A Barcelona kispadját célozza meg – Andrés Iniesta-sorozat, 5. rész

„Talán megengedik, hogy elérzékenyüljek – kezdte mondandóját Andrés Iniesta az október 8-án tartott barcelonai sajtótájékoztatón, amelyen lezárta a 22 évig tartó futballkarrierjét. – Sohasem gondoltam volna, hogy elérkezik ez a nap. Ezek nem a szomorúság könnyei, hanem azé a kisgyereké, aki Fuentealbillában arról álmodott, hogy profi labdarúgó lesz. S megannyi munkával, alázattal, lemondással elérte, amit a legjobban szeretett volna. Büszke és boldog vagyok, hogy magánemberként és profi labdarúgóként is a lehető legszebb élményekben volt részem. Ez így kerek történet.”  

Valóban kerek, még akkor is, ha a minden idők egyik legjobb középpályásának tartott spanyol futballista az utóbbi hat évben már kevésbé volt szem előtt. A válogatottól a 2018-as világbajnokság után vonult vissza, és azon a nyáron búcsút intett nevelőegyesületének, a Barcelonának is, amellyel a spanyol bajnokságot kilenc, a Bajnokok Ligáját négy alkalommal nyerte meg. Sokan úgy vélik, maradhatott volna még néhány évig, és ő sem tagadja, nehéz volt a búcsú.

„Az utolsó mérkőzésem után nyilván sok gondolat kavargott a fejemben – mondta. – Mindig is a Barcelonából szerettem volna visszavonulni, de a helyzet úgy hozta, hogy nehéz és kockázatos döntést kellett hoznom. Úgy távoztam, hogy a szurkolók fantasztikus játékosként emlékeztek rám. Azok után, hogy annyit küzdöttem és dolgoztam, nem akartam egy gyengébb időszakban elbúcsúzni, úgy, hogy a drukkerekben negatív emlékek maradjanak rólam.”

A következő öt évben Japánban, a Vissel Kobéban futballozott, amelyben korábban megfordult Lukas Podolski és Michael Laudrup is. Nem sokkal Iniesta megszerzése után, 2018 decemberében a klub szerződtette David Villát is – bár ő csak egy évig maradt és 2020 februárjában visszavonult. Andrés Iniesta viszont 2023 nyaráig a japán klub kötelékében volt, 2019-ben a Császár-kupát, 2020-ban a japán Szuperkupát is megnyerte a Vissel Kobéval, s noha a 2023-as bajnoki kiírásban csak négy mérkőzésen lépett pályára, ő is részese volt a klubtörténet első élvonalbeli bajnoki címe megszerzésének. Eleinte tartott a japán kalandtól, azóta többször hangsúlyozta, hogy ő és a családja is fantasztikusan érezte magát az ázsiai országban.

„Öt évet töltöttem Japánban, és utólag elmondhatom, nagyszerű élmény volt – mondta a visszavonulását követően. – Büszke vagyok arra, amit felépítettünk, a klub akkoriban egyáltalán nem olyan volt, mint manapság. A családommal is gyönyörű időszakot éltünk át. A klubban nagyon kedvesen fogadtak minket, otthon éreztük magunkat Japánban.”

A japán bajnokság megnyerése után nem akart a Vissel Kobe kispadján ücsörögni, de visszavonulni sem. Szóba került, hogy az Egyesült Államokban folytatja, s újra együtt futballozna Lionel Messivel, Jordi Albával és Luis Suárezzel az Inter Miamiban. Ennél is kézenfekvőbb lett volna, hogy visszatér nevelőegyesületéhez, az Albacetéhez, mivel sohasem játszott a felnőttcsapatban, és köztudottan sokat jelent neki a klub. Szép lezárása lett volna a karrierjének, de ő másképp döntött. És a jelleméről, az emberi nagyságáról sokat elmond, hogy miért nem ezt az utat választotta.

„Ez lett volna a legromantikusabb befejezés – mondta az ESPN-nek. – Ez lehetett volna az utolsó fejezete a pályafutásomnak, de a körülmények alapján máshogy döntöttem. Sokaktól megkaptam, hogy biztos csak a pénz miatt mentem az Emírségekbe. De ez egyrészt családi, másrészt sportszakmai kérdés volt. Nem az én stílusom, hogy elmegyek az Albacetéhez, csak azért, hogy ott lehessek és teljen az idő. A város nagyon közel áll a szívemhez, és nagy felelősség lett volna ott játszani. A spanyol másodosztály erős, és tudtam, hogy az már nem az én szintem. Ha csak arról lett volna szó, hogy lemegyek edzeni, jól érzem magam meg a srácok is, az rendben van. De az Albacete megérdemli a tiszteletet.”

