Mátészalkai zsiványból szegedi kulcsember – interjú Bodó Richárddal

Vágólapra másolva!

2024.12.16. 14:30

Címkék

Újra remek formában játszik Bodó Richárd, az OTP Bank-Pick Szeged és a magyar kézilabda-válogatott balátlövője, aki elmondta a Képes Sportnak, gyerekként hogyan kötötte el apja kocsiját, miért volt nehéz beilleszkednie Dunaújvárosban, miként lettek barátok Bánhidi Bencével, milyen volt a kapcsolata Szegeden Juan Carlos Pastorral, ki tartotta benne a lelket a nehéz időszakban, s minek köszönhető, hogy ebben az idényben magára talált.

– Kétszázhárom centire nőtt. Gyerekként is magas volt? A tornasor élén állt?
– Mindig magasnak számítottam, de régen vékony voltam, aminek az volt az oka, hogy nagyon hirtelen nőttem meg.

– Ilyen adottságokkal nem akartak lecsapni önre más sportágból?
– Mátészalkán, ahol felnőttem, nem volt sok sportolási lehetőség. A város keleten, Nyíregyházától ötvenöt kilométerre fekszik, kissé távol esik mindentől. Az általános iskolánkban adódott lehetőség, le lehetett menni kézilabdázni, és aki tudott, élt vele, többek között én is. Az edzésen együtt játszottak fiú és lányok, ilyen iskola utáni egy-másfél órás labdázgatás volt.

– Hány éves volt akkor?
– Úgy emlékszem, rögtön elsőben történt, vagyis hét. Másodikban már különvált a fiú- és a lánycsapat, és elkezdtek minket vinni kupákra, gyerekbajnokságokra. De nem sokáig jártunk oda, mert Tárkányi Bence barátommal átmentünk Nyíregyházára, a szülei vittek minket mindennap.

– Miért váltottak?
– Egyrészt jobbak voltak a lehetőségek, maga a csapat is, és az akkori edzők, Ungvári Sándor és Rácz Sándor kérdezték, hogy van-e kedvünk náluk folytatni. Két éven át minden nap átjártunk, ráadásul az első középiskolai évet ott kezdtük Bencével, kollégiumban laktunk, egy év után pedig jött a dunaújvárosi lehetőség.

– Még mielőtt elhagynánk Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyét: szófogadó gyerek volt?
– Nagyon zsivány, rossz gyerek, de jó értelemben. Eleven voltam, mindent megcsináltam, amit meg lehetett. Nagyon szerettem a szabadban lenni, állandóan a kertünkben játszottam, amely tele volt gyümölcsfákkal. Ott tanultam meg tízévesen autót vezetni, apa kocsijával. És a nagybátyámmal sokat jártunk horgászni.

– Édesapja mit szólt hozzá, hogy elkötötte az autót?
– Emlékszem, tizenhárom vagy tizennégy éves lehettem, amikor a keresztanyámat felhívta egy rendőr ismerőse, hogy látja apám kocsiját a városban, de azt is, hogy a kis Ricsi ül elöl és ő vezeti. Na, anyu rögtön hívott telefonon, nem is köszönt, csak rám parancsolt, hogy azonnal menjek haza, mert tudja, hogy éppen autót vezetek. Sunyiban mentem el, és csak később mertem elmondani apának, de felelevenítette, hogy gyerekként ő is megcsinálta ezt, úgyhogy nem haragudott rám annyira. A karácsonyi vacsoránál a mai napig felvetődik a sztori, és jókat nevetünk rajta.

– Volt olyan kézilabdázó, akire hasonlítani akart?
– Sokáig nem foglalkoztam ilyesmivel, nem is néztem meccseket, és nem is gondoltam volna, hogy kézilabdázó leszek. Csak később tetszett meg a dán Mikkel Hansen játéka. Amikor komolyra fordult a dolog, kezdtem nézni a régi meccseket, a mai napig szeretek erről beszélgetni Szegeden Jonas Källmannal.

