„Mindig száz százalékot adtam, és élveztem a játékot” – interjú az ötvenéves Iványi Dalmával

– Ötvenesztendős lett – ennyinek is érzi magát?  
– Egyáltalán nem. Ez abból is adódik, hogy az ember mindig a gyerekkorára gondol vissza, és amikor kicsik voltunk, az ötvenévesek nagyon öregnek tűntek. Durván egy tízessel kevesebbnek érzem magam.

– Hogy kötött ki a sportágnál?  
– Ebbe nőttem bele. A szüleim kosaraztak, anya a mezőberényi NB II-es csapatban, mielőtt én megszülettem. S mindketten kosárlabdaedzők is voltak, valamint testnevelő tanárok, úgyhogy valójában nálunk ez a közeg volt természetes. Már óvodásként is sok edzésre mentem anyuékkal, sőt, edzőtáborba is vittek minket magukkal. A nővéremmel a pálya szélén nőttünk fel. Édesapám a gimnázium egyetlen testnevelő tanára volt, mi ott laktunk a gimi szolgálati lakásában, szabad bejárásunk volt a tornaterembe, az iskolaudvarra is, úgyhogy az isten sem menthetett meg attól, hogy ezt a sportágat válasszam. Edzésre tízéves koromban kezdtem el járni, az általános iskolában édesanyám volt az első edzőm, de addig nekem az volt a játék, hogy őket figyeltem, s mivel mindig volt egy labda meg egy szabad palánk oldalt, próbáltam őket utánozni. A jobb ziccert már megtanultam magamtól dobni, és egyszer csak megmutattam anyunak, hogy nézd, mit tudok…

– Mennyire volt tudatos választás, hogy profi játékos lesz?  
– Még középiskolás koromban sem volt meg bennem az a céltudatosság, hogy márpedig én profi sportoló leszek. Csak kosarazni szerettem volna. Szerettem egy csapat, egy közösség tagja lenni, jól érezni magam a többiekkel. Sokáig, még a karrierem vége felé is ezt jelentette nekem a játék, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Amikor Pécsen megkaptam az első profi szerződésem, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy igen, ez megélhetés is lesz.

– Mennyi volt az esélye egy békéscsabai születésű, Mezőberényben kosarazó tinilánynak arra, hogy többek között egy floridai egyetemre eljusson és a WNBA-ben és az Euroligában játszhasson?  
– Nem tudom, ebbe bele sem gondoltam… Viszont ha most visszatekintek, talán éppen emiatt a háttér miatt jutottam el oda, ahova. Remek alapot kaptam ahhoz – nemcsak szakmailag, hanem emberileg is –, hogy mi az alázat, mi a tisztelet, a kitartás, a játék szeretete. Utólag nagyon tudatosnak tűnik, hogy gimnáziumba Kecskemétre kerültem, remek edzőkhöz, mert megkaptam a lehetőséget rögtön, hogy az NB I-ben játszhassak, aztán Pécsen, ahol egyetemen tanulhattam a kosarazás mellett. Ha a fővárosba születek, és egy nagy klubban játszom, az sem lett volna garancia arra, hogy hosszú és sikeres karrierem lesz. Aztán a Péccsel két perc alatt megköttetett az üzlet, s igen, ez már nagyobb lépés volt, messzebb kerültem Mezőberénytől, hétvégenként nem tudtam hazajárni, s már nem kollégiumban, hanem önállóan éltem egy bérelt lakásban, ez a felnőtté válás folyamatában is fontos lépcsőfok volt. Megtaláltuk azt az átmenetet, az egészséges egyensúlyt, hogy a tanulás se szenvedjen kárt, s az edzésekre is odaérjek.

– A legendás néhai Horváth Judit már meghatározó játékos volt Pécsen, amikor ön odakerült. Mit jelentett önnek a saját pályafutása szempontjából?  
– Rengeteget. Jucikával ellenfélként találkoztam a parketten, amikor Kecskeméten játszottam, és nem azok voltak a kedvenc mérkőzéseim, mert nagyon nehéz volt ellene, ha már a félpályán átvittem a labdát anélkül, hogy elvette volna tőlem, nagyon örültem… Nemcsak a pályán, hanem a pályán kívül is rengeteget tanultam tőle, láttam, milyen egy csapatkapitány, egy irányító, egy csupa szív ember. Ő sohasem úgy mutatott példát, hogy hosszú beszédet tartott, hanem egyszerűen tette a dolgát. Nagyon szerencsés voltam, mert Kecskeméten, a válogatottban vagy a WNBA-ben is ugyanez volt a helyzet, mindig voltak előttem tapasztaltabb, rutinosabb, nálam kicsit idősebb játékosok, akiktől rengeteget lehetett tanulni. Azt vallom, az egy dolog, hogy az edző mond valamit, és a személye hatással van a játékosokra, de az igazán nagy hatást szerintem a játékosok tudják egymásra gyakorolni.

