A spanyol gólkirály vette be a kapuját – Hosszú Kávé Szalóczy Pállal
– Negyven éve ismerjük már egymást, de egyvalamit a mai napig nem tudok Szalóczy Pálról…
– Ajjaj…
– Azt, hogy melyik futballcsapatnak szurkol…
– Egyből a „gyenge oldalamat” sikerült eltalálni, ugyanis szalondrukker vagyok. Ifjoncként Újpest-szurkoló voltam – az első gombfocicsapatom Szusza Ferenc nevével és fényképével kezdődött –, később Törőcsik András miatt rajongtam a csapatért, de őszintén bevallom, nem vagyok az az ember, aki a nehéz, rossz, sikertelenebb időszakban is kitartóan jár a kedvencek meccseire, és mivel nekem roppant szimpatikus az úgynevezett „magyarszabály”, manapság már elsősorban a hazai tehetséges futballistáinknak szurkolok. Sőt, ha mostanság bekapcsolom a televíziót, a Liverpool-mérkőzéseket nézem, mert nagyon imponál, hogy Szoboszlai Dominik, Kerkez Milos és Pécsi Ármin is ilyen nagy, világszerte elismert klubhoz tartozik.
– Akkor tehát ne tegyük be az újságba azt a fényképet, amelyik még az Albert Flórián Stadionban készült a Ferencváros–újságíró-válogatott edzőmeccs előtt?
– Dehogyisnem, nyugodtan! Mert a Fradit is szeretem – mondom, kocadrukker vagyok, s nekem a magyar siker mindennél előrébb való –, ugyanis az Európa-liga-meccseken nagyon jó focit láttam a zöld-fehérektől.
– Igazán hiteles futballrajongó mondja ezt, akinek – egykori medvetermetű kapusként – személyes tapasztalatai is lehettek a bombagólokról: kitől sikerült beszedni a legnagyobbat?
– Quini nekem lőtt góljára büszke lehetek, mégiscsak az egykori spanyol gólkirálytól kaptam valamikor a kilencvenes évek közepe táján, ráadásul a mérkőzést a helyszínen Puskás Ferenc is látta. Kispesten, a régi Honvéd-stadion edzőpályáján volt ugyanis a meccs – az Espanyollal kötött együttműködés keretében –, és a vendégek seregnyi volt profi futballistát is pályára küldtek, úgyhogy a kapuban akadt feladat bőven, de sikerült helytállni. Igaz, mi sem szűkölködtünk jó nevekben, mert nálunk játszott Kiss László, aki Debrecenben és Salgótarjánban is futballozott, és bitang jó szabadrúgásai voltak, vagy a korábbi huszonhatszoros válogatott Zombori Sándor, aki akkoriban már szintén a Nemzeti Sport újságírója volt, és balról úgy adott be, mint az álom, és neki is mesteri rúgótechnikája volt – na ja, kérem, a régi futballiskola…!
– A megannyi fociemlék sodrásában nem is értem, hogyan keveredhetett valaki a tajtékos vizekre, s lett vitorlázó…
– A bátyám, Péter vonzása volt ez. Ő olimpikon finn dingis volt, és nekem is az volt az egyik álmom, hogy a sportban vitorlázóként legyek ismert, de akkoriban – az ötvenes, hatvanas évekről van szó – ez a sportág urizálásnak számított, épphogy megtűrték. A lényeg, hogy a népszerű balatoni hajóosztályban, a kalózban bajnoki bronzéremig jutottam, a tervem pedig az volt, hogy repülő hollandiban mancsaftolhassak, de az már nem jött össze az egyetem mellett.
– Meghökkentő szembesülni azzal, milyen sokszínű az élet: bemondó, énekes, futballista, vitorlázó, de ami az egyik nagy meglepetés, hogy a modern digitális krónikák szerint Szalóczy Pál háromkötetes író is – na, ez a szenvedély és tehetség honnan fakad?
– Két különleges és némi magyarázatra szoruló megközelítése is van ennek az ihletnek. Az egyik, hogy amikor gyerekkoromban megkérdezték tőlem, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, azt feleltem: világhírű! És amikor nyaggattak, hogy jó, jó, világhírű leszel, te gyerek, de mégis miben, akkor azt mondtam, hogy csak simán világhírű, mindegy, hogy mivel és miben… A másik, hogy szintén kissrácként elalvás előtt azzal szórakoztattam magam, hogy indiántörténeteket „írtam” – de fejben, csak magamban mondtam a sztorit, amíg el nem aludtam, aztán a következő este folytattam a mesémet. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy mindig megvolt bennem a vágy arra, hogy ismert és elismert legyek, és nyilván ebből fakad az is, hogy írtam három könyvet. Az egyik a kórházi betegágyamon elkezdett családi krimi – a különlegessége, hogy csak dialógusból áll –, a másik egy hajdani rádióműsor, a Csúcsforgalom című adásban felolvasott jegyzeteimből aktualizált történetek alapján a magyar autózási szokásokról szól, míg a harmadik, a szívemhez tán legközelebb álló, a most százéves magyar rádiózás hőskori, 1945-ig tartó története „A leírt szöveg felolvasandó” címmel.