– Mikor fordult komolyra?
– A gyerekbajnokságban a Dunaújváros ellen játszottunk, és azt hiszem, tizenöt gólt lőttem nekik – de hát ki számolja, nem igaz? Másnap az edzőjük megkeresett minket, beszélt anyuval, hogy szeretné, ha hozzájuk igazolnék. Én egyáltalán nem akartam menni, mert jól éreztem magam Nyíregyházán. Nagyobbakkal játszottam, nem a saját korosztályomban, behívót kaptam a korosztályos válogatottba, közben a sulit is könnyűnek éreztem, imádtam a kollégiumi életet, a társaságot, és minden hétvégén hazamehettem.

– A Dunaújváros kitartó volt?
– Az edzők eljöttek az edzőtáborba, még Mátészalkára is, hoztak táskát, mezt és szerződést. Én még akkor is azt mondtam, hogy nem megyek, de az utolsó pillanatban meggyőztek, hogy próbáljam ki magam náluk. Akkor fordult komolyra, mert az már fontos döntés volt. Eleinte nagyon nehéz volt egy új városban, míg Nyíregyházán három-négy edzésünk volt egy héten, Újvárosban már tíz-tizenkettő, és nem heti egy meccs, hanem kettő-három. Le voltam maradva fizikailag és tudásban is, de szerencsére György László látott bennem valamit.

– Nehezen illeszkedett be?
– Sokáig csúfoltak a tájszólásom miatt, azt éreztem rajtuk, hogy nem fogadnak el, hogy mit akarok én itt, kissé ki is közösítettek, de amikor jobban megismertek, sokkal nyitottabbak lettek.

– Egy nappal a 16. születésnapja előtt a Veszprém ellen mutatkozott be az NB I-ben. Emlékszik rá?
– Nem lehet elfelejteni! Már csak azért sem, mert lejátszottam egy korosztályos meccset kettőkor, majd egyet négykor, és már alig vártam, hogy vége legyen, amikor jött az edző azzal, hogy „Gratulálok, Ricsike, ma triplázol, a felnőttkeretben is ott vagy!” Mondom, Jézusom, izgalmamban kértem is egy banánt, mert nagyon éhes voltam, és úgy emlékszem, három gólt dobtam Fazekas Nándinak. Az egyik emlékezetes volt, alulról lőttem, a kispad azonnal rám is szólt, hogy kérjek elnézést Nánditól, ő pedig megtapsolt, hogy csak így tovább.

– Dunaújváros után következett Tatabánya.
– A Dunaferr csődbe ment, és nem volt választásom, Takács Bencét, Pásztor Ákost és engem eladtak a Tatabányának. Emlékszem, György Laci bácsi valamikor idény közben szólt, hogy hazavisz, amin meglepődtem, mert sohasem vitt minket haza kocsival. Akkor mondta, hogy sajnos meg kellett egyezniük a Tatabányával, és jövőre ott folytatom. De örültem, hogy van hova mennem, mert tudtam, hogy nagy bajban van a dunaújvárosi klub. Biztatott, hogy jó helyem lesz, sokat fogok játszani, de mivel Lele Ákos bombaformában volt, az első évben ez nem így alakult, még szerencse, hogy közben behívtak a juniorválogatottba is.

A helyzet magaslatán: a 2024–2025-ös idényben ismét remekel a Szegedben barátjával, Bánhidi Bencével (jobbra) együtt

– Bánhidi Bencével a mai napig jó barátok. Hogyan lettek azok?
– Bencéről akkor hallottam először, amikor György Laci bácsi elment Tatabányáról, és mondta nekem viccesen, hogy ott már nem is kellenék neki, mert talált egy „új Bodót”, aki ráadásul hasonlít is rám, és nagyobb is, mint én. Aztán egyszer elmentünk szórakozni Győrbe, ott volt Bence, és úgy üdvözölt, hogy „Szevasz, Ricsi, én vagyok a kis Bodó!” Így találkoztunk először. Szegeden a mai napig sokan kevernek össze minket, pedig szerintem nem is hasonlítunk egymáshoz annyira. Aztán a felnőttválogatottba is nagyjából együtt kerültünk be, összebarátkoztunk, utána elmentem a meccseire is, én még láttam őt az NB I-ben balátlövőként játszani! Emlékszem, 2016-ban egyszerre keresett meg minket a Szeged, a válogatottnál Balogh Zsoltit kérdeztük, hogy szerinte jó döntés lenne-e odaigazolni, mire mondta, hogy persze, ne is gondolkozzunk a válaszon. És valóban az volt, már itt vagyunk kilenc éve.