– Ha már hatások… Mekkora hatással volt a karrierjére és a játékára, hogy az Egyesült Államokban is járt egyetemre, majd a WNBA-ben is kipróbálta magát?  
– Nagyszerű döntést hoztam – hoztunk a családdal együtt –, hogy a tengerentúlon is tanultam. Négy és fél évig voltam Miamiban, diplomát szereztem, s abszolút úgy érzem, a kosárlabdatudásom szempontjából is jó döntés volt, mert rengeteget fejlődtem, tapasztalatot gyűjtöttem, felnőtté váltam. Megtanultam tökéletesen egy nyelvet, azt, hogyan kell egy más kultúrában élni, boldogulni. Nagy ajándék volt az élettől, és alaposan ki is használtam. Sokkal magabiztosabb, önállóbb lettem, elsajátítottam egyfajta pozitív gondolkodásmódot, kicsit „világpolgárrá” váltam. Ugyanakkor még inkább megerősödött bennem a magyarságérzés, rendíthetetlenné vált a tudat, hogy bármerre kerülök a világban, én itthon vagyok otthon. Ugyanez volt a WNBA is, egy izgalmas kaland és egy lehetőség az európai és a magyar kosárlabda mellett.

– Rátgéber László szinte végigkísérte a karrierjét Pécsen és a válogatottban.  
– Az ő személye meghatározó volt, és nagyon sokat köszönhetek neki is, ugyanúgy, mint minden edzőmnek. Nemcsak a sportban, az életben is fontos szerepe van a szerencsének, hogy ki hová, meddig jut. Szokták mondani, hogy a szerencse mindig azok mellé áll, akik megdolgoznak érte, és én is hiszek ebben. Sokat köszönhetek Lacinak szakmailag, hitt bennem, hasonlóképpen gondolkodott a játékról, mint én, vagy ahogy én játszottam irányítóként. Megmutatta, hogy ő mit szeretne, de utána szabadságot adott, hogy azt én végrehajthassam, ez a legnagyobb dolog, amivel ő segítette a karrieremet.

– Harmincnyolc évesen vonult vissza, a PINKK csapatával a Pécs elleni döntőben megszerzett bajnoki aranyéremmel – nem volt ez kissé bizarr lezárás az előzmények ismeretében?  
– Igazából nem, de valószínűleg egyfajta önvédelmi mechanizmus is kialakult bennem, és nem is foglalkoztam ezzel. Kevesen ástak a sztori mélyére, hagyjuk is, miért. Amikor szétesett a MiZo Pécs, sokakat érdekelt, ki hova igazol, s akkor tényleg kettészakadt a város a női kosárlabda szempontjából. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek, nekem ez egy játék volt a befejezésig, minden mérkőzést meg akartam nyerni, ennek ennyi a lényege. Ebben a párharcban is – ahogyan abban az utolsó idényben végig így éreztem – én csak játszani szerettem volna. Bajnoki címmel sikerült a pályafutásomat lezárni, hálás vagyok, hogy a sors ezt megadta. Már az évad közben eldöntöttem, hogy ez lesz az utolsó, teljesen mindegy, hogyan zárul, mert a férjemmel szerettünk volna még egy gyerkőcöt, s kezdtem azt érezni, hogy már annyira nagy a korkülönbség néhány csapattársam és köztem, szinte generációs, ami miatt néha már nagyon nehéz volt megérteni egymást. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bárki hibás lett volna valamiben, egyszerűen egyik-másik játékosnál húsz évvel idősebb voltam, ez pedig sok. Szerettem volna úgy befejezni a karrierem, hogy még jó emlékeim, élményeim legyenek a sportágról. Ha mindent megteszel, és előállsz egy olyan produkcióval, amire azt mondod, hogy ezen az edzésen vagy meccsen ez volt a maximum, olyankor is jól tudtam magam érezni, ha kikaptunk. Nekem az a fontos, hogy önmagammal legyek megelégedve, adjak száz százalékot – ám ha már ez nem megy, abba kell hagyni.

