Hűség a hűség városához – interjú Csiszár Ákossal

– Harminc éve lesz jövőre, hogy bemutatkozott a labdarúgó NB I-ben, két percre cserélték be a Kispest-Honvéd ellen. Emlékszik rá?
– Kacskaringós előzmények után jutottam el odáig. A Haladás át akart igazolni Sopronból, viszont az SLC nem engedett el, miközben Szombathelyen már be is vonultam katonának. A laktanyában nem számítottam sportolónak, így amikor eltávozást kaptam, Sopronban játszottam rendszeresen a városi bajnokságban, a Főnix kispályás csapatában. Nem keveset köszönhetek annak az egy évnek, jó együttesben, kiváló sportemberek között jól éreztem magam, és miután leszereltem, már részt vehettem az SLC alapozó felkészülésén. Csernai Pál akkor távozott rövid soproni edzői megbízásából, kiállítások, sárga lapok, sérülések is előidézték, hogy két percet játszhattam a kispestiek ellen 1-0-ra megnyert találkozón. De éltem a lehetőséggel, amelynek bizonyítéka, hogy egy jó hónap múlva már végig játszottam a nézőcsúcsot hozó, 1–1-re végződő Ferencváros elleni mérkőzésen.

– A rossznyelvek szerint Csernai Pál utóda tekintettel volt a mindenható soproni elnökkel, Laczó Istvánnal meglévő rokoni szálaira…
– Én ezt egyáltalán nem éreztem. Az biztos, hogy a keresztapámat sohasem tagadom meg, mindig büszke voltam rá, hogy az általa irányított klub első soproni NB I-es csapatában játszhattam. Csakhogy vele a háttérben nekem kétszeresen nehéz volt érvényesülnöm. Inkább annak köszönhető a lehetőség, hogy az akkori edző, a Mini Menottinak becézett Kiss László felkarolta a fiatalokat, minden edzés után még vagy másfél órát gyakorolt velünk, ami nálam és néhány játékostársamnál is megtette jótékony hatását.

– Pályafutása a bizonyíték: az EMDSZ-SLC után a BVSC-ban, az ETO-ban, a Ferencvárosban és a Matáv Sopronban csaknem kétszáz első osztályú mérkőzésen húsz gólt szerzett, védekező középpályás létére. Minek köszönhette?
– Annak az alázatnak és szorgalomnak, amellyel végigdolgoztam a pályafutásomat. Meggyőződésem, hogy amit elértem, ez a két tulajdonságom segítette. A nagyjából jó évtizedes első osztályú karrieremnek ezek voltak a sarokpontjai, amelyek elkísérnek a mai napig, a jelenben az utánpótlásért végzett munkámig. A profi labdarúgástól nem kevés szépet és jót kaptam, csak megköszönni tudom mindenkinek, aki segített benne.

– Mi volt az oka a többszöri klubváltásának?
– Az MTK-val játszottunk Sopronban, eljött valakit megnézni Mezey György, de végül rajtam akadt meg a szeme: a BVSC-nél éppen fiatal csapat építésén fáradozott. Nem is bántam meg, az NB I-es kiesés után a lehetőség vonzó volt, a vasutasokkal Magyar Kupa-döntőben szerepeltem, ráadásul Mezey Györgyöt a valaha volt legjobb mesteremnek tartom. Az ETO-ból bekerültem a válogatott keretbe, és nem utolsósorban közelebb lehettem a szülővárosomhoz. Később egyszerre kaptam ajánlatot Szegedről, Dunaújvárosból és a Ferencvárostól, hát persze, hogy a legnépszerűbb hazai klubot választottam, s egy év után tagja voltam a bajnokságot nyerő csapatnak. Haza, Sopronba éppen az akkori soproni edző, a fájó emlékű Simon Tibor hívott, aki mindig jolly jokernek becézett. A sors ajándékának tartom, hogy abban a városban fejezhettem be az NB I-es pályafutásomat, amelyben elkezdtem.

– Minden edző kedvelte fáradhatatlanságáért, kilencven percen keresztül tartó küzdőszelleméért. Nem bánja, hogy a válogatottság kimaradt?
– Kerettag voltam Bicskei Bertalannál, de csak egy mérkőzésen játszottam, amely nem számított hivatalos nemzetek közötti találkozónak. Az edzőim feltehetően azt értékelték bennem, hogy mindig maximálisan alárendeltem magam a csapat érdekeinek. Ez ennyire volt elég – nincs értelme bánkódni az elmaradt válogatott fellépés miatt. Különben is imádtam játszani, sohasem volt teher pályára lépni. Kivétel nélkül jó csapatokban, jó közösségekben szerepelhettem, ami azért nem mindenkinek adatott meg, és ez sok mindenért kárpótolt.

