Milyen jó, hogy futni mentek! – filmajánló

Tetszett az az ötlet is, hogy elég formabontó, mégis stílszerű módon az alkalomhoz illő elegáns viselet mellé futócipős megjelenést kértek a szervezők, valamint hozzácsapták a GeoGo sportapplikáció megismertetését. Utóbbi miatt kissé „fáztam”, de teljesen feleslegesen, mert nem tolták túl a marketinget, rövid, frappáns beszélgetések, poénok, főképp Vadon Jani márkanagykövettől, a sportbéli hitelesítést pedig egy háromszoros olimpiai bajnok, a pólós Kiss Gergely adta meg. Az is eredeti gondolat volt, hogy a büfét úgy szervezték meg, mint egy maratoni futóversenyen, tehát amolyan frissítőállomást rendeztek be az Urániában, az ott szokásos étkekkel, tehát különféle magokkal, friss és aszalt gyümölcsökkel, müzliszelettel, izotóniás itallal, ilyesmivel.

Tudom jól, mindezeket a körülményeket csak a díszbemutatón élvezhettük, szerencsére azonban a film sem rontotta az összképet, sőt. Megnéztem a világhálón, a tízes skálájú osztályozás szerint nagyjából egy hónappal a premier után 8,7-en áll az alkotás, azt hiszem, ez remeknek mondható. Nem reprezentatív közvélemény-kutatást is végeztem azon ismerőseim között, akik szintén látták, természetesen még azelőtt, hogy elmondtam volna nekik a magam véleményét. Nos, egyöntetű volt a tetszésnyilvánítás, pedig médiával, filmekkel foglalkozó „szakmabeli” is volt a megkérdezettek között, ráadásul a kormegoszlás szerteágazóan alakult, hiszen jellemzően családtagokat (szülőket és különböző korú gyerekeiket) interjúvoltam meg.

Ezek után elég érdekesen hangozna, ha lehúznám a keresztvizet a műről, ellenkezve az általános véleménnyel, ráadásul sok szakmai alapom sem lenne rá, hiszen nem vagyok hivatásos filmkritikus. (Bár velük kapcsolatban van egy olyan érzésem, időnként csak azért is mindenkivel szembe hajtanak az autópályán… Vagy ha nem, akkor megrögzöttségek, homályos személyes viszonyok, esetleg aktuálpolitikai indítékok vezetik a tollukat, tisztelet a kivételnek természetesen.) Jómagam tehát most bevallottan saját ismert közegem, a sport felől közelítek, először a hivatalos alaptörténet felé. Eszerint  „egy asszony a férje halála után úgy dönt, hogy teljesíti annak utolsó kívánságát, és három lányával közösen váltóban lefutja a maratonit. Apró probléma, hogy egyikük sincs fizikálisan és mentálisan felkészülve a futásra. Az anya és lányai mellett ráadásul a rokonokat és barátokat is váratlanul éri a nők lehetetlennek tűnő vállalkozása. Ám a családot egyesíti a felkészülés, és a futóverseny végére mind a négy nő megtalálja a szabadságot.”

Az utolsó kitétel nekem kissé túlságosan emelkedett, mintha egy filmnek mindenképpen kötelező lenne valami nagyot durrantania intellektuálisan is. Herendi Gábor eddig általában szórakoztató, kellemes „limonádékat” rendezett, zömében közönségsikerrel, a jelek szerint ez is az, úgyhogy felesleges olyasmit keresni valamiben, ami nincs. Bárkivel fogadok egy pezsgős vacsorában, hogy a moziból kifelé menet egy néző sem gondolt még arra a Futni mentem kapcsán, „de jó, hogy a végére mind a négy nő megtalálta a szabadságot…” Arra annál inkább, hogy: „1. de jókat nevettem; 2. el kellene kezdeni nekem is futni; 3. leülök anyámmal egy jót dumálni.” Jómagam csak az elsőre gondoltam, mert hál’ istennek évek, sőt, inkább évtizedek óta futok, édesanyámmal viszont sajnos már csak képzeletben tudok beszélgetni. A lényeg, hogy a rekreációs, avagy közösségi sport sok honfitársunknak egyelőre még távoli, idegen, felfedezésre váró terület, amit ez a film talán közelebb hoz hozzájuk. Aki pedig benne él, pontosan tudja, milyen igaz, hogy mennyi mindenre jó, például (mint a filmben) összehozza a családtagokat, mélyíti a kapcsolatukat.

Ami a színészek játékát illeti, külön hangsúlyozom, szubjektív az értékelésem. Az például eleve tetszett, hogy az elhunyt édesapa nyúlfarknyi szerepét (gyakorlatilag csak a főcím alatt jelenik meg) is igazán nagy név alakítja Csuja Imre személyében. Udvaros Dorottyáról már korábban kiderült, hogy „mindent is” el tud játszani, most sem maradt szégyenben. Nekem személy szerint Tenki Réka ügyvédnője és Csányi Sándor rendőrtisztje tetszett a legjobban, talán azért, mert már a való életben is „eljátszották”, hogyan lesznek egy pár. Mondjuk, ez sem magától értetődő, a feleségemmel például huszonöt éve jöttünk össze, de kétlem, hogy hitelesek lennénk együtt a filmvásznon… Persze külön se. Viszont régóta kettesben járunk futni, ellenkező irányban kerüljük meg néhányszor az Omszki-tavat, indulás előtt és érkezés után puszi, a találkozásokkor pacsi. Örülnék, ha néhányan kedvet kapnának hasonlóhoz, persze miután látták a Futni mentem című filmet. Egyikben sem csalódnának.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. december 28-i lapszámában jelent meg.)