A trónörököstől a futballzseniig – Hosszú kávé Kocsis Dénessel

– Gyerekként már szerepelt az A Hídember című filmben. Korán érzett vonzódást a szereplés iránt?     
– Tudatosan azért még nem volt jelen az iskolásfiú-gondolataimban. Zenei általános iskolába jártam, kórustag voltam, énekversenyeken vettem részt, de érdekes módon abban az időszakban még a próza műfaját tartottam fontosabbnak. A színészi pálya lehetősége kétségkívül korán beszippantott, valahol ráéreztem, hogy ott fogom megtalálni önmagam. Talán a tájékozatlanság is oka volt, hogy akkor még kevésbé mozgatta meg a fantáziámat a musical, aztán az életem alakulása vezetett erre az útra.

– Lényegében két évtizede a Budapesti Operettszínház áll élete középpontjában. Ez a kiindulási és az érkezési pontja?     
– A drámatagozatos gimnázium elvégzése után a színház Pesti Broadway Stúdió képzésétől kezdődött ez a hosszú utazás. Nehéz röviden összefoglalni, elszaladt ez a húsz esztendő. Tele sikerrel, kudarccal, boldogsággal, türelmetlenséggel – és hol lehet a vége, kérdezem harmincnyolc évesen… Szeptemberben a huszadik évadot kezdhetem a Budapesti Operettszínházban, emlékszem, már az első stúdiós évem végén próbálhattam. Tartalmas volt, sokszor éreztem magam fent és lent, szerencséből is kijutott, akadt olyan szerep, amit ki kellett harcolnom és olyan is, amely meglepetésemre az ölembe pottyant. Valami külső erő mindig az Operettszínház felé húzott, ha időnként másfelé indultam, nem esett nehezemre visszatérni arra az ösvényre, amelyet kijelölt a sors. De hangsúlyozom, ma is fontos nekem a próza, a párbeszéd, a komplett, összetett színház világa, nem csak az ének és a tánc csupán kívülről könnyű műfaja.

– Karrierjében meghatározónak látszik az Affaire Mayerling, azaz Frank Wildhorn és Jack Murphy világhírű musicalje, a Rudolf. Egyetért?     
– A 2006-os bemutatón még a tánckarban voltam, már akkor erős kihívásnak éreztem a darabot. Volt előzménye, mert még szegedi kisgyerekként ismerkedtem a tánccal, heti szinten képeztem is magam, és akadt egy nem könnyű színpadi feladatom is, amely a piroslámpás házban játszódott. Ehhez képest jókora ugrás volt a darab 2010-es pécsi bemutatója, ott Mészáros Árpád Zsolt mellé keresett Somogyi Szilárd rendező másik címszereplőt. Öten vettünk részt a castingon, a végén Balikó Tamás igazgató javaslatára megkaptam életem első fontos főszerepét. Azt hiszem, akkor dőlt el, hogy alkalmas vagyok ilyen megterhelésű színpadi feladatokra. Innen egymást követték a megbízások, a Rómeó és Júlia, a Miss Saigon vagy a szegedi színházban Juronics Tamás, a szabadtéri játékokon Alföldi Róbert rendezésében a West Side Story. Más huszonkét és megint más harminchét évesen eljátszani a tragikus sorsú Rudolf trónörököst, ezért is voltam kíváncsi, hogyan tudok majd Győrben megfelelni. Nos, a megélés erőssége nem változott, a külsőm viszont férfiasabb, a karakterem alakult, talán a kifejezést segítő eszköztáram fejlődött a leginkább, amellyel a koronaherceg fájdalmas lelkiállapotát tolmácsolhattam.

– Második szereposztásban többször személyesítette meg a Puskás, a musical címszereplőjét. Korábban is foglalkoztatta a története?     
– Véleményem szerint minden felnőtt magyarnak vannak ismeretei arról az emberről, akit a világ minden pontján a jó hírünk nagykövetének tartanak. Időszerűnek, nagyon jónak tartottam, hogy az életét, azt a világot, amelyben boldogulnia kellett, egy sikeres színpadi darab, egy musical mutatta be a mai kor ugyancsak sikerre, eredményekre vágyó közönségének. Feketén-fehéren kifejezve, hogy a személyiséget nem szabad feladni, nem lehet megalázkodni, mindenkinek megfelelni. Nehéz helyzetén a tehetsége és a tudása segítette át, és ebből nekem az a tanulság, hogy ezek a tulajdonságok a színészetben ugyanolyan döntő és meghatározó tényezők.