– Hogy érzi, mennyire sikerült kihoznia a maximumot a játékospályafutásból?  
– Kihoztam a legtöbbet, nincs hiányérzetem, annak ellenére, hogy például nem jutottam ki olimpiára. Mindig száz százalékot adtam, élveztem, ez a fontos, hogy nagyon jól éreztem magam közben, ilyen szempontból teljesen meg vagyok elégedve. Tökéletes karriert futottam be, s nem sorolnám az eredményeimet, én inkább arra vagyok büszke, hogy húsz éven keresztül ott tudtam lenni a topon. Azt a tíz bajnoki címet nem a szél hordta össze, azért sokat tettem. Ha valaki éveken, évtizedeken keresztül ott van a csúcson, mindig felbukkannak irigykedők, akik alig várják, hogy végre elbukj, és akkor kárörvendenek. De azt nem tudják, ahhoz, hogy egy sportoló ennyi ideig a csúcson legyen, rengeteg áldozatot kell hozni – ezt gyakran tényleg nem értik meg az emberek. S ez nem csak a sportban van így, a munkában, az élet más területein is.

– Most már edzőként dolgozik, a válogatottnál kilenc éve, de volt klubcsapatnál másodedző, vezetőedző. Edzőként mik a tervei, a céljai?  
– Valami hasonló, mint játékosként: hogy megpróbáljam ebből is a maximumot kihozni, de közben jól érezzem magam. Hogy a játékosoknak szakmailag és emberileg is tudjak segíteni, hogy azok lehessenek, akikké szeretnének válni. A szüleim révén némi pedagógiai érzékem is van, ezt is használom. Fantasztikus átélni a sikert, megnyerni egy mérkőzést játékosként, de sokszor fura módon edzőként valahogy még nagyobb érzelmeket tud kiváltani az emberből. Ekkor ugyanis közvetve adod bele a tudásod a produkcióba, és ha azt látod, hogy sikerül valakiből jobb embert és jobb játékost faragni, az nagy öröm. Boldoggá tesz, hogy már eddig is szerencsém volt sokféle korosztállyal dolgozni, ezt így is terveztem, amikor eldöntöttem, hogy edző leszek. Mindenhol rengeteg munka van, mindennek más a szépsége, más a nehézsége, de azt átadni, hogy ez egy játék, amit szeretni, élvezni kell, nagy kihívás. Napról napra legyünk jobbak, ha csak egy picivel is, de akarjunk jobbak lenni – ez az én edzői elképzelésem, hitvallásom.

– Magyarország női kosárlabda-válogatottja 1998-ban szerepelt legutóbb vébén, Németországban ön is a csapat tagja volt. Idén újra Németország a vb házigazdája, ön most másodedző a válogatottnál, amely jelenleg Isztambulban küzd a kvalifikációért – nehéz ebbe nem sorsszerűséget belelátni…  
– Alapvetően nem vagyok babonás, viszont azért én is eljátszottam az egybeesés gondolatával, és bízom benne, hogy nem véletlen. Remélem, most sikerül kijutnunk. Nagyon keményen dolgoztunk már az elmúlt években is, s azt érzem, hogy olyan csapatunk van, amely képes kiharcolni a vb-szereplést, sikerül szintet lépnie, és megint megmutathatjuk magunkat nagy világversenyen.
(A válogatott az interjú elkészülte után, kedden kiharcolta a világbajnoki szereplést – a szerk.)

