Fotók: a jugoszláv Winnetou nyomában – magashegyi túra a kultikus indiánfilmek helyszínén

„Oltsd el a tüzet, a nap ébreszti már lovainkat! Száraz vidéken vágunk ma át, forró lesz a nap és hosszú az út, mint az elszakadás: balra ugratsz te, én pedig jobbra, az örök reggel felé. Elmúlt az éjszaka, csak a csillagok és a hold maradtak az égen, de a kezünk üres, elvakított minket a szemünk előtt égő homok.”

A régi indián balladát Gojko Mitics, a keletnémet westernfilmek kultikus színésze idézte fel egy néhány évvel ezelőtti nemzetközi találkozón, amelyen az 1960-as, 1970-es években forgatott moziklasszikusok kulisszatitkai mellett szót ejtett neveltetéséről és a sportban meglelt szabadságról is. A mai Szerbia területén, Sztrojkovce falujában született, jó ideje Berlinben élő, 84 évesen is kitűnő egészségnek örvendő férfi így beszélt gyerek- és ifjúkori ösztönzéséről:

„Az én hősöm mindig is apám volt. Nincs emlékem a második világháborúról, távol éltünk a harcoktól, de azt tudom, hogy partizánnak állt. Megalkuvást nem ismerő, őszinte ember volt, sziklaszilárdan kiállt az igazáért. A győzelem után megtagadta a háborús szerepvállalásáért járó juttatását, nem tetszett neki az új rend. Ahogy telnek az évek, egyre jobban hasonlítok rá. Amikor megkérdezik, miért csinálom ezt vagy azt, a válaszom csak ennyi: mert apám is így tenne. Mindenben a függetlenségre tanított. Talán ezért is jelentkeztem annak idején a belgrádi Testnevelési Intézetbe. Futballt, kosárlabdát, evezést, dzsúdót, ökölvívást és lóversenyt tanítottak nekünk. Főleg gerelyhajításban jeleskedtem, profi karrierről azonban sohasem álmodoztam. Szívesen tanultam, gyakoroltam, de erőltetni nem akartam. A főiskolán találtak meg a filmesek is, lovagolni tudó fiatalokat kerestek egyszerű szerepekbe.”

Horvátországi gyűlések Karl May tiszteletére     

Az akkor húszas évei elején járó hallgató kisebb szerepekben feltűnt a Karl May regényei alapján filmre vitt, nyugatnémet-jugoszláv-olasz koprodukcióban készült Winnetou-sorozat első részében (1963) és a Keselyűk karmaiban című darabban (1964) – ezekben Winnetout a francia Pierre Brice, Old Shatterhandet Lex Barker, Old Surehandet Stewart Granger alakította. Meggyőző teljesítményét látva rátalált az NDK saját indiánfilmekben gondolkodó állami filmstúdiója, a Deutsche Film-Aktiengesellschaft (DEFA), az együttműködés pedig hamarosan világsikert hozott a műveknek és a színésznek egyaránt. Liselotte Welskopf-Henrich írónő (1901–1979) A nagy medve fiai című regényének 1966-os filmes adaptációjával robbant be a keleti blokk indiángyára, a következő tizenkét évben pedig Gojko Mitics szereplésével elkészült a Vadölő, A sólyom nyomában, a Fehér farkasok, a Halálos tévedés, az Osceola, a Tecumseh, az Apacsok, az Ulzana, a Vértestvérek és a Severino. Az évek során nemzedéki ikonná, nők bálványává emelkedő színész, a „keleti Winnetou” néven becézett filmcsillag több korabeli interjújában is utalt arra, hogy kitörne a hős indián karakterszerepből, ám hiába vágyódott vissza a szocialista vadnyugatról, végleg népszerűsége foglya maradt. Később is rendre megtalálták az indián témák, még 2016-ban is játszott a Winnetou – Apacsok földjén című német westernben.

Érdekesség, hogy a három éve Győrben felbukkanó szerb művész két indiánfilmjében is szerepelt magyar színésznő, az 1967-es Vadölőben Drahota Andrea alakította Wahtawát, az 1971-es Osceolában pedig Bus Kati Zilla szerepét.

Az említett indiánfilmek kultusza ma is eleven, különösen az egykori forgatási helyszínek vidékén, a Velebit-hegységben, amely az 1960-as években a jugoszláv filmipar korabeli erejét és a táj adottságait tekintve is kitűnő választásnak bizonyult. Ha szűkítjük a kört, a tizenegy filmből hetet a Zárától nem messze eső Starigrad falu környékén, a Paklenica Nemzeti Park szurdokvölgyekkel szabdalt, sziklás, erdős területén rögzítettek. Nem véletlen, hogy a manapság Horvátországhoz tartozó térségben tartják 2007 óta évről évre a Karl May tiszteletére meghirdetett Winnetou-gyűlést, a településen kiállítás látható a valamikori filmforgatások történetéről, a témát azóta könyv is feldolgozta Winnetou ösvényein Horvátországban címmel, a klasszikus mozidarabokból ismert környezet több remake-nek szolgált autentikus díszletéül. A helyi turizmus is észrevette az indiánosdiban rejlő lehetőséget, kirándulóutat neveztek el az indián regényfiguráról, és a helyi szuvenírbolt képeslapkínálata alapján az apacs törzsfőnök mágiája még mindig hathatós, arcmásával az óvatlan sápadtarcúak pénztárcájából ma is ki lehet húzni néhány eurót. Az pedig már-már Kelet- és Nyugat-Európa szimbolikus békegesztusának volt tekinthető, hogy több mint négy évtizeddel az NSZK indiánfilmjeinek forgatása után, a 2000-es évek közepén ellátogatott a „nyugati Winnetou”, az azóta elhunyt Pierre Brice a jugoszláv filmváltozatnak otthont adó hegyekbe.

