„Találd ki te, hogyan lehetsz jobb!” – interjú Kós Huberttel

– Újra meg újra eszembe jut az a több mint öt évvel ezelőtti verseny a Margitszigeten – a koronavírus-járvány idején… 
– A Négy Nemzet-verseny, amelyen megúsztam kétszáz vegyesen a szintet a tokiói olimpiára?

– Igen. Az indulási jog megszerzése után azt mondta: egyesek szerint eddig maga az olimpia is vad álom volt nekem, pedig magamban ennél vadabb álmokat is megfogalmazok. Az akkori vad álmok mostanra valóra váltak, netán még ennél is vadabbakra kell gondolnunk?     
– Az olimpiai aranyéremmel valóra vált, hiszen nekem is ez volt a legnagyobb célom, de ki tudja, mit lehet még kihozni belőle?! Azért mostanra már látom, ki is merem mondani, hogy van esélyem akár még nagyobb eredmények elérésére. De jó is, hogy így van, mert tudom, miért dolgozom, van értelme a sok munkának – meg aztán huszonkét éves vagyok, van is még időm, hogy feljebb jussak.

– Ezeket az álmokat, célokat magában fogalmazza meg, vagy netán van valaki, akinek el is mondja?     
– Az előbbi: magamban tartom őket. Az olimpiai bajnoki címről is csak annyit mondtam, hogy majd valamikor, de valójában már Tokióba is úgy mentem ki, hogy nyerni akarok, ott persze erre nem volt esélyem – ellentétben Párizzsal, ahol már tudtam, ha megcsinálok mindent úgy, ahogyan kell, felérhetek a csúcsra. Amúgy igyekszem mindig így gondolkozni.

– Mármint?     
– Legyen meg a cél, aztán meg legyen meg az út, vagy az a taktika, amelyiken és amelyikkel elérhetem a célt. Pusztán csak álmodozni arról, hogy olimpiai bajnok leszek, de nem tenni érte semmit, mi értelme van? 

CSEH LÁSZLÓ A PÉLDAKÉP A MEDENCÉBEN ÉS a PARTON IS

– Az olimpiai arany kapcsán felvetődik: az útja során eszébe jutott, hogy nagy példaképét e tekintetben máris megelőzte?     
– Cseh László ettől még a legnagyobb példaképem! Tudom, hogy ő mást mond, de talán még­iscsak balszerencsés volt abból a szempontból, hogy a világ legjobb úszója, az olimpiák legeredményesebb sportolója éppen akkor volt a csúcson, amikor Laci is. Michael Phelps ráadásul iszonyatosan gyors volt, szenzációs világcsúcsokat úszott – Phelps az Phelps. És biztos igaz, hogy az amerikai klasszis segítette Lacit abban, hogy egyre jobbá és jobbá váljon, s ha ő nincs, Laci sem ér olyan magasra, ettől még majdhogynem megoldhatatlan feladat úgy olimpiát nyerni, hogy közben Michael Phelps az ellenfeled, őt kell legyőznöd.

– Nagyon megható, egyszersmind tisztelendő, hogy mindezek ellenére azt mondja, Cseh Laci példakép – volt és marad is.     
– Nekem Laci nemcsak az úszásban elért eredményei miatt a példaképem, hanem minden téren. Példaképem a medencén kívüli Laci is: az ember. Ahogyan viselkedett, ahogyan beszélt másokkal, s ahogyan beszélt velem is, fiatal úszóval.

– Ugye tudja, hogy Kós Hubert pontosan ilyen: nem szállt el, nem viselkedik nagyképűen, mindenkihez van egy jó szava, mindig tisztelettudó?     
– Cseh Laci olyan példa volt előttem, amilyen mindig is akartam lenni – próbálkozom, igyekszem tényleg olyan lenni, mint Laci.

