„Az orrcimpátok is egyfelé álljon!” – interjú Regőczy Krisztinával és Sallay Andrással

– Kaptak sokszor vastapsot a pályafutásuk során – a Nemzeti Sport Gálán, az Operaház színpadán más volt a taps, mint korábban?
– Sallay András: Egészen más volt. Volt olyan, hogy egy egész csarnok őrjöngött a táncuk során, még a zenét sem hallottuk, ám a színpadon állni, s hallgatni a tapsot… Megtisztelő volt. Az is, hogy a köztársasági elnök úrtól vehettük át az életműdíjat, és az is, ami a díjátadót követte: hihetetlen mennyiségű gratulációt kaptunk. Nem is tudjuk ezt megköszönni – én biztosan nem, a gála előtt kértem is Krisztát, ő mondjon köszönetet, mert én elsírom magam…
– Regőczy Krisztina: Több okból is más volt: az alkalom, a helyszín, hogy ott állhattunk a világ leggyönyörűbb operaházának színpadán, hogy ott hallhattuk a zúgó tapsot, s bár a fényektől túl sokat nem láttunk, azt igen, hogy voltak, akik állva ünnepeltek minket. Egészen lenyűgöző volt! Hogy ennyi év után is eszükbe jutunk az embereknek, ez hihetetlen érzés – azóta is folyamatosan árad felénk a kedvességük, a szeretetük, az energiájuk, nem is tudom, hogyan tudnánk nekik eljuttatni a köszönetünket. Kérem is önt, hogy mindenképpen írja meg a nevünkben: hálásan köszönjük mindenkinek!

– Mindenkinek mást jelenthet az életműdíj – önöknek mit?
– András: Az idő bizonyít sok mindent: nem hiába dolgoztunk, nem hiába váltunk olyanokká, amilyenekké formálódtunk, s persze ki ne hagyjam a közönséget, hiszen nekünk mindig a közönség véleménye volt igazán fontos.
– Krisztina: Bennem kettős érzések vannak, hiszen sohasem gondolok úgy magamra, hogy vén vagyok, márpedig ilyen díjat nem fiatalok szoktak kapni. Hála Istennek, annyi lendületet és olyan pozitív hozzáállást örököltem a génjeimben, hogy egyáltalán nem úgy élem meg, hogy hűha, ez már az idősödéssel jár együtt, hanem úgy, hogy: hűha, ez fantasztikus. Persze, az is igaz, hogy egy ilyen díj után nem előre néz az ember, hanem kicsit visszafelé, és nosztalgiázik.

– Ha korlátlan ideig beszélgethetnénk, mennyi ideig tudnának emlékeket, közös történeteket felidézni?
– Krisztina: Valószínűleg órákig, de lehet, hogy napokig.
– András: Tizenhét évig korcsolyáztunk együtt…

MÁR AZ ELSŐ PILLANATBAN „KIBÖKTÉK” EGYMÁST A JÉGEN

– A közös korcsolyázás 1967. február 17-én kezdődött.
– András: Tökéletes a dátum, annyit tennék hozzá, hogy este nyolc órakor.

– Többször elmondták már, hogy unszolták a szülőket, hadd táncoljanak együtt. Milyen szerencse, hogy egyszerre voltak ugyanott, ugyanabban a csoportban!
– Krisztina: Már akkoriban sem voltak korlátlanok a lehetőségek a párválasztás terén, ráadásul a csoportban már nagyjából kialakultak a párok. Bandinak is volt párja, hiszen ő korábban került a jégre, én később csöppentem a társaságba, nekem is volt partnerem – két hétig. De valahogy mi „kiböktük” egymást már az elején a pálya két sarkából…
– András: Még mindig emlékszem rád, ahogyan álltál ott, a sarokban velem szemben.

– Ez olyasmi volt, mint a szerelem első látásra, csak átültetve a sport nyelvére?
– Krisztina: Mi az első pillanattól tudtuk, hogy együtt szeretnénk korcsolyázni, szemernyi kétség sem volt egyikünkben sem.