Károlyi Andrea Iványi Dalmához hasonlóan emblematikus kosárlabdázó volt itthon az 1990-es évek második felében, majd a 2000-es években. A Nemzeti Sportrádió munkatársa elmondta, tartalmas öt évet töltöttek együtt Pécsen, erről az időszakról bátran állíthatja, hogy a pécsi aranyévek jelentős részét tette ki. „Európa meghatározó csapata volt a PVSK, amely háromszor jutott be az Euroliga final fourjába – taglalta Károlyi. – Nagyon profi mentalitású közeg volt, pontosan tudta mindenki a dolgát, sohasem voltak összetűzések a csapaton belül. A válogatott időszak is nagyon szépen alakult, Eb-ken vettünk részt, jártunk a németországi világbajnokságon. Nagyon szerencsés helyzet, hogy a nemzeti csapat meghatározó játékosai egy helyen játszottak Pécsen, és Európa-klasszisok voltak.”   Károlyi Andrea felelevenített egy emlékezetes sztorit is Iványival kapcsolatban.  „Még az egyetemen edzettünk, a végén oda kellett állni büntetőt dobni. Már mindenki befejezte rajta kívül, szedtem neki a labdát. Száztizennégy sikeres egymás utáni kísérletet követően abbahagyta, mert már unta. Dali rendkívül tudatos játékos volt, a Pécsnek ő volt a »világ legjobb« irányítója. Nem ott nőtt fel, de nagyon fiatalon oda került, az igazi sikereit ott érte el. Amivel jelen volt a pályán, azért nagyon lehetett lelkesedni, és a Lauber-csarnokban mindig telt ház volt. A Pécs és a válogatott eredményességéből egyenesen következik, hogy korszaka meghatározó játékosa volt.” GY. F.

Ha Iványi Dalma kerek születésnapja a téma, megkerülhetetlen a Sopron Basket csapatának ügyvezetője, Dénesné Fegyverneky Zsófia. A két évvel ezelőtt visszavonuló klasszis irányító több mint huszonöt esztendeje ismeri az ünnepeltet. „Amikor 16 évesen felkerültem a Pécs felnőttcsapatához, posztomból adódóan Iványi Dalma volt az egyik játékos, akire felnéztem, akire hasonlítani akartam. Nagyon sok mindent tanultam tőle a kosárlabdáról, de ami még ennél is fontosabb, mennyit tanultam sportemberként. Hogy miként álltam a csapathoz, a munkához, abban nagy része volt Dalmának, és ezért hálás vagyok neki. Nem lettem volna az a játékos, aki, ha nem mellette tanulom a kosárlabdát, erről többször is beszéltem, amikor a pályafutásom volt a téma.”   Fegyverneky Zsófia szerint Iványi kiválósága abban rejlett, ahogyan rendszerszinten látta és kezelte a nagy egészet, s ehhez hozzátartozik az akkori pécsi közeg is, amely nagyon jól működött, szinte az egész magyar válogatott ott játszott. „A legfontosabb emlékeim róla, hogy megmutatta, hogyan kell dolgozni, viselkedni, mi a profi mentalitás lényege, és mennyire fontos a csapat érdekeinek előtérbe helyezése. Tényleg azt tudom mondani, és ennél nincs nagyobb dicséret, hogy amilyen ember és játékos lettem, abban óriási szerepe van Dalmának.”   GY. F.

Iványi Dalma pécsi karrierje szin­te teljesen összefonódott Rátgéber László mesteredzőé­vel, aki jelenleg a Nem­zeti Kosárlabda Akadémia szakmai és stratégiai igazgatója. Cikkünkből őt sem hagyhattuk ki.  „Dalmának szerencséje volt, mert ahhoz, hogy valaki nagy sportoló legyen, a siker legfontosabb feltétele, hogy jól válassza meg a szüleit, és ez nála kiválóra sikeredett, a nagyszerű örökölt genetikai tulajdonságok mellé szenzációs pedagógiai és szakmai alapokat is kapott családjától. Kecskeméten is remek közegbe került. 1994-ben jött hozzánk Horváth Judit mögé, aki akkor a válogatott csapatkapitánya is volt. Az 1995-ös bajnoki döntő utolsó meccsén Budapesten egész Magyarország szeme láttára robbant be a köztudatba, mint a Dália Dalmája. Óriási szerencse, öröm, kiváltság és megtiszteltetés nekem, hogy Dalma több mint tíz évig a játékosom lehetett, nélküle az én sztorim sem lenne ugyanaz. Nagyon nehéz nekem néhány mondatban beszélni róla, de a játéktudásán kívül rendkívül magas szinten volt a mentális ereje, az elkötelezettsége és az a képessége, hogy mindig fejlődni akarjon és tudjon, valamint a győzelmi vágya. Ebben a győzni akarásban váltunk eggyé, és varázsoltunk nagy és feledhetetlen kosárlabdakultúrát Pécsre.”   GY. F.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. március 14-i lapszámában jelent meg.)