– Ne hallgassuk el, hogy támogató, szeretetteljes családban nőtt fel, a szülei is mutatták az utat. Egyetért ezzel?     
– Maximálisan. Valóban úgy nőttem fel, hogy bár megvolt mindenem, ez sohasem volt kifelé fontos, az már sokkal inkább, milyen emberré válok. Miért változzak meg azért, mert olimpiai bajnok lettem?! Legyek bunkó, viselkedjek nagyképűen azért, mert megnyertem egy versenyt? Nem mondom, hogy nem láttam erre példát, de én nem akartam ilyen lenni soha – hogy nem is lettem, abban azt hiszem, a szüleimnek nagyon nagy szerepük van. És annak is, hogy olyan példaképem volt, mint Cseh Laci, aki ugyan nem szerzett olimpiai aranyat, de attól ő nem kevesebb. Annyi mindent nyert ezen kívül, annyi érme van, hogy lehet, sohasem érem utol e tekintetben. Nézzük csak az olimpiát: neki hat érme van. Nekem egy. Oké, az arany, de hol vagyok én a hattól?! Valakit abban is lehet mérni, hányszor ért oda a dobogóra – akár az olimpiaira, akár a világ- vagy Európa-bajnoki dobogóra.

–  Cseh László korszakos úszó volt, ön is így gondolja?     
– Egyértelműen. Michael Phelps is elismeri őt. Bob Bowman is. Imádták Lacit – azért is, amilyen ember, Lacit tényleg mindenki szerette. Ha az érmeket nézzünk, ki jobb, mint Laci? Phelps, oké. Ryan Lochte? A váltóérmekkel együtt talán.

– Térjünk vissza a szüleihez! Hangzott el olyan mondat, amellyel megköszönt nekik mindent? Volt olyan érzelmes pillanat a közelmúltban, amikor kifejezte nekik a háláját, egyáltalán: hogyan köszöni meg a szüleinek Kós Hubert, hogy felnevelték s hogy így nevelték fel?     
– Van, amikor viccesen köszönöm meg, mondjuk, úgy, hogy köszi, hogy nem focizni vittetek, hanem úszni. De ők is jól tudják: ha nincsenek, nincs az úszás sem. Mert például ki vitt volna le engem az uszodába reggelente, ha ők nincsenek?

– De voltak szerencsére, ön meg hamar megszerette az uszodák világát. Vajon ha ez utóbbi nincs, a szülei a golf felé terelték volna?     
– Volt arról szó, hogy legyek golfozó: a szüleim imádták, én a golfpályán nőttem fel. Ott voltam mindig, de nem szerettem a golfleckéket, az úszóedzéseket viszont igen – ez most így, visszanézve elég nagy hülyeségnek tűnik… De nem akartam a golfot, nagyon nem. Három-négyévesen csak azért akartam a pályára menni, hogy vezethessem a golfautót. Azért az alapokat megtanultam, meg is vannak az alapmozdulatok, vagyis a technikám ugyanúgy megvan ebben a sportágban is, mint az úszásban, csak nem mentem ki Amerikába „egy Bob Bowmanhez” golfozni. De még ez is eljöhet: a golfban az a jó, hogy nem öregszel ki belőle – ismerek is egy jó edzőt, lehet, hogy később megkeresem.

A HIMNUSZ FELCSENDÜLÉSE AZ ARANYNÁL IS FONTOSABB     

– Három éve él Amerikában, igazi sikersorozatot él meg azóta – és mi is ön mellett. Szoktuk mondani, hogy amerikai álom, de vajon az öné az, vagy egy magyar álom megvalósulása?     
– Egyértelműen egy magyar álom megvalósulása, szerintem az amerikaiaknak ez semmiképpen sem álom, hiszen elvettem tőlük eredményeket. Valójában nem is tőlük vettem el, a 2023-as világbajnokságon talán igen, de az olimpián már nem. Magyar álom: a magyaroknak szerzek örömöt az eredményeimmel. Persze az amerikai Bob Bowman is örül a sikereimnek, aztán sokszor meg is kapja, miért is az európai úszók úsznak nála jól…?

– Manapság már egyre megszokottabb az országváltás, tulajdonképpen minden sportágban: Kós Hubertnek fontos, hogy a magyar himnusz szóljon neki egy-egy versenyen?
– A legfontosabb. Nem tudom elképzelni, hogy állok a dobogó tetején és egy másik ország himnusza csendül fel.

