Pöccintett valóság – KS-ajánló a Lepattanó című filmről

Gombfocibetegségnek mondtam gyerekkoromban a furcsa állapotot, amely a bódultság és csömör agyzsibbasztó keverékeként akkor lett úrrá rajtam, ha az órákat nem számolva, a körülöttem zajló eseményekről tudomást sem véve fejfájásig játszottam a meccseket magammal a földre fektetett PGFC-stadionban. A PGFC a Péter Gombfoci Club rövidítése volt, az Elek utcai IGFC (Imre Gombfoci Club) ősi riválisa, a Villányi úti trafikban vagy a Rákóczi úti Csillag Áruházban vásárolt csapatokkal, saját bajnoksággal, kupával, válogatottal. Bizonyos szempontból csodálatos álomvilág volt ez, más oldalról nézve viszont teljes esztelenség, felesleges időfecsérlés, csalóka menedék a valós élet összevisszaságában. Idővel aztán az ember felnő, megtanulja elengedni az illúzióit, hozzászokik a gombfocipályán kívüli zord világhoz, egyre kevesebben maradnak, akikre áll a Bëlga zenekar számának szövegében is visszaköszönő Heltai Jenő-verssor:  „Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek.” Kétségtelenül a kiváltságos körbe tartoznak a gombfoci felnőtt művelői.

Itt azonban rögtön le kell írni a Lepattanó című játékfilmben is többször szóba hozott alaptételt: a gombfoci nem egyenlő a szektorlabdával. Horváth Imre, a szektorlabda hétszeres világbajnoka, tizenháromszoros Európa-bajnoka, hétszeres magyar bajnoka, a Magyar Szektorlabda-szövetség elnöke, a Nemzetközi Szektorlabda-szövetség korábbi elnöke érzékletes hasonlattal ragadja meg a különbséget:  „Olyan ez, mintha összevetnéd a tájfutást az erdei kirándulással. Mindkettő esetében a fák között bóklásznak, mégis gyökeresen eltér egymástól a kettő. A gombfoci lényege mindig is az volt, hogy utánozza a futballt. Kezdetben dédapáink összejöttek hosszú téli délutánokon, az asztalon imitálták a tizenkilencedik század végén elterjedt sportot, leszakított kabátgombok voltak a játékosok, ing- vagy sliccgomb a labda. Később kisiparosok észrevették a piaci rést, olyan gombfocikat kezdtek gyártani, amelyeken már szerepelt az igazi labdarúgók fotója, így még hitelesebben személyesítették meg a futballvilág csapatait. A szektorlabda ezzel szemben nem a labdarúgás másolása, hanem jelentős vetélkedés, szellemi-ügyességi sport, speciális eszközökkel, rögzített szabályokkal. Itt már nem az Újpest játszik a Honvéddal, hanem Kovács Szabóval, és természetesen nincsen név a bábukon, ahogyan egy golfversenyen sem látni Tiger Woods-feliratot az ütőkön.”

