A mikrofonnál: a 150-szeres válogatott kosárlabdázó, Károlyi Andrea

– Mit szólna hozzá, ha a lánya azt mondaná, edzésre megy, aztán később észrevenné, hogy a „száraz” cuccát használatlanul tette vissza a szekrénybe?
– Ez valóban megtörtént eset, meg is kaptam érte otthon a magamét anyutól… Ezek után ő vitt edzésre jó ideig, hogy még véletlenül se keveredjek máshová. De hogy mit tennék, ha a lányom csinálna hasonlót…?

– Minden bizonnyal megmondaná önnek, hogy nem szeretné ezt csinálni, nem?
– Igen, nagy valószínűséggel ezt mondaná. Nekem viszont ez meg sem fordult a fejemben.

– Más időszak volt, másként is neveltek minket a szüleink. Egyébként mit nem szeretett a kosárlabdázásban?
– Hogy nem röplabdázhattam a barátnőimmel. Nekem az volt a szeretett közeg, de anyunak nagy álma volt, hogy kosárlabdázó legyek – ő is kosarazott, csak neki abba kellett hagynia, mert dolgoznia kellett.

– Az a fiatal Andrea biztosan nem gondolta, milyen magasra jut később ebben a sportágban.
– Olyan sok sportoló beszél róla, hogy fiatalként megfogalmazta magában, mit is szeretne elérni – na, én nem ilyen voltam. Szoktam mondani, hogy sodródtam, jött minden magától. Ha belegondolok, hogy a legelső edzésen elvettem a csapattársamtól a labdát úgy, hogy korábban sohasem kosárlabdáztam, ő meg megfenyegetett, hogy ha ez legközelebb előfordul, megver, és ez sem vette el a kedvem ettől az egésztől, tényleg azt mondhatom, jött minden magától. Ügyes voltam, ezt a szüleimtől örököltem, nem voltam rossz egyetlen sportágban sem, amelyet előtte kipróbáltam – itt is elég gyorsan fejlődtem.

– Azt mondja, ügyes volt, na de mit mond a rádiós Károlyi Andreára? Ebben a közegben is otthonosan mozog?
– Úgy két éve behívtak egy rádióműsorba: az az egy óra rólam szólt, engem faggattak, s amikor kijöttem az épületből, átsuhant a gondolat a fejemen, hogy úgy szeretnék rádiózni. Erről csak az egyik legjobb barátnőmnek beszéltem, másnak nem. Az adás után másfél évvel felhívott Virányi Zsolt, a Nemzeti Sportrádió főszerkesztő-helyettese…

– Feltalálta magát az új közegben, ott, ahol már másként kell néznie minden kosárlabda-mérkőzést, mint játékosként? Sokszor hajlamosak vagyunk szidni a riportert, a kommentárt, az újságírót, pedig hirtelenjében egyáltalán nem könnyű jól fogalmazni, jót mondani, pontosan látni.
– Nagyon élvezem a rádiós közeget, kedves embereket ismertem meg – amúgy én alapvetően minden helyzetben feltalálom magam, mindenkivel el tudok beszélgetni. Hetente egyszer a reggeli műsorban is stúdióban vagyok, nem okoz gondot a korai kelés, sőt van, hogy felébredek éjjel, ránézek az órára, és azt kérdezem magamban, mikor lesz már fél öt?! Valóban más szemmel nézem már a kosármeccseket – egyébként az elmúlt négy hónapban jóval több mérkőzést láttam, mint az azt megelőző időszakban. Azt vettem észre, hogy másként figyelek, mellette másként is beszélek már: beszédtanárhoz járok hetente, és ezt is imádom! A hétköznapokban néha rádöbbenek, mennyit fejlődött a beszédem, van, hogy az „r” betűm gyönyörűen megpördül, annyira örülök neki. Szeretem ezt a munkát, nem mondok nemet a felkérésekre – azt is alig várom, hogy olvassam a nevem a műsortervben!

– Így várta azt is, hogy az újságokban olvassa a nevét?
– Szerintem mindenkinek számít, mit gondolnak róla, ha sportoló, az is, mit írnak róla. Előfordult, hogy elküldtem egy újságírót melegebb éghajlatra, persze csak magamban, mert másként írt a meccsről, ahogyan én azt belülről átéltem.

– Mennyire volt fontos önnek, hogy a Nemzeti Sportban a mérkőzés jegyzőkönyvében csupa nagybetűvel írják a nevét, megerősítve, hogy jól játszott?
– Ha nagyképű lennék, azt mondanám, legtöbbször így szerepelt a nevem az újságban.