– Mennyire fontos a saját életében a testedzés?     
– Egészen ifjú srácként több sportágat kipróbáltam, és bár a focit is kedveltem, csak később kezdett el foglalkoztatni. Tizennégy évesen lejártam edzésre a Láng Vasasba, de részben egy sportpályafutáshoz az már későinek bizonyult, ráadásul a valódi tehetség hiányzott belőlem. Akkor ez úgy fejeződött be, hogy évvesztesként, a hetedik osztály után volt lehetőségem a kilencedik színi tagozatos osztályba ugrani, így egész nyáron tanulnom kellett a különbözeti vizsgák miatt. A labdarúgást azonban már megszerettem, szívesen fociztunk tanítás előtt az iskolában, később nemegyszer színházi előadás után, a késő esti órákban. Egyszer elhívtak a színészválogatott edzésére, aztán rosszulesett, hogy néhány foglalkozás után közölték, egyelőre nem tartanak igényt a játékomra. Viszont a magyar művészválogatott tagjaként részt vehettem egy hasonló nemzeti csapatokkal megrendezett moszkvai tornán, amelyen a harmadik helyen végeztünk. Ott műsort is kellett adni, ez testhezálló feladatnak bizonyult, megmérettem magam, mint a korábbi Lévay Szilveszter-énekverseny különdíjasa és Honthy Hanna-díjas év hazai férfi énekese. Azért lettem ezüstérmes, mert lejtett a hazai pálya, ezért az orosz énekes kapta az aranyat. De azóta már három éve ott vagyok a színészválogatottban, a Nemcsák Károly, Puskás Péter vezette közösség elfogadott, a foglalkozások gyakorisága abszolút munkafüggő. Legutóbb az operettválogatottban éppen ellenük léptem pályára, egy nullára kikaptunk. Jobblábasként jobb- vagy balszélső a posztom, utóbbi esetén úgynevezett tükörszélső vagyok…

– Úgy tudjuk, foglalkozott az ökölvívással is…     
– Kipróbáltam magam a televíziós gálavetélkedőn, a Sztárboxon, amelyen velem együtt ismert emberek szálltak ringbe, természetesen megfelelő felkészülés után. Ezt is kihívásnak tartottam, egészen másféle szereplési lehetőségnek, azzal a kérdéssel, hogy vajon mit hoz ki belőlem. A bajt az okozta, hogy az első meccsen kétszer is kiugrott a vállam, ezért a további versenyzést nem vállalhattam. De az ökölvívással nem hagytam fel, rendszeresen járok bokszolni Vecsésre.

– Térjünk vissza a színházhoz: melyik zenei műfaj áll közelebb Kocsis Déneshez?     
– Egyértelműen a musical. Színészként és a hangom miatt abban tudok a leginkább kiteljesedni. Ettől függetlenül az operettet is kedvelem, más a stílusa, és megfog a próza sokszínűsége is. Kissé sajnálom is, hogy mostanában kevesebb a táncos-komikus szerepem.

– Véleménye szerint mi a magyarázata a musical egyre növekvő népszerűségének?     
– Nehéz megfogalmazni. Az tény, hogy jelen van benne a zene, a tánc, az izgalmas történet, másképp hat az emberek ingerküszöbére, talán jobban kiélhetik benne a vágyaikat. Félteni nem kell a színházat, a dráma és a bohózat is éppen úgy megtalálja a közönségét. A musical hazai felfutása elismerésre méltó, és itt jegyzem meg, hogy több énekelni tudó színészt kellene képezni hozzá.

– Ha már képzés: miért tartotta fontosnak elvégezni a színművészeti egyetem drámainstruktori szakát?     
– Pontosítok, a drámainstruktori-színjátékos szakot azoknak indítják, akik már bizonyítottak a pályán, és elvégzése lehetőséget ad a diploma megszerzésére. Engem nem közvetlenül a papír érdekelt, de fejlődni, előbbre lépni szerettem volna, és ez a három év nagyon hasznos volt prózai szempontból. 

–  Így, a nyaralások időszakában tervez a távolabbi jövőre?     
– Sűrű lesz a nyár, három próbafolyamatnak is részese vagyok, egy musical, egy próza és egy rockmusical, még a nyáron bemutatjuk őket. Közben gondolnom kell a családomra is, amely mindenben támogat, és megszenvedi, ha sokat vagyok távol. Előfordult, ha vidéken dolgoztam, képes voltam négy-öt órát is autózni, hogy ha csak fél órára is, de találkozhassak a fiammal. Tudatosan igyekszem velük lenni, ehhez általában megértő partnerek a színházak is, és támogató feleségemnek sem kell lemondani sem a pszichológusi munkájáról, sem a kikapcsolódásról. A legfontosabb, hogy megtaláljuk a módját az együtt nyaralásnak, amelyben minden bizonnyal előkerül a labda is a négyéves Fülöppel egy kis passzolgatáshoz…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. július 4-i lapszámában jelent meg.)