„Negyven? Az már sok…” – születésnapi interjú Cseh Lászlóval
– Amikor azt mondtam a találkozásunk szervezésekor, hogy jön velem fotóriporter is, mégsem tehetünk húsz évvel ezelőtti képeket az interjúhoz, azt felelte, pedig lehet, hogy jobb lenne. Nem elégedett önmagával?
– Ha apámra gondolunk, egyértelmű, hogy nemcsak jó géneket örököltem tőle, hanem rosszabbakat is. Meg azért nem úgy és annyit mozgok már, mint korábban, ráadásul nekem a kemény edzések mellett is figyelnem kellett a súlyomra. Emellett hozzászoktam ahhoz is, hogy elég tetemes mennyiséget eszem, az éhségérzet pedig rendre jelentkezik.
– Azért nem mozog többet, mert elege lett belőle az úszással eltöltött évtizedek során?
– Egyszerűen nehezen illesztem be a mindennapokba: azt ugyan sejtettem, hogy szülőnek lenni nem könnyű feladat, de ha az ember valamelyest jól akarja csinálni, akkor bizony nagyon-nagyon kemény feladat.
– Az uszodában nem szerette a kudarcot, szülőként is tart tőle?
– Arra jöttem rá, nincs olyan, hogy tökéletes szülő. Ha tudnám a receptet, ami működik minden gyerek esetén, a föld leggazdagabb embere lennék. De minden ember más, mindenkivel másként is kell bánni.
– Meg hát nem is az a cél, hogy egyforma embereket neveljünk…
– Ez a legfontosabb: neveljünk egyéniségeket! Ha eszembe jut, hogy az uszodában régen nagyon nem erre törekedtek…
– A kislányuk is neveli önöket, a szüleit?
– Mindenképpen, türelemre, nagyobb megértésre feltétlenül. Ez közös tanulási folyamat, amelyet az ember valójában csak akkor ért meg, amikor benne van – kívülről kevésbé látja át.
Született: 1985. december 3., Budapest  |
A MOTIVÁCIÓNAK BELÜLRŐL KELL JÖNNIE
– Éveken keresztül vitte a hátán a magyar úszósportot, hosszú ideig meghatározója volt a honi és a nemzetközi úszóvilágnak, ezek után hogyan viseli, hogy már nem ön áll a középpontban, még a szűk családjában sem?
– Nem is kell, hogy így legyen, meg aztán korábban sem volt így. Az természetesen igaz, hogy a versenyekhez, edzőtáborokhoz alkalmazkodniuk kellett a szeretteimnek is – hát jó ideje én alkalmazkodom a kislányomhoz. Szerencsére megtehetem, köszönhetően az úszásnak.
– Az úszósportban eltöltött évtizedek során egyértelműnek tűnt, hogy Cseh Laci a jó fiú. Az a fiatal, aki nyilatkozik, ha arra kérik, aki zokszó nélkül végzi el az edzéseken a feladatokat…
– …azért nem teljesen így volt, előfordult, hogy én is kinyitottam a számat, sőt, az edzéseken elég gyakran megtörtént. Annak ellenére, hogy akkortájt az agymosás volt a jellemző, s hogy az van, amit az edző mond, neked, a versenyzőnek nemigen lehetnek önálló gondolataid.
– Ez manapság már biztosan nem is működne.
– Szerintem ennek sohasem kellett volna így működnie: nem hiszem, hogy az az üdvözítő, ha én, az edző a versenyzőt a saját igényeim, elképzeléseim szerint alakítom. Amikor erről beszélek, sokan megkérdezik, hogy így vajon hogyan tudja motiválni az edző a tanítványát. Nem kell motiválnia, a motivációnak belülről kell jönnie. Az edzőnek meg a felkészülést, azon belül az edzéseket, a versenyeket kell megterveznie, és a kritikus szakaszokon át kell tudnia segíteni a versenyzőjét, emellett olyan légkört teremtenie az edzéseken, hogy a sportolók szeretettel, jókedvűen menjenek az uszodába – a sikerhez, a jó eredményekhez viszont nem az edző motivációja kell, hanem a tiéd, a versenyzőé.
