Lőtérről a kertészetbe: Joó Éva

– Itt, Domonyvölgyben, a csodálatos biodinamikus kertészetben nagyon távolinak tűnnek közös szöuli emlékeink, amikor még olimpikonok voltunk…
– Valóban messze van ez a környezet a régi életemtől, de nekem mindig a szívem csücske volt a természet és a kert. A nagyszüleimtől, a szüleimtől sok mindent hoztam magammal ebből a világból. A lőterek viszont egy idő után – főleg, amikor sok közülük pincébe szorult – meglehetősen nyomasztóvá váltak. Még a lövészkarrierem alatt elvégeztem a kerttervezői és kertépítői képzést is. Már a pályaválasztásnál válaszút előtt álltam: kertészeti egyetem vagy sport. Akkor már világbajnok voltam, így egyértelműnek tűnt, hogy a TF-et választom. A négy év már nem volt annyira könnyű, de végigküzdöttem, és erre ma is büszke vagyok. Amikor aztán befejeződött a sportpályafutásom, és néhány év sportvezetői munka után abból a világból is kiléptem, kellett keresnem valamit. Véletlenül alakult úgy, hogy korábbi kedves tanítványom, Zwickl-Veres Kata itt kapott telket, és építkezni kezdett. Lent pedig ott van a családi gazdaság, amit a nagyszüleitől vett át és visz tovább. Én pedig próbálom a tapasztalataimmal segíteni. Közben az életemben volt egy újabb nagy törés, amikor a férjem, Hammerl László két éve itthagyott minket. Óriási szükségem volt kapaszkodóra, valamire, ami eltereli a figyelmem és segít magamat újra felépíteni.

– Hammerl László a Nemzet Sportolója volt, ikonikus alakja a sportlövészetnek.
– Hosszú ideje húzódott a betegsége, öt hónapon keresztül otthon ápoltuk. Az ember persze látja a dolgok végét, és talán valamennyire készülni is próbál rá, de nemigen tud. Az utolsó évek már nagyon nehezek voltak. Érezhető volt, hogy valami nincs rendben, és ez a kapcsolatunkra is rányomta a bélyegét. Pedig előtte, a nagy korkülönbség ellenére, nagyon jól összepasszoltunk.

– Közös szenvedélyük volt a lövészet. Hammerl László előbb a kapitánya, később a szakmai példaképe is lett. Mit tudott tőle magával vinni?
– A sportpályafutásom elején ő irányította a munkámat. Később, amikor átkerültem a másik oldalra, nagyon sokat tanultam tőle, de sohasem szólt bele abba, amit csináltam. Felnéztem rá edzőként is. Nemcsak én, a vele dolgozó lövők javarésze. Nem véletlenül volt akkora nimbusza. Emberileg is sok kedvesség volt benne, ugyanakkor nem volt könnyű személyiség – ezt a másik oldalon megtapasztaltam. Amikor sportvezető lettem, sokat kérdeztem tőle, hiszen akkora tudása volt, hogy valósággal ittam a szavait.

– Ön pedig testnevelőként, edzőként is továbbadta, amit megtanult.
– Mindig fontosnak tartottam a mozgást, és azt akartam, hogy a lövők ezt jobban csinálják. Láttam az eredményét, és tudtam, hogy szükség van rá. Akkoriban ez még nem volt annyira divatos. A táborokban a szakmai munka mellett fizikai edzéseket is csináltam velük. Később különböző edzői és funkcionális képzéseket is elvégeztem, TRX-et is tanultam, amit ma is alkalmazok a gyerekeknél. A természetes mozgásformákat jobban szeretem, nem vagyok nagy híve a konditermeknek és a súlyzóknak, bár a szerepük fontos. Most van egy öt-tíz tagú kis csoportom, főleg a húsz év körüli válogatottak közül.

– És önt elnézve, mintha most is versenyformában lenne. Mi a titka?
– Még 2023-ban részt vettem egy többhetes életmódprogramon, amelyen táplálkozásról, légzésről, alvásról tanultam, s ami jelentős alapot adott. És persze dolgozom a gyerekekkel, edzéseket tartok.

– Fia, Hammerl Soma szintén válogatott sportlövő. Természetesnek tűnik, hogy ezt a sportágat választotta, noha kifejezetten nem ezt az utat szánta neki.
– Nem akartam, mert nehéz az öröksége. De sokszor volt velem az edzőtáborokban, kipróbált más sportágat is, mégis ezt szívta magába. Az első alkalmat látni kellett volna, amikor feltette az arcát a „pofadékra”. Azt hittem, elájulok! Mint aki erre született… Onnantól kezdve eldőlt. Próbáltunk nem terhet rakni rá – hiszen már önmagában az anyja és az apja sportmúltja óriási teher. Ő egészen jól kezelte, de hogy mélyen milyen nyomokat hagyott benne, azt nem tudhatom. A juniorból a felnőttkorosztályba lépés neki is óriási váltás volt. Ráadásul két nagyon erős hazai riválisa van, Pekler Zalán és Péni István, mellettük nehéz labdába rúgni. Az olimpián versenyszámonként csak két magyar indulhat, ő pedig sokszor harmadik. Európa- és világbajnokságokon viszont stabil csapattag. Néha látom rajta, hogy ez kevés neki – az olimpiai részvétel a nagy álma. Közben viszont lassan ki kell lépnie a nagybetűs életbe. Sportból megélni nem egyszerű. Amíg tudom, segítem, de egyszer csak el kell döntenie, merre tovább.

