És ha mégis kikapunk? – KS-ajánló a Bélyeg című filmről

„És mi van, ha mégis kikapunk?” – hangzik el a kulcskérdés a beszédes nevű, „ántivilágból” ott maradt, súlyos politikai üldöztetést megélt Anti bácsitól. 1954-et írunk, az ország az Aranycsapat bűvöletében várja a győzelemmel kecsegtető világbajnoki döntőt. Az Állami Nyomda nagy tiszteletnek örvendő, tapasztalt szakemberét munkatársai előzőleg az istentagadó politikai légkörben már-már életszerűtlen lázadással, „Isten éltesse, Anti bácsi!” feliratú drapériával köszöntik a római-parti csónakház előtt, és a kollektíva furcsa szembefordulása mintha összhangba állna az idősebb kolléga józan visszakérdezésével. A Bélyeg című televíziós játékfilm ugyanis éppen a racionális gondolkodás hiányáról, a politikai elvakultságról, a megalapozatlan bizakodásról és a következmények nélküli szemléletről kínál koroktól független, félreérthetetlen példát.

A kitűnő témaválasztással filmre vitt cselekmény a magyar sporttörténelem ma már többé-kevésbé ismert epizódját dolgozza fel: az 1954-es svájci világbajnokság Nyugat-Németország–Magyarország döntője előtt felsőbb parancsra legyártottak 2.5 millió bélyeget, rajta az „  V. labdarúgóvilágbajnokságon aratott győzelem emlékére” szöveggel. Aztán amikor a berni stadion pályáján 2:0-s magyar vezetés után váratlanul fordított és végül 3:2-re nyert az NSZK csapata, az Állami Nyomda épületében fejetlen kapkodás lett úrrá, a politikai abszurd betetőzéseként az épület kazánjaiban gyorsan elégették a Magyar Posta 3 forintos bélyegének kész íveit. Illetve csak majdnem kész íveit: befejezni nem tudták a gyártási folyamatot, a piros színnyomás még hátravolt, így a lángok közé piros-fehér-zöld helyett fehér-zöld magyar zászlóval és vörös csillag nélkül repültek a Vertel József által tervezett példányok. Leszámítva azt az öt darabot, amelyet valaki (a filmben Váradi Gergely alakításában a főszereplő, a műszakvezetővé előléptetett Jenő) kimentett a huszonötös ívekből, és amelyek azóta is a magyar filatélia igen értékes ritkaságainak számítanak. Létezésükről az 1960-as években nyugatnémet gyűjtők körében hallottak először – az egyébként műfajából adódóan fikciós elemekkel, akciójelenetekkel, szerelmi szállal dúsított film ezt a mozzanatot is hitelesen ábrázolja. Alapvetően elmondható Pajer Róbert rendező alkotásáról, hogy amennyire lehet, ragaszkodik a győzelmi bélyeg történetének felderített, kinyomozott részleteihez.

A film állításával összhangban igaz például, hogy az éppen politikai presztízsét helyreállítani igyekvő Farkas Mihály honvédelmi minisztertől érkezett az utasítás, és az is megfelel a visszaemlékezések alapján rekonstruálható valóságnak, hogy az intenzív munkára fogott nyomdai alkalmazottak körül „ávósok loholásztak fel és alá”. Részletkérdés, hogy mint a Kapufák és kényszerítők című könyv vonatkozó fejezetében kifejtettem, magára a gyártásra nem három, csupán egy nap jutott, hiszen a Vertel József által 1954. július 2-án jóváhagyott verziót az illetékes döntéshozók másnap még felülbírálták, a türkiz hátterű színnyomatot mályvazöld árnyalatúra cserélve, így a július 4-i vb-döntőt megelőző napon indulhattak csak be a gépek. A különböző előkészületi fázisok miatt fordulhatott elő, hogy a Bélyegmúzeum archívumából 2004-ben eltérő előzetes próbanyomatok kerültek elő, egy türkiz és egy zöld változat, mindkettő a teljes, piros nyomatszínnel együtt. (És hogy tovább bonyolítsuk a filatéliai rejtelmeket, a színhiányosan elkészült, de még enyvezésre és fogazásra váró, megmenekített ívek közül az egyiket utólag valaki privát művelettel, szabálytalanul enyvezte és fogazta.)

 „És mi van, ha mégis kikapunk?” – visszhangzik a néző fülében a kérdés, a propagandisztikus szándék azonban lehetőséget sem ad a megfontolt válaszra. Ahogyan a Bélyeg emberi drámái, a nyomdaépületbe zárt „kényszerműszakosok” kalandjai sem kínálnak egyszerű megfejtéseket. Megjelenik a hétköznapi viszonyok sokfélesége, barátság, hűség, szerelem, és mindaz, ami a kiélezett helyzetben velük jár: szökés, csalódás, hallgatás, erőszak, bosszú. A leginkább azonban a hatalom mindent átszövő diktátuma, ami nem ismer se istent („Isten éltesse, Anti bácsi!”), se embert. Elég csak az egyik szereplő szájából elhangzó mondatra gondolni: „Tele vannak a temetők nehezen pótolható emberekkel, mégis szépen épül a szocializmus.”  

Nagy tapsot kapott a 76 perces film az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartott telt házas díszbemutatón, az RTL Magyarország csatornán megvolt azóta a televíziós bemutatkozás is, az alkotást ősztől az RTL streaming platformján láthatja a nagyközönség. Izgalmas, fordulatokkal teli filmre lehet számítani, az 1950-es évek világának típushelyzeteivel, típusszereplőivel és típusdrámáival, követve az utókor korszakkal kapcsolatos reflexeinek sémáit. A film ezekre kifejezetten épít, nem törekvése árnyalt és összetett valóságértelmezéssel vagy bonyolult jellemábrázolással nehezíteni a befogadást, a szándék érthető, egy tömegfogyasztásra szánt játékfilmnél az egyszerűsítés a kifizetődő.

Az azonban viszont zavarhatja az anakronizmusokra érzékeny nézőt, hogy a szereplők 1954-ben a mai szlengből ismert „elpicsázzuk” kifejezést használják (a fordulat első nyilvános említését az 1980-as években találtuk), de a „fos” sem szerepelt még akkoriban a „rossz” szinonimájaként (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1967-es kiadása nem kevesebb mint 65 sort szentel a „fos” szónak, ilyetén jelentésváltozata azonban nem volt még ismert). Az is ellentmond a hétköznapi érintkezések akkori normáiról őrzött írott-szóbeli forrásoknak, hogy a filmben a fiatalok XXI. századi természetességgel enyelegnek nyilvános helyeken (emlékezhetünk, Hidegkuti Nándor önéletrajzában igencsak csodálkozik, hogy 1953-ban a francia világvárosban, Párizsban kapualjakban, metrólejárókban látott fiatalokat csókolózni).

Az említett verbális vagy viselkedésbeli időcsúszások azonban nem vesznek el a történet lendületéből és a film lényegi mondanivalójából. Utóbbit leginkább az ávós tiszt szavai sűrítik, aki a vb-döntős vereség után, az Állami Nyomdánál támadt zavarban fogadja a felettesétől érkező telefonos parancsot, és a kagylót letéve bosszúsan így kommentálja az üzenetet: „A bélyegeket meg kell semmisíteni, egyébként tegyek belátásom szerint. De hát nekem nincs belátásom…”  

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. július 11-i lapszámában jelent meg.)