Természetközelben, telefonmentesen     

 „Azok vagyunk, aminek képzeljük magunkat” – tartja az ősi indián mondás, és ha ez igaz, miért ne képzelhetnénk magunkat Gojko Miticsnek, Pierre Brice-nak vagy egyenesen Winnetounak? A szerepjátékra valós lehetőség nyílik, ha egy hétvégi kirándulás keretében felkeressük az ötven-hatvan évvel ezelőtti forgatási helyszíneket, és saját szemünkkel, fülünkkel, talpunkkal tapasztaljuk, milyen is a Dinári-hegyvonulat filmjelenetekből ismert vadregényes terepén járni. Nemrég egy egyetemi barátokból álló, kispályás focin összekovácsolódó, tapasztalt magashegyi túrázó társaság tagjaként alkalmam nyílt felhúzni a képzeletbeli mokaszint, hogy a horvátországi autópálya dugóival és megállásokkal nyolcórásra nyúló Budapest–Starigrad kocsiút végén nekivághassak tizennegyedmagammal a hegyeknek.

A sziklás vidék sajátosságaira, az időjárás szélsőségeire gondosan felkészített csapat a Nemzeti Sport korábbi külső munkatársa, Surányi Ákos vezetésével ért péntek este az erdei menedékházba, ahonnan másnap reggel indult a „feketeöves” túra fel, a sziklás csúcsok felé. Winnetou szelleme ott lebegett felettünk, a természet tisztelete, a vadon közelsége és a civilizációs ártalmak kizárása a helyszín megkerülhetetlen parancsa volt: térerő híján az okosabbnál okosabb telefonok hirtelen haszontalanná lettek, akár egy életlen tomahawk, angolvécé helyett csupán Csingacsguk-stílusú megoldás kínálkozott, míg a tusolási lehetőséget kiváltotta a zubogó, dermesztően hideg hegyi patakban fürdés felszabadító élménye.

„Ha majd kivágtad az utolsó fát, megmérgezted az utolsó folyót és kifogtad az utolsó halat, rádöbbensz, hogy a pénz nem ehető” – vallották az öreg indiánok, talán tévesen, ugyanis a Planinarski dom Paklenicában 30 euróért a hálózsákos fekvőhely mellé vacsorát (babfőzelék vagy gulyás) és reggelit (virsli, tojás) is adnak. Kellett is az energia a hegyek meghódításához, a szombati erős menet végén akadt, aki egy-egy pillanatra úgy érezte magát, mint akit nyílzáporral szórtak meg, majd meg is skalpoltak. Az őszi napsütésben fénylő sziklaormok pazar látványa, az erdei ösvények csendes nyugalma, a kövek közt fakadó hegyi források csobogása azonban megérte a fáradságot. Bár a reggeli indulásnál sokat látott szállásadónk óva intett minket a tervezett nagy kör megtételétől, végül nem bántuk meg, hogy kockáztattunk, az utoljára érkezők is alkonyat előtt beértek a meleg teával, hideg sörrel szolgáló hüttébe. Idézhetnénk Karl May regényének szavait is:      

„Amikor nekivágtunk ennek a hegynek, olyan félelmetes őserdő meredt felénk, hogy szinte visszariadtunk tőle – azt hittük, nem is tudunk a sziklák és fatörzsek kuszaságába behatolni. De amint feljebb hágtunk, a kép barátságosabbá változott. Most már úgy éreztük, hogy egy gigászi kupolacsarnokban járunk, melynek se vége, se hossza; teteje a magasban egymásba olvadó, ölelkező lombkoronák zöld, áttetsző mennyezete, amelyet ezer meg ezer hatalmas oszlop tart: olyan vastag fák, hogy törzsüket három ember is alig tudta volna átkarolni. Egy ilyen erdő végtelen harmóniával tölti el az ember szívét.”        