– Azért, ha jól tudom, Krisztina anyukája és nagymamája is sokat tett azért, hogy végül, ahogyan önök szokták felidézni a kezdeteket, „Krisztike és Bandika” egy párt alkosson.
– Krisztina: Persze, hiszen kellőképpen nyaggattuk őket, s ennek hatására ők is elkezdtek dolgozni a háttérben, addig mondogatták Lizák Tibornak, az edzőnknek, míg végül 1967. február 17-én este elhangzott az a bizonyos mondat, hogy „Akkor most Krisztike és Bandika táncol együtt”. A tizenhét évünk első közös estéje volt. Aztán a jégtáncon és hála Istennek, a sikereinken keresztül úgy összenőtt a nevünk, hogy azóta is úgy érezzük, ha a sportról, az olimpiáról van szó, mi továbbra is összetartozunk.

– Dmitrij Szavin, a milánói kvótás párosunk, Pavlova Maria, Sviatchenko Alexei edzője úgy fogalmazott, bár két ember alkot egy párt, de valójában egy az a kettő: egy lélek, egy mosoly. A jégtánc persze más műfaj, de ott is párban táncolnak – egyetértenek a megállapítással?
– Krisztina: Ha ez a tökéletes harmónia nem alakul ki két ember között, szerintem meg vannak számlálva a közös napjaik. Ha nem tudnak együtt dolgozni, egy célért küzdeni, ha nem tudnak együtt lemondani sok mindenről azért, hogy közös legyen a siker, ha nem együtt dobban a szívük, abból nem lesz hosszú életű sportkapcsolat.

– De olyan nincs, hogy két ember ennyi idő alatt sohase veszekedjen!
– András: Nem is állítjuk, hogy nem történt ilyen. Egyszer volt egy nagy összetűzésünk az egyik edzésen, de akkora, hogy többen úgy vélték, itt most vége is a Regőczy, Sallay kettősnek. A jégről egy lépcső vezetett az öltözőbe, onnan mi már kézen fogva jöttünk fel – mindenki meglepetésére.
– Krisztina: Döbbent csend fogadott minket.
– András: Aztán meg kérdezgették, hogy minden rendben van, maradtok együtt? Maradtunk.
– Krisztina: Be kell vallanunk, hogy néha bizony zengett tőlünk a pálya… A jégen nagyon csúnyán tudtunk egymással veszekedni, de mindig csak a jobbítás szándéka vezérelt mindkettőnket, csak próbáltuk elmagyarázni a másiknak, hogy: „Értsd már meg, ha fél centivel arrébb csúszol ott, akkor még jobb lesz a program!”

– Vagyis kizárólag szakmai vitáik voltak?
– Krisztina: Mi rögtön a legelején átéreztük, hogy ez csak együtt megy – teljes összhangban. Már gyerekfejjel tudtuk, hogy akkora hátránnyal indulunk a többiekhez képest, hogy csak akkor lehetünk sikeresek, ha ezt mi tényleg együtt csináljunk. Hiszen például akkortájt nem volt még fedett jégpálya Magyarországon, mi voltunk az egyedüli olyan kettős a világon, amelyik úgy indult a nagy versenyeken, hogy nem volt fedett pályája, vagyis amikor kisütött a nap és elolvadt a jég, mi mehettünk világgá, ott edzettünk, ahol éppen befogadtak, ahol jeget kaptunk.
– András: Az óriási dolognak számított, hogy egyáltalán mehettünk külföldre edzeni, készültünk sokfelé, szerencsések vagyunk, hogy végül azt is megengedték, hogy angol edzőnk legyen.

AMIKOR AZ EGYIK ELEMNÉL MÁSIK ARC NÉZETT VISSZA

– Előbb Roy, majd Betty Callaway. Velük hogyan találkoztak?
– András: A magyar szövetség hívta meg Roy Callaway-t néhány hétre, hogy tanítsa az itteni jégtáncosokat, később pedig megengedték azt is, hogy kimenjük Angliába.
– Krisztina: De mi örültünk annak is, hogy egyáltalán itthon kaptunk edzéslehetőséget. Igaz, hogy ha edzeni akartunk, sokszor előfordult, hogy előtte magunknak kellett eltolni a havat a jégről, hogy néha úgy fújt a szél, hogy vagy ezerrel mentünk, vagy mínusz kettővel, de hálásak voltunk, mert dolgozhattunk. Minden percet ki kellett használnunk, hogy nemhogy tartsuk a lépést a többiekkel, de még kicsit előttük is járjunk.