– Az aranyérem nyakba akasztása vagy a Himnusz felcsendülése mámorítóbb érzés?     
– Egyértelműen a Himnusz – főleg, ha olyan béna érmeket kapunk, mint a szingapúri vébén… Újrahasznosított alumíniumból készült, de mielőtt bárki félreértené, ez csak egy idétlen vicc volt. Bármilyen aranyérem aranyérem, és nagy boldogság, a Himnusz viszont a legfontosabb.

– Azt mondta, ez egy magyar álom megvalósulása, de azt is tudjuk, hogy amerikai környezetben nőtt fel, csak az óvodában tanult meg magyarul…     
– …külön tanultam magyarul. Az óvodában magyarul beszéltem, de azon a szinten, onnan mentünk Lengyelországba, ahol angolul tanultam, amikor hazajöttünk, amerikai iskolában kezdtem az általánost, ott már végig angolul beszéltem, meg kellett tanulnom magyarul – külön tanártól. Beszéltem én magyarul, de nem azon a szinten, ami kellett a suliban.

– Vagyis Kós Hubert Magyarországon magyarul tanult gyerekként.     
– Igen, ez tényleg viccesen hangzik.

– A magyar álom megvalósulásával elkezdett gondolatot folytatnám: milyen nyelven álmodik?     
– Szerintem angolul. Attól is függ, kik szerepelnek az álmomban: ha magyarok, akkor én is magyarul szólalok meg, de legtöbbször angol világban vagyok álmomban is.

– Vagyis a gondolatait is először angolul fogalmazza meg?     
– Igen. Azért olyan is előfordul, hogy magyarul. Változik ez néha, azt hiszem, azt azért mondhatjuk, hogy az alapnyelvem az angol.

– Milyen az amerikai élet? Még annak is nehéz elképzelnie, aki járt már ott: milyen az egyetemi élet? Olyan, mint amilyet a filmekben látunk?     
– Hasonlít hozzá. Tényleg olyan, mint egy álomszerű másik világ – mondjuk, addig ilyen, amíg be nem mész az uszodába, és Bob Bowman el nem üvölti magát.

– Van olyan, hogy csendben van?     
– A versenyeken. Leszámítva persze, amikor úszik egy tanítványa, mert akkor szintén üvölt.

– Hogyan lehet hozzászokni?     
– Nem hozzászokni kell: Bob üvöltése felkelt téged egy rossz pillanatodban. Amikor például nem úgy megy egy sorozat az edzésen, és rád üvölt, felébredsz – onnantól lehet, hogy jobban teljesítesz.

– Az emberben soha sincs késztetés arra, hogy visszakiabáljon neki?     
– Phelps megtette sokszor. Én vagy elmosolyodom, amikor üvölt…

– …és olyankor még dühösebb lesz.     
– Azt nem mutatom neki, ránézek Léonra (Léon Marchand – a szerk.), és elkezdünk röhögni. Vagy bólogatok közben: olyan nehéz a feladat, hogy nem mondok semmit, de jelzem, hogy igaza van. Mert legtöbbször igaza van.

– Sokszor üvölt, sokszor kér többet és még többet edzésen. Ön persze tudja, hogy jó kezekben van, azt is, hogy kell a kemény munka a fejlődéshez, de ha sohasem kap dicséretet, hiszen azt is elárulta, hogy Bowman nem az a dicsérgetős típus, honnan van ereje a mindennapokhoz, hogyan nem tűnik el a motivációja?     
– Nehéz, valóban nehéz. De vannak napok, amikor „becsúsztat” egy megjegyzést, például azt, hogy ez jó volt – ritkán mondja, ez igaz, viszont ez az egy dicséret képes téged továbbrepíteni. Egy ilyen megjegyzés elvisz hetekig!

– És ha nem megy, elő kell hívni ezt a dicséretet, mert ez segít?     
– Ha baj van, ha nem megy, akkor el kell gondolkozni azon, hogyan lehetsz jobb, hogyan tudsz kijönni a gödörből.

–  Kitől kér ilyenkor tanácsot?     
– Senkitől. Magamtól. Egy csapat vagyunk, de ezeket a dolgokat egyedül kell kitalálni. Nem lehet az edzés végén odamenni Bobhoz lelkizni harminc percig. Amint vége az edzésnek, ő ki is sétál az uszodából. Legfeljebb egy kérdés erejéig lehet megállítani, de azt például utálja, ha valaki arról kérdezi, hogyan lehet jobb. Erre csak annyit válaszol: én már elmondtam, hogyan lehetsz jobb. És igaza van! Mégis vannak olyanok, akik megkérdezik tőle, ezt vagy azt jól csinálták-e? És mindig azt feleli, hogy nem, már megmondtam, mit és hogyan csinálj.

