Filmrendező a páston – Hosszú kávé Papp Gábor Zsigmonddal
– Balázs Béla-díjas filmrendezőként, producerként, rádiós rendezőként, műfordítóként ismerik a nevét, azt kevesen tudják, hogy magyar válogatott vívó is veterán kategóriában. Miként került közel a sportághoz?
– Kilencéves koromban kezdtem el a kardvívást Székelyhidi Tibor bácsinál, aki a háború előtt ludovikás, horthysta katonatiszt volt. Amikor én megismertem, már hetven fölött járt, szálfamagas termetével jelenség volt a Medosz Erdért azóta megszűnt sporttelepén, nagyon kedveltük egymást. Később, a katonaság idején a sportszázad tagjaként egy évig az Újpesti Dózsában vívtam. Edzettem délelőtt, délután, de messze voltam a válogatottól, amelyben akkor olyan versenyzőtársak szerepeltek, mint Szabó Bence, Köves Csaba vagy Navarrete József. Bolognában is vívtam kinti egyetemi tanulmányaim alatt, az olasz egyetemi vívóbajnokságon ezüstérmet nyertem, huszonhét évesen hagytam abba. Aztán tíz-tizenegy éve egy barátom noszogatására újra elkezdtem vívni a veteránok között, nyertem azóta a korosztályban háromszor magyar bajnokságot, a legszebb eredmény azonban a kardcsapattal elért első hely a két évvel ezelőtti, a belgiumi Cineyben rendezett Európa-bajnokságon.
– Említette a bolognai kalandot az 1990-es évekből. Bennfentesként mit tapasztalt, töretlenül él Olaszországban a vívás hagyományos, évszázadokra visszanyúló kultusza?
– Abszolút őrzi a rangját, annyiban talán még inkább, mint nálunk, hogy az olaszok minden fegyvernemben erősnek számítanak, nincsenek úgymond lyukas számok.
– Az olasz és a magyar vívókultúra fontos metszéspontja a Budapesten oktató hajdani itáliai vívómesterek hatása, így a legendás Italo Santellié vagy a kalandos életű Francesco Tirellié. A napokban megsúgta nekem: a Tirelli-sztori távlati filmtervei között is szerepel.
– Az ő életútja nagyon foglalkoztat. Egyszerre volt rendkívül bátor ember és szélhámos: az 1920-as évek végén költözött Budapestre, a Deák téren vívótermet nyitott, majd az 1930-as években a Lövölde téren fagylaltozót, ahol zsidók tucatjait bújtatta 1944-ben a németek elől. Később a túlélők felterjesztették Világ Igaza-kitüntetésre, amelyet meg is kapott. Csavar a történetben, hogy Tirelli eltűnt Budapestről, és az 1950-es években egy svájci börtönben halt meg, ahol adócsalásért ült.
– A közelmúltban vetítették a trieszti TriBu.City Fest kulturális fesztiválon, majd néhány nappal később a budapesti Molnár-C. Pál Múzeumban Az olasz futball magyar mesterei című 2023-as dokumentumfilmjét. Milyen volt a fogadtatás olasz, illetve magyar közegben?
– Mindkét helyen szakértő közönség verődött össze, a korábbi római és nápolyi bemutatóhoz képest kevesebb „civil”, ám több sportújságíró, sporttörténész volt jelen, benyomásaim szerint érdekesnek és meghatónak találták a filmet. Két edző, Weisz Árpád és Erbstein Ernő történetére épül, amelyet azért is akartam feldolgozni, mert abszurdnak éreztem, hogy miközben Olaszországban emléktáblát állítanak nekik, utcát neveznek el róluk és futballhősnek tekintik őket, nálunk méltatlanul keveset tudnak róluk. De ugyanez érvényes Tóth Potya Istvánra és Kertész Gézára is, akik a második világháború alatt tértek haza Olaszországból, részt vettek a németek elleni titkos ellenállási mozgalomban, amely részben a budapesti hidak felrobbantását kívánta megakadályozni, ám a csoport lebukott, és a két edzőt 1945. február 6-án kivégezte a Gestapo. Az ő történetüket szintén szeretném filmre vinni. Kint Kertész Gézáról megjelent A futball Schindlerje című könyv, Roberto Quartarone Két hős a kispadon című munkája, Matteo Marani Weisz Árpádnak szentelt, A bajnokságtól Auschwitzig című kötete. Hozzá kell tennem, Magyarországon is napvilágot láttak az elmúlt nyolc-tíz évben könyvek, fontos írások a témában, például Dénes Tamás és Andreides Gábor Weisz és a többiek című műve vagy Dominic Bliss angol szerző Erbstein-életrajzának magyar fordítása. Tudjuk, az ő élettörténetük egyaránt tragikus véget ért, Weisz Árpád feleségével és két gyermekével együtt Auschwitzban halt meg, a szintén zsidó származású Erbstein Ernő pedig átvészelte a világháborút, majd a Torinóval sorozatban elnyert öt bajnoki cím után, 1949. május 4-én repülőbaleset áldozata lett. A Superga-bazilikánál lezuhant a csapat gépe, és a fedélzeten ülők mindegyike odaveszett.
