Biciklikről váltott gitárokra – Hosszú Kávé Sárvári Vilmossal

– A héten zajlik a P. Mobil-tábor Gárdonyban. Mi a lényege az ötnapos összejövetelnek?  
– Ötödik alkalommal tartjuk meg, hivatalosan P. Mobil-tábor és világtalálkozó néven. Ez persze kissé hangzatos elnevezés, ámbár az évek során valóban a világ különböző pontjairól érkeztek érdeklődők. A külföldön élő rajongók egy része tartja a kapcsolatot a zenekarral a világhálón, és ha erre járnak, benéznek a táborba, amelynek főszereplője nemcsak a P. Mobil, a héten olyan együttesek vendégeskedtek nálunk, amelyekkel zeneileg és emberileg is baráti a kapcsolatunk. Vannak ugyan visszatérők, de a fellépők java cserélődik.

– A rendezvénysorozat megkoronázása a szombat esti P. Mobil-buli lesz. A közelmúltban telt házas kívánságkoncertet adtak Budapesten „Amit akartok” címmel. Ez az új műsor hangzik el Gárdonyban is?  
– Az est vázát adja, ugyanakkor mi folyamatosan cserélgetjük a dalokat. Ritka, hogy sorozatban ugyanaz a műsor hangzana el. Részben a közönség reakcióit figyelve váltunk, de a változatosság nekünk is jót tesz, mert nem fenyeget az a veszély, hogy egy idő után rutinból játszanánk. Egyébként sűrű a mostani hétvégénk, hiszen pénteken még a Felvidéken, a Rozsnyóhoz közeli Gombaszögön volt fellépésünk, onnan tértünk vissza a Velencei-tóhoz.

– Egy-egy kétórás időtartamú koncert, különösen, ha közben még utazni is kell nagyobb távolságot, fizikai erőpróba is. Túl a hetvenen fel kell készülni erre is?  
– Nem különösebben. A színpad különleges világ. Amikor a nézőtéren állva hallgatok egy zenekart vagy előadót, egy idő után szívesen leülnék, akár már a földre is. Viszont ha mi játszunk, varázslat történik: nem fáj semmim, ha netán náthás vagyok, megszűnnek a tünetek, s olyan élmény a színpadon állni, mintha húszéves lennék. Más kérdés, hogy ez a felpörgött állapot addig tart, amíg elhangzik az utolsó dal.

– Igaz, hogy a sportkarrierje előbb indult, mint a zenészpályája?  
– Kissrácként édesapám tanított biciklizni a klasszikus módszerrel: a seprűnyelet beszúrta az ülés mögé. Én tekertem, ő futott utánam, aztán egyszer elengedhette a nyelet. A Wekerle-telepen laktunk, Kispestnek ez még manapság is csendesebb vidéke, a hatvanas években alig-alig volt autóforgalom arrafelé. Egy osztálytársammal bicikliztünk eleinte a környéken, aztán nagyobb és nagyobb túrákat tettünk. Már nem is tudom, melyikünk ötlete volt: egy nap jelentkeztünk a Fradi kerékpáros-szakosztályánál. Pontosabban ezt megelőzően apám még elvitt a BKV Előrébe az atlétákhoz. Középtávfutással próbálkoztam, ám ez inkább csak rövid kitérőt jelentett. Viszont a BKV-nak is voltak kerékpáros-versenyzői, s őket látva végképp kedvet kaptam, hogy kipróbáljam magam egy klubban is. A ferencvárosiak a Népligetben edzettek, s bár én a nagyapám baromi nehéz biciklijével csatlakoztam hozzájuk, az edző láthatott bennem fantáziát, mert bevett a csapatba. Egy idő után országúti versenyekre is nevezett, belőlem azonban hiányzott a mindent elsöprő versenyszellem, ráadásul egyre inkább a zene vonzásába kerültem. Apám szalagos magnójára vettem fel a rádióból a dalokat, aminek ő kevésbé örült, mert közben letöröltem a magyarnótagyűjteményének egyes darabjait.

– Milyen volt azokban az időkben az utánpótlás élete?  
Az egyesülettől egy váltó nélküli, úgynevezett vaskerekes bringát kaptam, ezért – részben a nagyapám említett kerékpárjának árából – vettem magamnak egy versenykerékpárt. Néztek is a többiek, hogy honnan van ilyen remek gépem. Végül azt is eladtam, akkor már gitárokra gyűjtöttem.

– Maradt kapcsolata a sportággal?  
– Lelkes nézője vagyok a kerékpárversenyek televíziós közvetítéseinek, s nemcsak az olyan nagy eseményeket kísérem figyelemmel, mint a most zajló Tour de France. Kimondott kedvencem nincs – a szökésben lévőknek szoktam drukkolni, hogy ha már annyi ideig tekernek az élen, legyen sikerélményük. Viszont a Formula–1-ben Lewis Hamilton-rajongó vagyok, függetlenül attól, hogy éppen melyik csapatnak a pilótája. Korábban Michael Schumachernek szurkoltam.