A „pöckölgetés” azonban, akár hivatalos sportként űzik, akár házi hobbiként művelik, a külvilág szemében megmaradt a különcök hóbortjának, a résztvevőket gyakran lila köd övezi. Ahogyan a futballban a kapusokra vagy a zenében a dobosokra szokták mondani: másként vannak bekötve. Ebbe az elvarázsolt közegbe viszi be a nézőt a mozikban szeptember 26. óta látható Lepattanó című magyar vígjáték, amely a varsói Európa-bajnokságra készülő Remetehegyi Szektorlabda Klub abszurd kalandjaira építve kanyarít egy nosztalgikus hangulatú jelenetekkel, váratlan fordulatokkal és sok-sok esetlenséggel teli történetet. Ízig-vérig magyaros filmalkotásról beszélünk, amelynek humorában ott a kelet-európai önirónia, a zsigeri rosszindulat és a kiskapukat kereső furfang, de teret nyer a panelvalóságtól elrugaszkodott álmodozás, a mindennapi csendes alkoholizmus és a torz családi viszonyok átka is. Vékes Csaba rendező korábban egyebek mellett a Szia, Életem! és a Korai menyegző című egész estés játékfilmeket jegyezte, személyes kedvenc ugyanakkor a 2018-as Cserekapus című kisjátékfilm, amely negyedórában mutatja be, miként válhat egy kispadozásra ítélt amatőr labdarúgó a hétköznapok hősévé. Az új magyar gombfocimoziban – „Nem gombfoci, szektorlabda!…” – Scherer Péter, Derzsi Dezső és Waskovics Andrea játssza a főbb szerepeket, de feltűnik a vásznon mellékszereplőként Mucsi Zoltán is, illetve a film reklámarcaként is promotált Patrick Duffy, akit valamikor a Dallas Bobby Ewingjaként ismerhetett meg a világ. Hogy pénzügyi szempontból megtérülő döntés volt-e az 1978 és 1991 között futó amerikai tévésorozat sztárjának szerepeltése, legyen a készítők gondja, ám a korszak szimbólumaként kétségtelenül illett a képbe, hiszen a jelenben játszódó mozifilmből jellege, helyzetei, díszletei alapján végig a nyolcvanas-kilencvenes évek levegője árad. A benyomást több kritika az alkotás következetlenségeként említi, pedig az életszerűtlenség ennél a filmnél alapelem (hogy mást ne említsünk, ritka az olyan szektorlabdamániás hentes, aki ellopja a játékvezető csaholó kutyáját, majd a gazdit a kis kedvenc ledarálásával zsarolja), ráadásul az időkeretek elmosódása egy apák, nagyapák által szeretett játékról szólva kevéssé zavaró.

A hivatkozott Horváth Imre, a hazai szektorlabda 1953-ban született vezéralakja, a gombfocitörténet régi kutatója a Lepattanó című film készítését szakértőként és statisztaként is segítette. Megkeresésünkre betekintést nyújtott a kulisszák mögé: elmondása szerint a filmben személyes tárgygyűjteményének számos darabját felhasználták, sőt az alkotók kérésére házi műhelyében készített díszletnek két, célnak megfelelő szektorlabdapályát és bizonyos jelenetek forgatásához egy külön félpályát is. A rendezői és színészi munka komolyságát jelzi, hogy a film szereplőinek szabályos edzőtábort is tartott, felkészítve őket az eszközök megfelelő kezelésére.

„Béreltek egy helyiséget, ahol kérésükre egy héten át tanítottam a színészeket arra, miként kell fogni a nyomópálcát, hogyan érdemes felállítani a bábukat, miként lehet lőni – árulta el a színészek »edzője«. – A gyakorlások végén megkérdezték, hogy részt vehetnek-e a következő szektorlabdaversenyen. Így jutottunk el busszal együtt Maroslelére, a Maros-kupára. Azt hittem, agyba-főbe verik őket gyakorlott ellenfeleik, ehhez képest mindannyian megállták a helyüket, még pontokat is szereztek, Scherer Péter külön kiemelkedett. Ott voltam a filmforgatáson is, ami jó élmény maradt, pozitív hangulat, szakértelem és profizmus jellemezte a munkát. Eredetileg úgy volt, hogy csak egy-egy nehezebb lövést kell nekem kivitelezni, úgy, hogy a kamera a koncentráló színész arcát veszi, majd az én kezemet mutatja. Végül aztán statisztaként is bevontak a filmbe, mondjuk, elég furcsa szerepet kaptam: ki kellett hagynom egy helyzetet, majd szégyenkezve, fejemet csóválva leülni a csapatkapitány mellé. Barátaimnak viszont azóta is büszkén mesélem, hogy a szövegemet egyszer sem rontottam el. Igaz, csak ennyit kellett skandálnom a többiekkel: »E-bé! E-bé!«”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 12-i lapszámában jelent meg.)