– Mi döntött Roy és Betty Callaway mellett?
– András: A műkorcsolyában nincs centiméter, nincs semmiféle mérőeszköz – itt szamárlétra van, amit meg kell mászni. Sok múlik azon, kivel milyen kapcsolatban vagy, ki az edződ. Betty Callaway nemzetközileg elismert edző volt, s mi szerettünk volna vele dolgozni. Volt egy olasz ellenfelünk, a Matilde Ciccia, Lamberto Ceserani kettős, utóbbi édesapja Milánó talán leggazdagabb embere volt, vett a fiának egy jégpályát, hogy tudjon hol készülni a társával, Roy Callaway-nek pedig olyan összeget ajánlott, hogy nem tudott nemet mondani.
– Krisztina: A jégpálya mellett az edzőnket is megvette.
– András: De Roy nagyon rendes volt, mert elmondta, hogy mi a helyzet, s azt is, hogy elintézte, Bettyvel dolgozhassunk tovább.
– Krisztina: Roy és Betty hatalmas tudású, nagyszerű szakember volt. Úgy hozta az élet, hogy először csak én kaptam útlevelet, úgyhogy tizenévesen az édesanyámmal én mentem ki Angliába rövid időre. Ott megtanultam az összes kötelező tánc lány, majd fiú lépéseit is.

– Ez komoly?
– András: Így történt. Itthon Kriszta megmutatta a lépéseket, aztán összekapaszkodtunk táncfogásba, és csináltuk. Volt, hogy Kriszta szólt, Bandi, nem jól csinálod, akkor kezdtük elölről.

– Ha a pályafutásuk egyetlen programját kellene kiemelniük, akár azért, mert szerették, akár azért, mert a közönség szerette, melyiket mondanák?
– Krisztina: Bandi, mondjunk egy évet, de próbáljuk meg egyszerre, kíváncsi vagyok, ugyanazt mondjuk-e…
– András: 1979.
– Krisztina: 1979.
– András: Az volt az úgynevezett monarchia kűr, hiszen Bécsben volt a világ-, Zágrábban pedig az Európa-bajnokság, így a délszláv, a magyar és az osztrák zenei világra építettünk.
– Krisztina: Két olyan eset volt életünkben, amikor a tapstól egyáltalán nem hallottuk a zenét, az egyik az 1979-es bécsi kűr, ott tényleg csak a belső ritmusunk vitt az utolsó tíz-tizenöt másodpercben.
– András: A másik pedig a dortmundi világbajnokságon volt 1980-ban.

– A beszélgetésünk előtt improvizáltak is egy kis részletet egy korábbi programjukból. Ennyire megmaradtak a mozdulatok, az elemek?
– András: Velem előfordult már, hogy a spanyol programunk lépéseit az utcán csináltam meg.

– Manapság sem igen látni a rövid hajú lányokat a jégen, akkortájt ez még inkább szokatlan lehetett. Krisztina, miért döntött a rövid haj mellett?
– Krisztina: Nekem rengeteg bajom volt a hosszú hajjal! Akkoriban elvárás volt, hogy akinek hosszú a haja, tegye kontyba, de ott tényleg minden szálnak a helyén kellett állnia – én nem tudtam bánni a hosszú hajammal, kontyot sem tudtam csinálni. Ezért állandóan fodrászhoz kellett mennem a versenyek előtt, ők meg mindig óriási tornyot építettek a fejemre, s ebből egyszer baj lett: a Colorado Springs-i világbajnokságon volt egy olyan elemünk, amikor Bandi karja alatt kellett átbújnom, fennakadt a kezén a „tornyom”, én meg fenékre ültem a jégen. Egy világbajnokságon! Ez annyira megrázott, hogy elmentem, és levágattam a hajam, és azóta is ilyen a frizurám.
– András: Volt egy időszak, amikor Kriszta haja sem rövid, sem hosszú nem volt, akkor parókát vett fel, aztán egy hátradőlésnél…

– Ugye nem…?
– Krisztina: Pedig az anyukám a lelkemre kötötte, nagyon jól tűzzem meg a parókát!
– András: Kriszta hátradőlt a parókával, amikor „feljött”, egy teljesen megváltozott arc nézett vissza rám. És rögtön hallottam is a közönség moraját.
– Krisztina: A jégen ott volt a hajam.
– András: Éppen úgy, mintha valaki a koreográfia részeként letette volna a jégre.

