Az első 100-szorosok 17. rész: az első horvát „centurio” – Dario Simic

Jugoszlávia mint ország 1920 és 1992 között létezett, és a jugoszláv futball kimondottan jó volt, a válogatott játszott Európa-bajnoki döntőt (kétszer is), jugoszláv klubcsapat nyert BEK-et (1991, Crvena zvezda) és BEK-ezüstérmet is (1966, Partizan Beograd). Ennek ellenére az egységes Jugoszláviának nem volt 100-szoros válogatott labdarúgója, a legtöbb fellépésig Dragan Dzsajics jutott 85-tel, őt Zlatko Vujovics (70) és Branko Zebec (65) követte. Az utódállamokban azonban szinte mindenhol van már 100-szoros válogatott, köszönhetően persze annak, hogy manapság jóval több a nemzetek közötti meccs.
A világbajnoki ezüstérmes és kétszeres bronzérmes Horvátországban nem egy világsztár, Davor Suker, Zvonimir Boban vagy éppen Luka Modric ért el elsőként a mérföldkőhöz, hanem egy jobbhátvéd, Dario Simic. Ám annak ellenére, hogy viszonylag szürke labdarúgó volt (igaz, nyert Bajnokok Ligáját és vb-bronzérmet is…), a pályafutása némiképpen szimbolikus, hiszen végigkíséri az önálló Horvátországét – ráadásul egy Szlovénia elleni mérkőzéssel ért a zenitre, ami azért jelképes, mert Horvátország és Szlovénia volt az a két tagállam, amely éket vert a korábbi, mesterségesen összetartott Jugoszlávia egységébe.

Majdnem nagy tornán mutatkozott be: csupán harmadszor viselte a címeres mezt, amikor Horvátország először szerepelt világversenyen, az 1996-os angliai Európa-bajnokságon. Az 50. válogatottsága is nagy tornára esett, a 2002-es vb Ecuador elleni csoportmeccsére (0–1). Vb-n vált horvát csúcstartóvá is, amikor a 2006-os németországi torna Japán elleni csoportmeccsén 82. alkalommal viselte a nemzeti színeket. És csaknem a 100. összecsapása is világversenyre, a 2008-as Európa-bajnokságra esett. De csak majdnem.
Az akkor az AC Milanban futballozó 32 éves játékos az osztrák–svájci közös rendezésű torna első két csoporttalálkozóján nem kapott lehetőséget Slaven Bilic szövetségi kapitánytól (a szakvezető már az Eb előtt közölte vele, hogy csak tartalékként számol vele), de a harmadik, lengyelek elleni összecsapás előtt már tudni lehetett, hogy kezdő lesz. Ez volt a 99. válogatott mérkőzése. Igaz, nem volt nagy a tét, mert Ausztria (1–0) és Németország (2–1) legyőzése révén két meccs után biztos továbbjutó volt Horvátország. Simic azonban úgy nyilatkozott, hogy igenis nagy a tét.
„Ez valódi, rangos tétmeccs lesz nekünk. Mi, akik kevesebb lehetőséghez jutottunk a tornán, esélyt kapunk, hogy bizonyítsuk a szövetségi kapitánynak, megvan bennünk a minőség. Nincs rajtunk teher, a keret minden tagja kiváló játékos, nagyon elhivatottak vagyunk, és biztos vagyok benne, hogy jó meccset játszunk a lengyelekkel – mondta Simic, majd hozzáfűzte: – Ez a kilencvenkilencedik mérkőzésem a válogatottban, bízom benne, hogy ezen a tornán meglesz a századik is. A negyeddöntőben már ott vagyunk, és hiszek benne, hogy még ennél is tovább jutunk.”
De reményei nem váltak valóra: a törökök elleni bécsi negyeddöntőben Bilic kapitány a jobbhátvéd posztján a Milan játékosa helyett Vedran Corlukának szavazott bizalmat, és nem is cserélte be Simicet, aki az elődöntőben talán még szóhoz juthatott volna, ha nagyobb szerencséjük van a kockás mezeseknek, ám a hosszabbításban, a 122. percben egyenlítettek a törökök, és tizenegyesekkel ők jutottak tovább, Horvátország búcsúzott.

Így az Eb utáni első barátságos mérkőzésen következhetett el a nagy nap, Szlovénia ellen, ráadásul idegenben, Mariborban. Nyilván szebb lett volna az Eb-n elérni ezt a számot, és mivel Simic is tudta, hogy nem számítanak rá hosszú távon, egy hónappal később a visszavonulását is bejelentette a címeres meztől, tehát a 100. fellépése egyben a búcsúmeccsének is bizonyult (mint Bozsik Józsefnek 1962-ben, csak ő nem tudta, hogy utóbb egyet még hozzáadnak a válogatottsági számához). Biztosan megérdemelte volna, hogy csapatkapitány létére ne a szünetben cseréljék le a 100. mérkőzésén, hanem olyankor, amikor a közönség meg tudja tapsolni. Meg mint „első horvát centuriónak” – ahogy a Sportske novosti sportlap nevezte – talán dukált volna, hogy hazai közönség előtt ünnepeljék meg.
A szlovénok elleni találkozó egyébként izgalmas, fordulatos volt, amelyen kétszer is vezettek a szlovénok, de mind a kétszer egyenlített Horvátország, majd a duplázó Ivan Rakitic a 64. percben a győztes gólt is megszerezte. Simic ekkor már a Monaco labdarúgója volt, mert a nyáron, az Eb után klubot váltott. Ezekkel a szavakkal búcsúzott egy hónappal később: „Meghoztam a nagy döntést. Már nem tudok olyan magas szinten játszani, amit a mai európai futball megkövetel. Csaknem egy hónapig töprengtem, amíg elhatározásra jutottam, de csak azt mondhatom: viszontlátásra, mert nincs kizárva, hogy egy napon edzőként visszatérek.”
Erre egyelőre még várni kell, sohasem edzősködött ugyanis, inkább üzletembernek állt, ballonos ivóvizeket forgalmazó céget üzemeltet.

(A következő részben: Görögország – Theodorosz Zagorakisz)
| 1. Luka Modric 196 válogatottság 2. Ivan Perisic 152 3. Darijo Srna 134 4. Andrej Kramaric Stipe Pletikosa 114-114 … 12. Dario Simic 100 |
| Talán meglepő, de Dario Simic hosszú válogatottbeli pályafutása alatt csak egyszer játszott a szomszédos Magyarország nemzeti tizenegye ellen. Igaz, azt is nevezhetjük „kis” jubileumnak, hiszen a 75. meccse volt címeres mezben. 2005. október 12-én, Budapesten, a Szusza Ferenc Stadionban, 6979 néző előtt csereként állt be a 90. percben. A Lothar Matthäus szövetségi kapitány irányította magyar válogatott meglehetősen eseménytelen találkozón 0–0-s döntetlent játszott a Zlatko Kranjcar irányította horvát együttessel. |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. május 9-i lapszámában jelent meg.)