– Negyvenévesen már sok mindent komplexebben lát az ember – azt, hogy ennyi idős, miként viseli?
– Nem feltétlenül érzem magam ilyen „öregnek”, viszont ha kimondom, hogy negyven, az azért már sok. Ha belegondolok, hogy a kazanyi világbajnokság is tíz éve volt már…
– Milyen óriási visszhangja volt az ott szerzett aranynak, ezüstnek, bronznak!
– Valóban, de már tíz éve történt, óhatatlanul eszembe jut, milyen gyorsan repül az idő.
– Viszont legalább a családjával ünnepelhet, hiszen úszóként jó esetben december elején rövid pályás világbajnokságon vagy Európa-bajnokságon indult.
– Az esetek többségében nem voltam itthon a születésnapomon. Jó ez így már, őszintén szólva, nem hiányoznak az utazások, a versenyek.
– Még ha meg is tervezi a sportoló a visszavonulását, ha tudja, melyik az utolsó versenye, sokszor óhatatlanul követi az üresség érzése, az az átmeneti időszak, amikor nem biztos, hogy megtalálja a helyét az életben. Ez az ön esetében is így volt?
– Tudtam, hogy a tokiói olimpia lesz az utolsó versenyem, ezt kimondani, utána elköszönni nem volt nehéz. Inkább az volt furcsa, hogy nem kellett utána reggelente az uszodába mennem – ez szokatlan, nem várt érzéseket váltott ki belőlem. De ez a – nevezzük távolságtartásnak az úszósporttól – megvan azóta is, nemigen vágyom az uszodába, viszont például amikor tavaly ott voltam a Duna Arénában a rövid pályás világbajnokságon, kifejezetten jó élményként éltem meg.
– Említette a 2015-ös kazanyi világbajnokságot. Ugorjunk még tíz évet vissza: milyen volt a húszéves Cseh Laci?
– Más volt akkortájt az élet, más voltam én is, másként is gondolkodtam.
– Tudna valami okosat mondani a mostani énje?
– Akkor nem voltam jó helyen, de erről már beszéltem, tíz évvel később már igen: lehet, hogy hamarabb kellett volna lépnem.
– A mai úszók talán hamarabb mernek váltani, nem gondolja?
– Az tényleg más világ volt, ugyanakkor ha például Kós Hubertre gondolok, az is egyértelmű, hogy meg kellett kapni az alapokat, s ezt meg is kapta itthon – szerintem mostanra ő is megtalálta a helyét.
MEGÉRTETTE, MIÉRT NEM VOLT JOBB 400 VEGYESEN
– Visszatérő téma: vajon Cseh Lacinak nem kellett volna élnie az amerikai lehetőséggel?
– Lehet, hogy jobb lett volna, ha ki merek lépni a komfortzónámból, ha fel merem adni a megszokottat. Mert mostanra megértettem azt is, miért nem voltam jobb például négyszáz vegyesen. Sokat gondolkodtam ezen: amikor 2003-ban a barcelonai világbajnokságon második lettem, abból az edzőim nem azt szűrték le, hogy gyorsabbá kellene válnom, hanem azt, milyen jó vagyok, vagyis ha még többet edzünk, akkor még jobb leszek. Egyszerűen nem volt receptje az akkor edzői garnitúrának arra, hogyan kell gyorsabbá válnunk, hogy például ehhez százon is javulni kellene – a mai versenyzők felkészülésében az állóképesség és a gyorsaság egymás mellett áll.
– Ha már Kós Hubertről beszélt, teszek hozzá egy másik, szintén Amerikában tanuló és készülő úszót, Sárkány Zalánt. Kettejükkel nem tudok úgy beszélgetni, hogy maguktól ne hoznák fel Cseh Lászlót – mindkét sportolónak ön a példaképe, azért ez megható, jó érzés, nem?
– Remélem, hogy az úszásban eltöltött évek során mégiscsak képviseltem valami olyasmit, ami jelentett valamit a fiataloknak, bár régebben ezt sem mondtam ki. Akkor arról beszéltem, olyan régóta vagyok a sportágban, hogy mindenki megszokta, ott vagyok. Olyan voltam, mint az embereknek a tévéhíradó: ha bekapcsolták esténként a tévét, ment a híradó – ha meg elmentek egy versenyre, én biztos ott voltam…
– A sportágban élők régóta tudják, hogy Cseh Lacinak humora is van.