A PARAVÁN KÉT OLDALÁN UGYANAZT CSINÁLNÁK – MA IS

– Nehéz megszólalni egy ilyen történet után – önök még tudnak mit mondani arra az állandóan visszatérő kérdésre, hogyan tudták feldolgozni, hogy nem önöké lett az 1980-as téli olimpia aranya jégtáncban, s hogyan tudtak a sérelmes eset után három héttel világbajnokságot nyerni?
– Krisztina: Mondod vagy mondjam?
– András: Mondjad csak, aztán majd jövök én!
– Krisztina: Szerencsére nem volt időnk keseregni, mert amikor hazajöttünk az olimpiáról, volt két és fél hetünk a világbajnokságig. Én Lake Placidben magas lázzal táncoltam végig a kűrt, vagyis először is meg kellett gyógyulnom és meg kellett erősödnöm. Fizikailag is. Mert emellett vasakarattal kellett helyre rakni a lelkünket, hiszen mi is azt éreztük, életünk legjobbját nyújtottuk az olimpián.
– András: Lake Placidben az eredményhirdetés után odajött hozzám a szovjet csapat vezetőnője, nyomott két nagy csókot az orcámra, és azt mondta: Andris, legközelebb ti nyertek. A világbajnokságra célzott. Azt meg is nyertük.

– Azért úgy feldolgozni az 1980-as olimpiát, hogy a visszajelzések is egyértelműsítik, a Regőczy, Sallay kettősnek kellett volna megnyernie, talán még nehezebb, nem?
– András: A 2002-es téli olimpián is volt némi „háttérmunka”, ott a franciák és az oroszok fogtak össze a kanadaiak ellen, s később úgy döntött a nemzetközi szövetség, hogy átad egy kis aranyérmet a végül negyedik helyezett kanadai kettősnek. Ott megkérdezte tőlem több újságíró, mi nem kérünk Krisztával ilyen aranyérmet? Azt válaszoltam nekik: nem, mert ha megkapnánk, többet nem beszélnétek a nyolcvanas olimpiáról.

– De a Regőczy Krisztina, Sallay András jégtánckettősről beszélünk azóta is: Krisztina nagypapája azt tanította önöknek, hogy akkor csinálják jól a dolgukat, ha még az orrcimpájuk is egy irányba áll! Mondják, hogyan csinálják, hogy ez még manapság is igaz? Ezt mindenki láthatta, aki nézte a Nemzeti Sport Gálát: nagyon megható volt, ahogyan együtt kivonultak a színpadra.
– Krisztina: Igen, a nagypapa egyik mondása volt, hogy: „Akkor lesztek majd igazi nagy bajnokok, ha nemcsak a levegőt veszitek egyszerre, de még az orrcimpátok is egyfelé áll!” Ezzel is érzékeltetni akarta, mennyire együtt kell létezni a másikkal. De azért ahhoz, hogy mi ezt meg tudjuk csinálni, elég sokat kellett gyakorolni, csiszolódni egymáshoz.

– Az imént egyszerre válaszoltak arra a kérdésre, melyik év pályafutásuk legemlékezetesebb esztendője, most arra kérem önöket, hogy a következő kérdésre úgy feleljenek, hogy nem hallják a másik válaszát: hogyan csinálják, hogy ennyi év után is ekkora az összhang önök között?
– András: Krisztával rendkívül különleges, a kívülállóknak meg nem érthető kapcsolat van közöttünk. Annak a tizenhét, együtt töltött évnek fantasztikus, máig ható eredménye, hogy tiszteljük, szeretjük, becsüljük egymást.
– Krisztina: A nagypapa útravalója az orrcimpáról, az együtt töltött tizenhét év, amikor tényleg eggyé váltak a mozdulataink, hozta magával azt, hogy ilyen mély és baráti a kapcsolatunk még most is.

– Nem hallották egymás válaszát, mégis, tulajdonképpen ugyanazt mondták.
– Krisztina: Annyira „összehangolódtunk” Bandival, hogy ha bármilyen feladatot kapnánk, s közben elválasztanának minket egy paravánnal, ugyanazt csinálnánk és ugyanúgy.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. január 24-i lapszámában jelent meg.)