– Csapatemberként nyilván kedvelték a társai is. Kikkel alakította ki a legszorosabb barátságot?
– Talán leginkább Bücs Zsoltot, Détári Lajost, Vincze Ottót említhetném a nem soproniak közül. Helyben viszont számos kedves ismerőssel tartom a kapcsolatot, így Bausz Róberttel vagy Borsos Istvánnal – az ő fia nálunk nevelkedett, és ma az Ajka játékosa –, aztán a Sifter testvérekel, Tiborral és Tamással. A többiek közül Körmendi János, Kucselata János, Majoros Zoltán és Németh Zoltán utánpótlásedzőként munkatársam az SC Sopronnál.

– A soproni befejezés után egyértelmű volt, hogy a futball közegében marad?
– Korántsem, mivel a vendéglátásban működtettem vállalkozásokat, kávézót és sörözőt. Aztán 2007-ben választottak meg az SC Sopron utánpótlásnevelő-egyesület elnökének, eleinte magam is finanszíroztam a működését. Akkor nagyjából száz korosztályos fiatalunk volt, a létszámuk mostanra közel félezerre emelkedett, közben sikerült modernizálni a város nyugati határában az egykori Vasas-sporttelepet. Úgy gondolom, sínen van Sopron labdarúgó-utánpótlása, amelyet az önkormányzat is segít. Ehhez persze még szükséges támogatók, szponzorok bevonása, és rendszeresen pályázunk taora is, így áll össze az egyesület költségvetése és működése.

– Átélte a soproni labdarúgás magasságait, majd mélységeit is. Utóbbit minek tulajdonítja?
– Azt látni kell, hogy a magánerőből építkező SLC után támogatás hiányában előbb a Matáv, majd az SVSE is megszűnt. Nagyon örülnénk, ha a felnőttlabdarúgás megint méltó helyére kerülne, mert a focit szerető soproni szurkolók megérdemelnének legalább egy, az NB II-ben versenyképes együttest. Tehetségeket mi már adunk hozzá, szurkolok, hogy valakinek sikerüljön…

– Alighanem élete egyik legjelentősebb dátuma 2018. február 28., amely meghatározta élete további alakulását. Mi is történt akkor?
– Jobboldali konzervatív beállítottságú ember vagyok, a sportot és a labdarúgást támogató miniszterelnökünk iránti szimpátiával. Vállaltam a Fidesz képviselői jelöltségét a 2014-es választásokra, a közélet iránti fogékonyságom következtében igyekeztem segíteni körzetem lakóinak ügyes-bajos dolgaiban: pontosan ott, ahol felnőttem, a Jereván lakótelepen. Az ominózus napon közgyűlés közben tört rám a sötétség, mint kiderült, egy idegblokk miatt megállt a szívem, öt perc kiesett az életemből. Később egy barátom viccesen kérdezte, hogy akkor nem láttam-e a lottószámokat, de én inkább a másvilág fényeire emlékeztem, nem jövőképet láttam. Az abban az időszakban meglévő ötféle tevékenységem okozta stressz nem múlt el nyomtalanul. Kilenc hét szanatórium, négy hónap rehabilitáció következett, majd egy más, boldogabb élet: 2020 szeptemberében megszületett a kisfiam, Máté, és ma már a család jelenti a legbiztosabb pontot az életemben. Pacemakerrel élek, de korlátok nélkül úszhatok, futhatok, néha még az FTC öregfiúkcsapatában is pályára lépek – úgyhogy teljesnek mondhatom az életem.

– A közelmúltban megkapta a Sopron sportjáért kitüntetést…
– Mindig azon fáradoztam, hogy minél jobb körülmények között tegyünk az utánpótlásért, a kor követelményeinek megfelelve. A jelek szerint a munkámra felfigyelt a város vezetősége, s megtisztelt az elismeréssel. De nem ezért teszem, hanem a gyerekekért, a futball soproni jövőjéért. Örömmel megyek a gyerekek közé, jól érzem magam velük, az edzők, szülők és fiatalok jó közösséget alkotnak, ezért bízom abban, hogy előbb-utóbb a soproni felnőttfutball is megtalálja a jelenlegi, NB III-nál magasabb minőséghez vezető utat.

– Szintén a közelmúltban töltötte be az ötvenedik életévét. Milyen gondolatokkal ébredt másnap?
– Annak idején, negyvenévesen, sportvezetőként volt két nagyon rossz hetem. De az ötvenet együtt tölthettem a családommal, a barátaimmal, az edzőkollégáimmal, és ennél nagyobb boldogságot elképzelni sem tudnék. Végigkísérte az életemet a labdarúgás és a vállalkozói lét kettőssége, de ezekkel együtt vagyok a helyemen Sopronban, amelyet a legtöbben Civitas Fidelissimaként, vagyis a leghűségesebb városként tartanak számon.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. január 4-i lapszámában jelent meg.)