– Futballfilmje a két világháború közötti időszak politikai hátterét, társadalmi környezetét is felrajzolja. Miként fonódott össze sport és politika a Benito Mussolini vezette fasiszta rendszer idején?
– Történészi tanulmányaim és a témában gyűjtött ismereteim alapján úgy látom, talán Mussolini volt a világon az első állami vezető, aki felismerte, hogy a sportban micsoda propagandalehetőség rejlik. A sport eszközeivel a saját rendszerét kívánta legitimálni, ezért támogatott minden sportot, sportmozgalmat, a politikai-ideológiai képzést a testmozgással összekapcsoló balilla ifjúsági tömegszervezetet, amelyet aztán Adolf Hitler is átvett Németországban a Hitlerjugend megszervezésével. Az olasz fasizmus és a német nácizmus is épített a test, az erő, a szépség kultuszára, amelynek gyökerei görög-római eszményekre nyúlnak vissza. Később Sztálin is hangsúlyosan kezelte a Szovjetunióban a sport ügyét. A diktátorok előszeretettel használják fel a sportsikereket saját legitimációjukra, szívesen mutatkoznak a népszerű sportolók társaságában. Olaszországban az 1934-es és az 1938-as futballvilágbajnoki aranyérem és az 1936-os olimpiai győzelmek fényét Mussolini igyekezett magára és rendszerére irányítani.
– Különleges rendezői megoldás, ahogyan a vásznon a futballpálya akciójelenetei harci rohamok képeivel és közéleti szereplők nyilvános mozzanataival keverednek, miközben zengzetes olasz operaáriák dallamait halljuk. Mintha azt sejtetné mindez: szimbolikus értelemben a futballmeccs szelíd háborúpótlék.
– Küzdelem, harc folyik itt is, ott is, a cél pedig a másik fél legyőzése, és párhuzamot találhatunk a hősként csodált futballsztárok és a régi, híres hadvezérek népszerűségében is. A tömegpszichózis hasonlóan működik tömött stadionban, mint politikai gyűlésen, tüntetésen, ráadásul az attribútumok is hasonlóak. Gondoljunk például válogatott meccsek esetén a nemzeti zászlóra vagy a közös szlogenekre, Olaszországban a „Forza Italia!”, nálunk a „Hajrá, Magyarország!”, „Hajrá, magyarok!” vagy a „Ria, ria, Hungária!” sporteseményen és politikai tüntetésen is felhangzik.
– Apa, hány éves vagy? című dokumentumfilmje szép és hiteles portréalkotás édesapja, a 84 éves Sumonyi Zoltán költő életpályájáról. Megkapó a jelenet, amelyben az egykor a Ferencváros színeiben versenyszerűen evező nagyapa együtt kielboatozik a Dunán fiával, a rendezővel és unokájával. Gyerekként, fiatalemberként milyen mintát jelentett önnek édesapja sportpályafutása?
– Mivel ő születésem előtt négy-öt évvel, 1961-1962 körül abbahagyta a versenyszerű evezést, közvetlenül már semmilyent. De valahogy mindig imponált, hogy megőrizte sportos alkatát, ma is jó karban van, nem hízott el, rendszeresen fekvőtámaszozik. A családdal húsz éven át jártunk síelni Csehszlovákiába, majd Ausztriába is, a sport mindig is jelen volt az életünkben.
– Az említett filmben felteszi a kérdést édesapjának, hogy miként számolna el az életével húszéves kori önmagának. Ön hatvan felé közeledve milyen megvilágításban látja ifjúkori terveit?
– Szerintem a legtöbb ember nem azt a pályát futja be, amelyet húszévesen elképzel. Nekem is nagy ambícióim voltak, bár vívóként azért húszévesen már szembesültem a határaimmal. Nyilván minden sportoló olimpiai bajnok, minden filmrendező Oscar-díjas szeretne lenni, ilyen értelemben a kitűzött célokat nem értem el. Mégsem panaszkodhatok. A filmjeim befutották azt az ívet, amelyet befuthattak, nyertek díjakat, fesztiválokon szerepeltek, a tévé vetíti őket, DVD-n megjelentek. Nem szeretem, ha alulértékelnek, de azt sem, ha túlértékelnek. Úgy érzem, a helyemen vagyok.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. május 9-i lapszámában jelent meg.)