– Akár ez is példa lehet a fiataloknak, de örülök, ha másfajta hatásom is volt és van a mostaniakra. Mindig próbáltam úgy élni az életem, és nemcsak az uszodában, hanem a magánszférában is, hogy az másoknak, a fiatalabbnak egyfajta utat mutasson.
– Jártunk már 2015-ben és 2005-ben. Menjünk vissza a tízéves Lacihoz: ő milyen kisfiú volt? Amellett persze, hogy akkortájt már rendszeresen ott volt a Kőér utcai uszodában. Egyáltalán, ott volt mindig, amikor ott kellett lennie, vagyis kötelességtudó fiú volt már akkor is?
– Noszogatni sohasem kellett, belülről jött minden – akár az edzésekről, akár az iskoláról volt szó. Igen, én egy ilyen rendes gyerek voltam.
– Emlékszik, mikor hallotta először, hogy lehet ebből a fiúból valaki úszóként?
– Az elejétől kezdve benne volt a levegőben, mert mondták, hogy jól mozgok a vízben, ügyes vagyok, de ha most visszaemlékszem erre az időszakra, kijelenthetem, sohasem voltam a korosztályom legjobbja. Ott voltam a jók között, de nem a legelső.
– És mikortól érezte, hogy én, Cseh László ezt teljes erőbedobással csinálom?
– A legelejétől. Amikor bementem az uszodába, és megláttam Egerszegi Krisztinát úszni, azt mondtam, olyan szeretnék lenni, mint ő.
– Külföldi úszópéldaképe nem is volt?
– Nem, nem éreztem szükségét, nem kellett a motivációmhoz példakép. Michael Phelps sem példakép volt, ő az az úszó volt, akit mindig meg akartam verni – pályafutásom során szinte végig.
– A születésnapi interjú tökéletes arra, hogy eloszlassunk egy tévhitet: peches ember Cseh László, mert éppen egy ekkora klasszissal egy időben született?
– Csak akkor lehetsz a világ egyik legjobbja, ha a világ legjobbjaival versenyzel. Ahhoz, hogy kihozz magadból mindent és még többet, kell egy olyan ellenfél, amilyen Phelps volt. És persze kell egy Ryan Lochte is, és még sorolhatnám a nagy ellenfeleimet, mert volt belőlük jó néhány. Lehet, hogy ha nincs Michael Phelps, lenne olimpiai aranyérmem, de akkor biztos, hogy nem lett volna ilyen hosszú a pályafutásom, akkor sokkal korábban abbahagyom, hiszen engem folyamatosan az tüzelt és az motivált, hogy őt megverjem.
– Én elfogult vagyok, hiszen végigkövethettem a pályafutását közelről, és teljesnek is érzem. De önnek hiányzik az olimpiai arany?
– Őszintén mondom, hogy nem. Persze követtem el hibákat a pályafutásom során, van olyan, amit ma már másként csinálnék, amihez ma már másként állnék hozzá.
– Azt mondja, hibázott ön is?
– Rengeteget. Nem a csillagok állása miatt nem lettem olimpiai bajnok… Azért nem lettem, mert hibáztam többször is, de tényleg úgy gondolom, nem lenne sokkal másabb az életem, ha nyertem volna olimpiai aranyat. Én is teljesnek érzem a pályafutásom, és szerencsésnek is gondolom magam, mert nem sérülés miatt kellett abbahagynom. Én döntöttem el, mikor vonulok vissza, annak pedig örülök, hogy az utolsó versenyemen, a tokiói olimpián még képes voltam bejutni egy döntőbe. Igaz, ott csak a hetedik lettem – amúgy akkor értettem meg igazán, hogy az én időm lejárt.
– Fájdalmas felismerés volt?