– Külföldön nem akarta magát kipróbálni? Lett volna rá lehetősége?
– Igen, de nagyon szeretem Magyarországot, és nem is volt olyan külföldi ajánlatom, amire azt mondtam volna, hogy ugorjunk neki. Francia és német klubok kerestek meg, de nem éreztem, hogy nekem való lenne, egyik sem adta volna meg azt a pluszt, amiért érdemes lett volna elmenni.

– Szegeden évekig Juan Carlos Pastor volt az edzője. Milyen volt vele dolgozni?
– Minden edzőmet tiszteltem. Sohasem fogom elfelejteni, Pastor első mondata az volt hozzám, hogy ő nem barátokat, hanem játékosokat akar. Ilyen volt, az ő játékrendszerében nem az volt a fontos, hogy tízből nyolcat belősz-e, hanem az, hogy tízből nyolcszor jó döntést hozz, jó helyre passzolj, jó helyre támadj. Ez nem igazán rugalmas, és ha három-négy próbálkozás kimaradt, nem azt kaptuk tőle, hogy semmi baj, ne keseredjünk el, jó lesz ez, hanem lehívott a pályáról. Nála nem volt olyan, hogy rossz napod van, egy játékos viszont nem úgy működik, hogy bekapcsolod és mindig ugyanolyan. Ugyanakkor nem lehet elvenni tőle, hogy taktikai zseni a fickó, ebben a világon talán nincs is jobb nála. Kicsit vaskalapos, és talán el is fáradt a végére a kapcsolatunk, de el tudtam fogadni, mert rengeteget tanultam tőle. Hét évet dolgoztam vele, voltak hullámvölgyeink, de úgy érzem, a végére a fontos meccseken is számított rám. Egyébként szerintem Pastornak is nagyon jót tett a változás, mintha új energiára lelt volna.

Veszprémi présben: a balátlövők élete sem vidám, ha „lekapják” a levegőből a védők

– Önnek sokat számít az edző bizalma?
– Sokat fejlődtem ezen a területen, szakemberekhez is jártam emiatt, mert mindenki ezzel nyaggatott, meg én is éreztem magamon. Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, ha egy edző tudja, hogy engem máshogy kell kezelni, de mégsem akar máshogy kezelni. De nemcsak engem – mindenkit máshogy kell kezelni. Pastor a hét év alatt kétszer mondta nekem, hogy csináljak a pályán, amit szeretnék, mindkétszer bajnoki cím lett belőle, és szerintem jól játszottam. Nekem kell, hogy érezzem az edző bizalmát.

– Ebben az idényben nagyon jól játszik. Mi változott a leginkább?
– A taktika is és az új edző, Michael Apelgren edzései is. Pastor óriási hangsúlyt fektetett a taktikára, olyan volt neki egy meccs, mint egy sakkjátszma, most viszont több a fizikai rész. Más a rendszer, nehezebb videón kielemezni minket, mert nem jelekkel kommunikálunk, hanem beszélünk, amit sokkal nehezebb kiismerni az ellenfeleknek. Ez nekem óriási különbség, és jónak tartom, mert a csapat kicsit titokzatosabb, veszélyesebb lett tőle, nehezebben kiszámítható. Apelgren pedig néha olyan, mintha játékos lenne, a mai napig velünk edz, hihetetlenül meg tudja húzni a labdát, és sokkal nyugodtabb, megérti, ha valakinek rossz napja van vagy hibázott, és próbál segíteni. Kisebb a stressz rajtunk. Az érkezése előtt azt gondoltam Apelgrenről, hogy biztos tipikus svéd edző, akinek az a lényeg, hogy fuss és legyél erős, de mivel játszott Spanyolországban is, jól ismeri a spanyol receptet. A kettőt vegyíti, és rengeteget készül, néha edzésre olyan piros szemmel jön a kialvatlanságtól, mintha egész éjjel hegesztett volna. Szokta is mondani, hogy bocsi, srácok, sokat videóztam… Nagyon felkészült edző, és úgy érzem, gyorsan megtaláltuk vele a közös hangot.