– Mikor váltott a sportról végérvényesen a zenei pályára?  
– Az első nyolc-tíz akkordot egy osztálytársam mutatta meg a héthúros orosz akusztikus gitárján; amit tudok, azóta mindent autodidakta módon tanultam meg. Gitározni igazán katonaként kezdtem el. Szerencsém volt, mert Budapestre vonultattak be, a Tüzér utcában volt a laktanyánk. Hadtápalakulat voltunk, a négy századból három teherautó-sofőrökből állt, én a negyedikbe, a vonatkísérőhöz kerültem. Keresztül-kasul utaztunk az országban, őriztük a tehervagonokban lévő katonai szállítmányokat. Igyekeztem vidámabbá tenni azt a két évet, s körbenéztem, milyen kulturális lehetőségek kínálkoznak a néphadseregben. A kantinban összeakadtam az azóta sajnos elhunyt kiváló színésszel, Usztics Mátyással, s a javaslatára rögtön meg is hirdettünk egy zenekari toborzót. Összeállt egy nem minden önbizalom nélküli kis csapat, ugyanis a műsorunkba Jimi Hendrixtől, a Creamtől, a Ten Years Aftertől és John Mayalltól is kölcsönöztünk számokat, de játszottunk Omegát és Illést is. Noha semmi hangom sincs, én lettem az énekes. Laktanyákban léptünk fel, sőt, egy alkalommal a pestlőrinci szovjet alakulathoz is eljutottunk. Ott a Szovjetunió minden részéből érkezett srácok szolgáltak, nagy részük még csak hasonló zenét sem hallott. A rock and rolltól eszüket vesztették, az orosz tisztek nem győzték kiemelni a renitenseket.

– Amikor a Napsugár, majd az S.O.S tagja lett, már biztos volt, hogy zenészként folytatja?  
– Nem volt B-tervem. A Napsugárba úgy kerültem, hogy a Blaha Lujza téri aluljáróban egy barátom a kezembe nyomott egy kivágott újsághirdetést, miszerint a zenekar gitárost keres. Deák Bill Gyula, a manapság a Karthagóban doboló Kocsándi Miklós és a P. Mobil későbbi billentyűse, Cserháti István játszott még az együttesben. Az 1977-es Ki mit tud?-on másodikok lettünk a Color együttes mögött. Kalandos életünk volt, a vége felé játszottunk egy angol-magyar cirkuszban is; két műsorszám között mi voltunk a zenei attrakció. Lakókocsiban utaztunk, nekünk is segédkeznünk kellett a cirkuszi sátrat felhúzni, majd lebontani. A harkányi főtéren talán még ma is megvan a vascső, amit egy sátorépítésnél ütöttünk be a térkövek közé. Az S.O.S.-t egy jazzkonzit végzett iskolatársammal, Szegváry Gáborral hívtuk életre, aki később a P. Mobil énekese lett; a nevet az ABBA egyik akkori slágerétől vettük.

– Immár 46 éve, hogy Bencsik Samu kilépése után átvette a helyét a P. Mobilban. Benne volt a pakliban, hogy ez életre szóló kapcsolat lesz?  
– Az sem volt biztos, hogy rám esik a választás, hiszen 30-40 jelentkező is akadt. Igaz, én voltam az első, aminek az a története, hogy a P. Mobilnak akkoriban a Nemzeti Szálló étterme volt a törzshelye. Egy átmulatott éjszaka után, a 6-os villamoson utazva arra lettem figyelmes, hogy a hotel pincérei arról beszélgetnek, a zenekar gitárost és billentyűst keres. Gyorsan felhívtam az S.O.S. billentyűsét, Zeffer Andrást, s együtt megkerestük Csillaghegyen a P. Mobil távozóban lévő tagját, Cserháti „Pityit”. Elkértük a zenekarvezető Schuster Lóránt címét, s délben már kopogtattunk az ajtaján. Nagyot nézett, sejtelme sem volt, honnan lehet az információnk. Először három-négy számot kellett megtanulnom, s a Csepeli Papírgyár klubjában lévő próbateremben eljátszani. Aztán megint kaptam egy adag dalt, s a végén már az egész műsort tudtam, de még mindig jöttek újabb jelentkezők. Egyszer aztán szerencsére elfogytak, s akkor rám esett a választás. Nem volt kőbe vésve, hogy ez a döntés évtizedekre szól, már csak azért sem, mert öt esztendő elteltével leállt a P. Mobil; nyolc évig tartott a szünet.

– Az 1980-as belépését követő évben került fel az első szerzeménye a Mobilizmo című albumra, Átlagember címmel.  
– Utóbb kiderült, hogy egyedül Lórántnak tetszett a dal, a többiek inkább húzták a szájukat, mert némiképpen idegen volt a P. Mobil akkori világától. Tény, hogy formabontó volt a dallamvilága, nem is beszélve a szövegről, de talán éppen ez lehetett az oka, hogy a korabeli kritika ezzel a dallal foglalkozott a legtöbbet. Egyébként mindig is hajlamos voltam szembemenni a trendekkel, a divatokkal, a zenében és az élet más területein egyaránt. Mindezt a Rocktóber című számban Lóránt úgy fogalmazta meg, hogy „Megyek az út másik felén”.

– Három évvel ezelőtt zsúfolt ház előtt, a Budapest Sportarénában tartotta az 50 éves P. Mobil a születésnapi életműkoncertjét. Jövőre ön érkezik jeles évfordulóhoz.  
– Én nem tervezek életműkoncertet, van abból elég, nem állnék be a sorba. Viszont egy szólólemezen gondolkodom, 75 évesen már időszerű lenne az elsőt kiadni. Az albumra a P. Mobilnak írt, kiadott és kiadatlan dalaim kerülhetnének fel. Nem hívnék vendégzenészeket, a mobilosokkal közös munkát tervezek.

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. július 18-i lapszámában jelent meg.)