VAJON ELJÖN A NAP, AMIKOR BOWMAN MOSOLYOG?     

– Erősebb lett, amióta Amerikában él?     
– Mentálisan is, fizikumban is. Kint az itthoni penzumnak nagyjából a hetven százalékát úszom, de így tudok magamra izmot pakolni.

– Az erősebb lett kitétel a hétköznapokra is igaz? Szokott például néha sírni?     
– Sírni nem, de ez régen sem volt rám jellemző. Az olimpia után mondhatjuk, hogy fejben gyengébb lettem – éspedig a reggeli edzések kapcsán, hiszen „kicsit” már megvolt a nagy cél, Párizs után Bob sem volt annyira motivált, mint addig. Nehezebb volt felkelni, kimenni a hidegbe, lemenni az uszodába. De ebben az is benne volt, hogy az olimpia után nem pihentem eleget. Csináltam, mert a budapesti rövid pályás világbajnokságot nagyon akartam, más kérdés, hogy az edzéseket már nem annyira.

– Milyen az a Kós Hubert, aki bár nem szokott sírni, de megérinti valami?     
– Nem szabad hagyni, hogy bármi befolyásoljon. Volt, hogy valami nem volt kerek az uszodán kívül, és ezt vittem magammal az edzésekre is – főleg itthon volt ez így. És ha rossz volt kint, összeesett minden bent is, a vízben. De Amerikában nagyon jól érzem magam, bár nehezek az edzések, jó a társaság. Még Bobbal is lehet néha jókat nevetni, vagy például én azon is szoktam, amikor egy új tanítványa nem azt csinálja, amit mond, mert már tudom, ilyenkor mi következik.

– Kós Hubert mennyire akarja Bob Bowmannek megmutatni, hogy képes valamire?     
– Én mindig neki akarok bizonyítani. Nyilván ott van Léon Marchand a csapatban, és most már a kanadai Summer McIntosh is nálunk edz, ők jobb úszók nálam, de oda akarom tenni magam én is!

– Mert még nem tartozik közéjük?     
– Én?! Még nagyon nem. Négy olimpiai arany az egyiküknél, három a másikuknál – éremszámra és világrekordra megy az a kategória. A következő kasztba tartozom én. Ők az elitcsapat, én meg jó néhány másik úszóval az A-együttesben vagyok.

– Visszakanyarodva a beszélgetésünk elejére: kimondatlanul ugyan, de mégiscsak beavatott minket a legvadabb álmaiba.     
– Igen, ezek azok az álmok, de azt is el tudom fogadni, ha nem jön össze, mert az már nagy ugrás lenne.

– Az is az álmai között van, hogy egyszer Bob Bowman fülig érő szájjal nézzen önre?     
– Mindenképpen. De az egy szürreális álom, olyan nem történhet meg szerintem – bármilyen magasra is jutok.

Ha zene, milyen zene?      Karácsonyi. Le is lőtte a következő kérdést, de azért jöjjön: ha ünnep, akkor melyik?      Karácsony. Imádom! Ha másik sportág, vagyis nem az úszás, és a múltjából adódóan nem is a golf, melyik?      Labdarúgás. Az európai. – Ha szabadidő, de nem lustálkodás, akkor micsoda?      – Videojátékok. Vagy a padel: nyáron megszerettem. Nem vagyok jó benne, de nem rossz. – Ha mozi, ha film, milyen típusú?      – Mostanában nagyon szeretem az Indiana Jones-típusú filmeket, vagyis azt mondom, kalandfilm. De ez mindig változik. – Körberepkedte már a világot, de ha idetennének ön elé egy csekket, s kitölthetné, mit írna be úti célként?      – Hawaii. Ott még nem voltam. Van, aki oda jár edzőtáborozni, mi meg magaslatra, Colorado Springsbe…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. december 20-i lapszámában jelent meg.)