 „Akkor is haladsz, amikor orra esel”     

Az általunk végigjárt útvonal edzett túrázóknak és nagyon lelkes Winnetou-rajongóknak jó szívvel ajánlható, kevésbé edzetteknek és kevésbé lelkes indiánereknek nem annyira. A 480 méteres tengerszint feletti magasságon fekvő háztól hosszú és néhány kanyarral tűzdelt emelkedő vezet a hegygerincig, az 1394 méteren fekvő, lenyűgöző panorámát kínáló Buljma-hágóig. Innen enyhe ereszkedő következik a térképeken Struge néven jelölt bádogtetős hegyi kunyhóig (az alkalmi menedékhelyre óvatlanul benyitva két alvó szakállas férfit találtunk a fekhelyen, talán még a Sebesült Térd-pataknál vívott csata idejéből maradtak ott), a sejtelmes helyszíntől húszpercnyi járásra esik a Marasovac nevű forrás, kútaknából merhető, kristálytiszta, frissítő vizével. Hosszú, kanyargós, sok helyütt sziklás terepen vezető ösvény emelkedik ezután a Velebit-hegység legmagasabb pontjáig, az 1757 méter magas Vaganski-csúcsig, amelyet kövekkel körülbástyázott fakereszt jelöl.

Helybeli házigazdánk óvatos tanácsa szerint innen kellett volna kényelmesen visszafordulnunk, mi azonban összeszorítottuk fogunkat, odacserdítettünk lovainknak, és belevágtunk a kalandos szakaszként, hümmögéssel, fejcsóválással beharangozott folytatásba. A szeles fennsík pereméről az őszi időben kissé sáros, csúszkálós ösvényen, magaslati ködben közelítettünk a kirándulás messze legizgalmasabb, egyben legveszélyesebb részéhez: miközben a felhők alá érve ismét elénk tárult a vadnyugati hangulatú sziklaképződmények, változatos alakú hegyek és a messzeségben kéklő tenger csodálatos képe, világossá vált az is, hogy a hegyoldalt borító, összefüggő kőtengeren kell lejutnunk a lombos fák zónájáig. Akadt, aki bölcs indián módjára, lépésről lépésre, magát kirándulóbotjával segítve haladt lefelé, itt azonban lehetőség nyílt a legvadabb rézbőrű harcosokat megszégyenítő, őrült lerohanásra is. Valójában emelni sem kellett a lábat, az apró köveken úgy szánkázott le teljes lendülettel az ember, hogy az eszelős kődeszkázás során csak arra kellett ide-oda ugrálva figyelnie, hogy a bokája nehogy beleakadjon egy-egy nagyobb sziklatörmelékbe. De ha Gojko Miticsnek sikerült menekülés közben lóhátról belekapaszkodni a lehajló faágba, a Paklenica vidékén nem kell tartani semmitől, elvégre az indián bölcsesség is tanítja: „A félelmet akkor győzöd le, amikor megteszed azt, amitől félsz.”      

Egyébként meg azt is megmondták hajdan a természet fiai, hogy „akkor is haladsz előre, amikor orra esel” – és milyen igazuk volt! A lejutás különböző stratégiái és a túra utolsó fázisában fogyatkozó erőtartalékok a hegyről lefelé szétszórták csapatunkat: a változó nehézségű, összesen 19 kilométeres, 1360 méteres szintkülönbséget jelző útvonalat a leggyorsabbak a reggeli indulástól számítva hét óra alatt tették meg, a legmegfontoltabban haladóknak másfél órával több kellett. Éjszaka hamar elcsendesedett a menedékház, eldőlt a társaság, mint Ülő Bika a nagy csata után.

„Ne engedd, hogy a tegnap sokat vegyen el a mából!” – figyelmeztettek az izomláztól sajgó tagok vasárnap ébredéskor, ráadásul az indián tapasztalatnak különös tétet adott, hogy hátravolt még a hétvége rövid, de annál fontosabb programpontja: egy villámgyors merítkezés a tengerben. A vacogtató vízbe lépve egy-egy spontán „Uff!” kiáltás erősítette a hétvége tematikáját, hazafelé pedig ősi apacs szokás szerint megálltunk a sztrádán egy benzinkútnál kapucsinózni, kimondatlanul is érezve: nem a toll teszi az indiánt, nem is a sziklás hegyi túra, de még csak nem is a békepipa – Winnetou lelke bennünk él. Vagy ha az övé nem is, legalább Gojko Miticsé, a dalmáciai magaslatok kelet-európai indiánjáé.

A Jugoszláviában forgatott indiánfilmek terepén halt tragikus halált a horvát alpinistahagyományok megteremtője, Dragutin Brahm. Az 1909-ben született sokoldalú zágrábi fiatalember hegymászó, asztaliteniszező, síelő, zenész és zeneszerző volt egyszerre, 1933-ban szervezte meg a Cepin Club alpinista szakosztályát. Kísérletet tett 1938. június 26-án Starigrad közelében az Anica kuk nevű 350 méteres sziklafal megmászására, ám hatórányi előrejutás után, az út háromnegyedénél egy hibás lépés nyomán nyolc métert esett, és durva fejsérülést szenvedett. Hiába hívtak társai a közeli faluból segítséget, nem tudták megmenteni az életét, ráadásul a művelet során a holttest kimozdult a sziklapárkányról és lezuhant a több száz méteres mélységbe.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 26-i lapszámában jelenik meg.)