Merthogy végül az Emírségekbe, az Emirateshez igazolt. Egy évre írt alá, de a csapat már az első idényben kiesett az élvonalból, és később Iniesta is elismerte, hogy az ottani bajnokságban nem érezte jól magát.

„Ha megkérdezik, élvezem-e a játékot, azt válaszolom, hogy nem – mondta márciusban az ESPN-nek. – Nem élvezem, mert nem nyerünk. Ugyanakkor szeretnék segíteni a csapattársaimnak és a klubnak, hogy fejlődhessen. Ez motivál. Nyilvánvaló, hogy a bajnokság színvonala nem hasonlítható a többi ligáéhoz, amelyben játszottam. Változásra és fejlődésre van szükség, és azért vagyok itt, hogy ehhez én is hozzájáruljak.”

Az emírségekbeli idénye leginkább arról marad emlékezetes, hogy ott játszotta karrierje ezredik mérkőzését: március 1-jén az Ajman ellen 2–0-ra elveszített összecsapáson. Hivatalosan október 7-én jelentette be, hogy befejezi a pályafutását (a spanyol lapok már egy héttel korábban megírták, mi várható), egy nappal később, október 8-án pedig a már említett barcelonai sajtótájékoztatón a könnyeivel küszködve búcsúzott el a profi futballtól. A sportágtól azonban nem szakad el, edzősködni szeretne, és nem tagadja, hogy korábbi csapattársához, Xavihoz hasonlóan szívesen visszatérne a Barcelona kispadjára. Ha eljön az ideje.

„Egyelőre az első órámon sem vagyok túl, de hosszú távon nyilvánvalóan az a célom, hogy a Barcelona edzője legyek – mondta. – Egy nap szeretnék visszatérni. Ha minden adva lesz, örömmel fogadom el a lehetőséget. Egyelőre viszont azt remélem, hogy Hans-Dieter Flick sokáig marad, mert az azt jelenti, hogy sikeresen szerepel a csapat. A futball az életem, nem távolodom el tőle. Mostantól folyamatosan tanulok, és igyekszem minél jobb edzővé válni. Így képzelem el a következő időszakot. Aki ismer, tudja, hogy elég makacs vagyok, és amit a fejembe veszek, véghez is viszem. Ha megtehettem volna, legszívesebben ­kilencvenéves koromig játszom. Ha egy szóval kellene jellemeznem a pályafutásom, a büszkeség lenne. Büszke vagyok arra, hogy profi futballistaként mindig az utolsó pillanatig küzdöttem. A többi történelem. Nyertem sok trófeát, voltak szép és kellemetlen pillanatok, de a büszkeség az, ami megmarad és boldoggá tesz.”

(A következő részben: Egy karrier számokban)

„Andrésben megvan ugyanaz a képesség, mint Xaviban. Sohasem veszíti el a labdát, de ő cselezni is tud, és zseniálisak a ritmusváltásai. Igazi mágus. Harry Potternek hívjuk. Varázsol a pályán. Még soha senkitől nem láttam olyat, mint tőle. Nincs hozzá fogható játékos a világon, és nem is lesz soha. Ehhez jön még a kivételes profizmusa. A tudása alapján ő lehetne a legjobban fizetett játékos a világon. A szerénysége és az emberi kvalitásai teszik teljessé a róla alkotott képet.” Luis ENRIQUE, a Barcelona korábbi játékosa és edzője az Életem játéka című könyvben „Gyengének látszik, de nem az. Úgy tűnik, könnyedén félre lehet tolni, de nem. Nehéz helyzetben csak oda kell adni neki a labdát, mert tudjuk, hogy Andrés egy életbiztosítás. Mindig kisegít, ha baj van. Nem szeret sokat beszélni, ezt mindenki tudja. De amikor megszólal, odafigyelnek rá az emberek. Hajlamos eltűnni egy időre, ha egy bizonyos problémával kell szembenéznie, hogy aztán minden korábbinál erősebben térjen vissza. Azt akarja, hogy szeressék, de anélkül, hogy követelőzőnek tűnne. Makacs, mint az apja, és titokzatos, mint az anyja. Mindig elegáns. Ilyen az az Andrés, aki Iniesta, a focista mögött rejtőzik.” Carles PUYOLa Barcelona korábbi védője az Életem játéka című könyvben

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. december 14-i lapszámában jelent meg.)