– Ön miben változott leginkább az elmúlt években?
– Nyilván óriási változás, hogy családom van, de szerintem ugyanolyan bolondos és vicces vagyok, mint korábban. A feleségem biztos jobban ki tudná fejteni…

– Azt, mondjuk, tényleg nem tudom elképzelni, hogy szigorú apa lenne.
– Pedig két véglet van: sokáig nagyon kedves vagyok, majd hirtelen robbanok. Sokszor elmondom a gyerekeimnek, Bencének és Pankának, hogy ezt és ezt nem lehet, aztán ha harmadszorra sincs változás… Egyébként sokat játszom velük, focizunk a Tisza-parton, vagy játszótérre, játszóházba megyünk, szóval sok a közös program, igyekszem kihasználni az időt, amit velük tölthetek.

Büszke gyönyörű családjára: feleségével és két gyerekével, Pankával és Bencével (Fotó: Bodó Richárd archívumából)

– Nehéz időszakon ment át az elmúlt években. Miből merített erőt?
– Leginkább a családomból és a barátaimból, illetve, mint mondtam, megfelelő szakemberek segítségét kértem. Úgy éreztem, hogy mivel Pastor nem fog változni, muszáj lesz nekem változtatni magamon, ami szerintem sikerült is. Aztán Kárpáti Krisztiánnál sem játszottam sokat, de el kell fogadnom, hogy nem minden játékos és edző tud jól együtt dolgozni, sokan is voltunk a balátlövő poszton, így Szita Zoli és az én szerepem kicsit valahogy félre is csúszott. Szerencsére jött egy olyan edzőpáros, aki bízik bennem, jobban is megy a játék, örülök neki és élvezem, hogy vissza tudtam térni a régi útra.

– Mennyit segített, hogy a válogatottnál mindig számítottak önre?
– A válogatottnál a kapitány, Chema Rodríguez, az edzők, a stábtagok, főleg Szikra-Mezey Csabi és Gazda Feri szinte „szülőszerepet” is felvettek, mindig „visszamasszíroztak az életbe”, biztattak és mondogatták, hogy semmi baj, szükség van rád, jó leszel. Tudták, hogy jó játékosok vagyunk, hogy a klubunknál milyen helyzetben vagyunk, és mindent megtettek azért, hogy a válogatottban jól szerepeljünk. Az emberi oldaláról fogták meg az egészet, mert tudják rólam, milyen vagyok, hogyan kell kezelni, és rengeteget segítettek nekem. Rendszeresen beszélgettünk, és azt sulykolták, hogy mivel nem tudok mit csinálni, várjam türelmesen a lehetőséget, igyekezzek minél jobban játszani, az olimpiára viszont mindenképpen megyek a csapattal, úgy készüljek. És óriási érzés volt kijutni, remélem, még lesz alkalmam átélni. Ez önbizalmat adott akkor is, amikor máshonnan nem tudtam meríteni.

– Gondolkozott már azon, mit csinál a sportolói pályafutása után?
– Nem régen mondtam Bánhidi Bencének, hogy szeretném a következő olimpiai ciklust is végigcsinálni a válogatottal, és közben Szegeden játszani, ami nyilván az egészségemtől és a formámtól is függ majd. Ez az én kis és egyben nagy célom. 2028 után majd meglátjuk, hogyan tovább, egyelőre nem érzem azt, hogy ezen kéne gondolkodnom. Nekem most az a dolgom, hogy játsszak, és pontosan ezt fogom tenni.