– Hoppá! Azt hittem, hogy a „Tilos rögtönözni, a leírt szöveg felolvasandó” sor az LGT Szól a rádió című slágeréből való. Eszerint valódi rádiósintelem?
– Hogyne! Ezerkilencszázhuszonöt december elsején volt az első nyilvános vezeték nélküli rádióadás Magyarországon – a történelmi hűség kedvéért mondom, hogy tizenöt évvel korábban indult a telefonhírmondó nevű szolgáltatás, amelynek felolvasója Scherz Ede volt, ő volt tehát nekünk, rádiós bemondóknak a pionír –, és a Rákóczi úti bérház második emeleti stúdiójában ülő hírolvasóval szemben is ott volt már ez a felirat, amit aztán örökölt a Bródy Sándor utcai székház is. Az új idők sodrásában nyilván a régi felirat és tábla is eltűnt mára, a legendás hatos stúdiót pedig sokan elsirattuk, amikor – világhíres akusztika és ipari műemlékjelleg és -védelem ide vagy oda – a rádió székházának átalakításakor lerombolták.
– No de lám, a jellegzetes rádiós hang nem vész el: amúgy a sok „szalóczys” egyéniség közül melyik a leginkább markáns?
– Jó kérdés… Nyilván a bemondói időszakom, ami az eddig eltelt nyolcvan esztendőm jelentős fejezete – negyvenkét évig tartott –, de érdekes, hogy így sem a személyem, hanem a hangom ívelte át az utóbbi éveket, sőt, másfél évtizedet. Anno egyetemi előadásokat tartottam a míves magyar szókincs és nyelvismeret kapcsán, és a hallgatóknak elmondtam, hogy rádiós és televíziós bemondóként dolgoztam hosszú ideig. Az előadóban ülő diákok ekkor csak mocorogtak, de semmi érdemi reakciót nem láttam rajtuk, mire jó hangosan megszólaltam: kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! Na, egyből megélénkült a terem, a srácok kikerekedett szemmel zajongtak, hogy hát tényleg, a tanár úr az, aki a metróban bemondja az állomásokat!
– Tény, a hangja nyolcvanévesen is úgy zeng, hogy akár az Operában is jöhetne egy fellépés.
– Volt rá esély…
– Mindjárt gondoltam.
– Anno a szintén szép, bariton hangú édesapám azt szerette volna, ha operaénekesnek tanulok, három évig jártam is a zeneiskolát, de akkoriban már a lázadóbb könnyű-, vagyis inkább a könnyebb zenéért rajongó generációhoz tartoztam – Frank Sinatra volt a kedvencem –, úgyhogy a kosztümös komolyzenét elhagytam. Ugyanakkor énekelni imádok, a Bolyki együttes tagja vagyok, mégpedig a legidősebb tagja, de a zene elmossa a határokat, a harminc-, negyven-, ötvenesztendősök között nincs korlát a kor miatt, minden hang és így mindenki egyformán értékes.
– Érdekes, de úgy emlékszem, hogy a kapuból nem kiabált velünk, hátvédekkel, holott jó lett volna hallgatni ezt a zengő basszust, főleg, hogy volt feladat bőven a gólvonal előtt: amúgy megpróbálta összeszámolni, hányszor játszhatott magyar címeres mezben az újságíró-válogatottban?
– Lenne az kétszáz, de lehet, hogy több meccs is – mondanám, ahogyan Cristiano Ronaldo kétszázhuszonhatszor volt már eddig válogatott, úgy én is elértem ezt a számot, csakhogy amíg ő rúgott ez idáig száznegyvenhárom gólt, én ennyit kaptam. Vagy kicsivel többet… Szóval ilyenkor mondhatom azt, hogy hálás vagyok az életnek – a gyerekeimért, az unokákért, és minden szerettemért –, azért, hogy a sport révén bejárhattam a világot, és hogy nagyszerű emberekkel ismerkedhettem meg a foci által. Védhettem a hajdani Népstadionban nyolcvanötezer ember előtt a SZÚR-on, jártam Brazíliában, és ott elvetődhettem a bajnoki döntőnek otthont adó salvadori Arena Fonta Nova gyepén. Az újságíró-válogatott élményei elkísérnek, és belém égett az is, hogy ez a csapat anno egykori nagy labdarúgók közössége is volt, mert többek között Bicskei Bertalan, Gálhidi György, Bognár György és Dajka László is hosszú évekig lejárt közénk a pályafutása végeztével, vagy amikor már edzőként dolgozott. Büszkén mondhatom tehát, hogy világbajnokságot megjárt játékosoktól is kaptam szép számmal a gólokat – és őszintén mondom, nekem ez a boldogságom jelentős szelete.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. december 20-i lapszámában jelent meg.)