– Csak kicsit, de el kell tudni fogadni, hogy az idő múlik. Volt olyan, amikor a magyar bajnokságon tizenhárom számban indultam, tizenkettőben aranyérmes is lettem, igaz, köztük váltókban is, amelyekben én utolsó emberként már lazán úszhattam, mert a társaim akkora előnyt szereztek addigra, a pályafutásom végén pedig az az egy, illetve a döntővel két kétszáz vegyes is annyit követelt meg tőlem, hogy alig bírtam. És persze már gyors sem voltam akkor…
VILLANYSZERELŐKÉNT DOLGOZIK A SÓGORÁVAL
– Azzal egyetért, hogy mi, magyarok nem becsültük önt eléggé, vagy legalábbis nem annyira, mint a nemzetközi úszóvilág?
– Megkaptam én az elismerést, a megbecsülést itthon is, de azt azért az itthoni vetélytársaimtól sem várhattam el, hogy folyamatosan felnézzenek rám, hiszen ők meg akartak verni. Senki sem esett hanyatt pusztán attól, hogy milyen eredményeket értem el, és külföldön is ugyanígy volt – persze tudta mindenki, ki vagyok, mit értem el, de ez éppúgy igaz a nemzetközi mezőnyre, mint a hazaira.
– Mit köszönhet az úszásnak? Azt, hogy kit, tudjuk, hiszen a feleségét, Diát úgy ismerte meg, hogy érmeket vitt ki az eredményhirdetésre a Komjádi uszodában.
– Az úszásnak egy remek életet köszönhetek – most pedig egy nyugodt életet, anyagilag mindenképpen. Megengedhetem magamnak, hogy tulajdonképpen hobbiszerűen dolgozzak.
– Apropó, munka: miért éppen villanyszerelés?!
– Mindig is érdekelt, és ki akartam próbálni. Valójában nekem ez az első munkám, és élvezem! Azt hiszem, nem tudnék egész nap egy asztal mögött ülni. Barkácsolni korábban is szerettem, otthon mindig adódott valami, amit meg kellett csinálni – a villanyszereléshez nem is értettem korábban, de vagy egyáltalán nem találtam olyan szakembert, aki ráért volna, vagy nem volt megfelelő, úgyhogy a sógorommal úgy döntöttük, kitanuljuk a szakmát, és nekivágunk. Szerintem a jó szakemberekre mindig szükség van, sokszor jobban, mint bármilyen diplomás emberre – ezzel nem akarok bántani senkit, én is jártam egyetemre, de az én utam nem az volt.
– Amikor az ünnepelt elfújja a gyertyákat a születésnapi tortáján, rendszerint kívánni szokott valamit, vagy legalábbis a hagyomány ezt „diktálja”. Egy kívánságát elárulná nekünk is?
– Sohasem voltam az a kívángatós típus, nemigen mondogattam korábban sem, hogy ezt vagy azt szeretném, de legyen! Nőjön fel boldogan a kislányunk, és mi, a szülei is legyünk boldogok, az életünk során ne kelljen jelentős problémákkal küzdenünk.
– Álmodik még néha az úszással?
– Ó, elég gyakran. Álmodtam már például azt is, hogy így, öregen visszamentem úszni, és hát nagyon nem tudtam felvenni a fonalat…
– Azt hittem, azt mondja, az úszódresszt nem tudta felvenni.
– Arra is volt példa, amúgy ez a pályafutásomban végig rémálmom volt. De az úszóálmaim is azok, mert az agyam tudja, hogy nem vagyok edzésben, így még álmomban is tisztában vagyok vele, gondjaim lesznek a vízben.
– Ugrottunk vissza az időben, most lépjünk előre: hol látja magát ötvenévesen?
– Fogalmam sincs. Harmincévesen is messzinek tűnt a negyven, nem tudtam volna megmondani, hol tartok majd negyvenévesen. Hogy mi lesz tíz év múlva, szintén nem tudom.
– Súgok: a lánya kamasz lesz.
– Ha a kisgyerekkor tartogat nehézségeket, a kamaszévek még inkább, ebben biztos vagyok. Túl nagy dolgokról nem álmodom, azt hiszem, boldog leszek, ha úgy nagyjából az, ami most van, tíz év múlva is meglesz.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. november 29-i lapszámában jelent meg.)
CECJM-mérleg: 33 magyar úszóérem, benne 13 arany
KS-ajánló: a Balaton bűvöletében