–  Itt, Domonyvölgyben is mindenért keményen meg kell dolgozni, az egészséges és „piacképes” zöldségért is.
– Nekem a fizikai munka sohasem jelentett különösebb terhet. Amikor azonban idekerültem – a gyász okozta élethelyzetből adódóan –, terápiás jelleggel is hatott rám. A kezdetén vagyunk még mindig, rengeteget tanulunk, tapasztalunk, hiszen a kertészet biodinamikus szemléletben működik, ami nagyon összetett rendszer. Nem használunk kémiai szereket, a mag elvetésétől a palánta nevelésén és kiültetésén át a termés leszedéséig mindenben benne van a kezünk. A nagyszülők tudása pedig rengeteget segít.

– Mit jelent pontosan a biodinamikus gazdálkodás?
– Holisztikus szemléletet: a növényeket, az állatokat, az embereket, a földet és a környezetet egységes egésznek tekintjük. Nem elsősorban a növényt ápoljuk, hanem a talaj egészségét próbáljuk megteremteni. Különböző növényi, állati és kőzetpreparátumokat használunk meghatározott időpontokban. A biodinamikus szemlélet Rudolf Steiner nevéhez fűződik, aki az egész gazdaságot egy élő organizmusként fogta fel. Van egy vetési naptárunk is, amely figyelembe veszi a Hold és a csillagok állását. Vannak napok, amikor bizonyos növényekhez nem nyúlunk, és vannak olyan időpontok is, amikor egyáltalán nem dolgozunk a földdel. Eleinte nekem is kissé hókuszpókusznak tűnt. Aztán megtapasztaltam, és azt mondtam: működik.

– Megkóstoltam a paradicsomot, és tényleg felidézte a gyerekkorom ízeit!
– És nemcsak az íze más, az eltarthatósága is. A piacon sokszor mondjuk a vásárlónak, hogy nyugodtan vegye meg, mert nem fog hamar tönkremenni. Először persze azt gondolja, hogy ez csak reklámszöveg. Aztán visszajön, és azt mondja: tényleg elállt, gyönyörű és friss maradt. De sok tanulnivalónk van még, az értékesítés területén is. Meg kell találnunk a megfelelő felvevőhelyeket, akár közösségi kosarak kialakításával. És kísérletezünk a terményekkel is. Ami működik, folytatjuk, ami nem, el kell engedni.

– És ha manapság egy lőtér mellett vezet az útja, mit érez?
– Voltak nehéz idők, amikor összeszoruló gyomorral mentem be egy lőtérre. Ma már szívesen járok oda, és szerencsére szeretettel fogadnak. Annyi élményt, fontos pillanatot adott a sportág, amit nem lehet elfelejteni, kitörölni. És nem is kell. Ugyanakkor beleragadni sem lehet a múltba. Nem lehet más küldetése az embernek, mint fejlődni és egy életen át tanulni. Az önfejlesztés sohasem ér véget, mert magunkon dolgozni a legnemesebb kihívás.

A nagyszülei tudására épít

Zwickl-Veres Kata kiváló sportlövő volt, két olimpiai versenyszámban indult, egyéniben Európa-bajnoki bronzérmet szerzett, az első Európai Játékokon döntőbe jutott, 2016-ban csapatban Európa-bajnok lett. Joó Éva nemcsak az edzője, hanem sportpályafutása meghatározó személyisége is volt. Rengeteg időt töltöttek együtt, versenyek, edzőtáborok, utazások kötötték össze őket éveken keresztül. Éppen ezért pontosan tudják, hogyan dolgozik a másik, mik a szokásai, és talán ami a legfontosabb: hogyan lehet egymást segíteni anélkül, hogy minden döntést külön meg kellene beszélni.   Katának Domonyvölgy sem átlagos kertészet, hanem a gyerekkora része: nagyszülei harminc éven át művelték a földet, ő pedig gyerekként és később is rengeteg időt töltött itt. Hétvégenként a családtagjaival segítettek a szedésben, a befőzésben, s amikor a nagyszülők idősödésével felvetődött, mi legyen a kert sorsa, Kata és férje, Zwickl Dániel (korábbi ifjúsági Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmes asztaliteniszező) úgy döntött, átveszi. Nem volt könnyű vállalás: fóliázás, öntözés, vetésforgó, ültetési rend, értékesítés – rengeteg feladat, amelyhez nem elég a lelkesedés. „Tudtam, hogy Éva ebben mennyire benne van, mennyire szereti, és azt is tudtam, hogy egyedül nem vagyok képes megvalósítani” – mondja Kata, aki szerint a harmadik tényező, amire támaszkodhatnak, a családi örökség. Kata nagymamája harminc éven át mindennap feljegyezte a legmagasabb és legalacsonyabb hőmérsékletet, az időjárást, hogy mit vetettek, mit ültettek és mit csináltak aznap a kertben. A kis füzetekben három évtized tapasztalata gyűlt össze. Kata a tudást szeretné digitalizálni, hogy a továbbiakban is építsenek rá.