– Nagyképű…?
– Sokan tartottak annak a pályafutásom során, volt, hogy megkaptam a szurkolóktól: „Jaj, Károlyi, te olyan nagyképű vagy, hogy ha kettő lenne belőled, magadnak sem köszönnél!”

 – Ezt nehéz elképzelni a mostani Andreát ismerve. 
– Azt hiszem, alapvetően más ember lettem, amióta visszavonultam – se jobb, se rosszabb, csak más. Szerintem valamivel nyitottabb, amit abból is tudok, hogy manapság gyakran mondják, korábban meg sem mertek szólítani. Valószínűleg ez az én hibám volt, valahogy olyan volt a kisugárzásom, hogy sokan megközelíthetetlennek gondoltak.

– Kinek hálás, hogy az lett önből, aki? Anyukájának, önmagának, edzőinek?
– Elsősorban anyukámnak. A nővérem, aki kézilabdázott, de viszonylag hamar abbahagyta, mondogatta is anyunak: „Bár velem lettél volna olyan következetes, mint Andival.” Anyu erre azt válaszolta, hogy velem ezt meg tudta tenni, mert én szófogadó voltam. Úgyhogy neki mindenképpen hálás vagyok. De hálás vagyok magamnak is, hogy kitartottam – voltak olyan időszakok a pályafutásomban, amikor más abbahagyta volna.

– Például?
– Klasszikus sportsérülésem nem volt, mert az, hogy kiment a bokám, bedagadtak, megsérültek az ízületeim, nem ezt jelenti nekem. De megműtötték a tüdőmet, és én az operáció után három nappal már játszani akartam, csak belázasodtam. Az orvosom mondta, hogy egy ilyen műtét után két hétig fekszenek becsövezve az emberek…

– Ennyire fanatikus volt?
– Igazi versenyló voltam – szemellenzőkkel. Csak a kosárlabda számított, minden gondolatom körülötte forgott, úgy éltem, ahogy szerintem egy profi sportolónak élnie kell.

– Sohasem gondolkozott azon, mi van, ha nem ide születik?
– Eszembe jutott, ám azt hiszem, minden úgy volt jó, ahogy volt. Az olimpia hiányzik a pályafutásomból, ez fáj is, de azt, hogy nem jutottunk ki, nem kudarcként élem meg, hanem elszalasztott lehetőségként. Lehet, hogy a kettő ugyanaz végső soron, ám bennem az ezzel kapcsolatos érzés nem a kudarc felé billen. Egyébként lett volna lehetőségem külföldre szerződni, de éppen előtte ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, és inkább maradtam itthon.

– És játszott éveken keresztül úgy, hogy sokan mindig öntől várták a jó megoldásokat, a pontokat, a csodát. Ön volt a vezér – ez sohasem nyomasztotta?
– Azzal tisztában voltam, hogy az egyik legjobb játékos vagyok Magyarországon. Viszont én mindig is csapatban gondolkodtam, úgyhogy engem egyáltalán nem zavart, ki mit várt tőlem, mert az egészben nem én voltam a lényeges – hanem hogy én mit tehetek hozzá, hogy a csapatom sikeres legyen.

– Akkor az sem zavarja, hogy a Nemzeti Sportrádióban „csak” egy a sok kolléga közül?
– A pályán is csak egy játékos voltam a sok közül.

– Ugyanolyan magasra szökik önben az adrenalin a stúdióban is, mint egy-egy meccs előtt?
– Nem… Amikor az első műsor előtt megérkeztem, meg is kérdezték tőlem, izgulok-e. De nem izgultam: minden bizonnyal azért is, mert már annyi interjút adtam életem során, hogy nem ijedek meg tőle, ha meg kell szólalnom. Persze ha, mondjuk, egy ötezres csarnok zsúfolt nézőtere előtt ülnék fülessel a fejemen, valószínűleg lenne bennem némi izgalom.

– Akkor képzeljük el, hogy Károlyi Andrea egyedül ül a stúdióban, nincsenek mellette műsorvezetőtársak, szembe vele pedig interjúalanyként Rátgéber László…
– Jó felvetés, tetszene! Az elején nagy valószínűséggel izgulnék is, aztán szerintem annyira elvinne a beszélgetés heve, a feladat, hogy elmúlna.

– Azt mondta, fiatal sportolóként sem és később sem fogalmazta meg, mit is szeretne, mi az álma. Rádiósként is ez a helyzet?
– Van egy ötletem a jövőt illetően, egy műsor, amelyről majd valakit egy jó pil­lanatban meg is kérdezek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. január 18-i lapszámában jelent meg.)