Minden rózsaszínű – Deák Zsigmond publicisztikája

A múltkor a farzsebemhez kaptam: mitől ilyen nehéz a pénztárcám, hogy lehúzza a nadrágomat? Aztán rájöttem, a hétvégi badacsonyi bortúrát egy éjjelbe nyúló családi-baráti pókerpartival „fojtottuk le”, s nekem volt a legnagyobb mázlim, ennek terméke vándorolt félkilónyi apró formájában a brifkómba. A kártya sportértékéről enyhén szólva megoszlanak a vélemények, de mivel a sporttelevíziós adásfolyam egyik állandó eleme a nagy pókertornák közvetítése (többek között Korda Gyuri bácsival a szakkommentátori székben), így talán nyugodtan lehetek büszke és szerény egyszerre. Jelzem, nem vagyok nagy szerencsejátékos, mert jobban bosszankodom a veszteségen, mint amennyire örülök a nyereségnek, ezért nem szívesen kockáztatok. Ezúttal valószínűleg az elfogyasztott rizlingfröccsök segítettek a megfelelő pókerarc felvételében.

Bár az élet megrögzött császárai bizonyára másképp gondolják, azért nem lehet folyamatosan inni és kártyázni, javallottabb az „igazi” sportot nézni és űzni. Van is mit, s a kettő, mármint a nézés és az űzés összefügg, kérdés, milyen mértékben és sorrendben. Az egyik logikus gondolatmenet, hogy a példaképek, klasszis versenyzők hatására lesz valaki motivált, s kezd el komolyabban sportolni, ez a variáció leginkább a fiatalabb korosztályra igaz. Többek között ezért (is) támogatja az állam a versenysportot, hogy az „lendítsen” a rekreációs sporton, propagálja a tudatosan mozgásgazdag életmódot, s ezzel hosszabb távon csökkentse az egészségügyi kiadásokat, növelje az átlagéletkort, a létminőséget. No meg ideális kohéziós erőként a testi mellett lelki támaszt, össznemzeti szintű közösségi élményt nyújtson a szurkolók s mindenki számára, akinek van hozzá „vevőkészüléke”.

Előfordul fordított sorrend is. A biciklizés például évek óta a reneszánszát éli hazánkban (volt honnan felkapaszkodni...), jó értelemben rákattantak az emberek. Kellemes időben megtelnek az egyre távolabbra tekeredő kerékpárutak, de a túlzsúfolt városon belül is sokszor praktikusabb a két-, mint a négy keréken haladás. Generációk hajtják a pedált mindenfelé, gomba módra szaporodnak az erre specializálódott boltok, kölcsönzők, javítóműhelyek, vendéglátóipari egységek. A pandémia még talán dobott is a folyamaton, hiszen a karantén idején bele lehetett őrülni a bezártságba, viszont nem lehetett sehová menni, szórakozni, lazítani, legfeljebb tekerni a környékre, a szabadba. Mi például a családdal szinte végigbicikliztünk a telet is, kis túlzással időjárástól függetlenül! A sportág, mint versenysport, azonban régóta nem termelt magyar klasszisokat, a pályakerekesek infrastrukturális gondokkal is küzdöttek-küzdenek, országúton pedig az időfutammenő Bodrogi László – aki egyébként Franciaországba települt, hogy befuthasson – volt az „utolsó fecske”, akit még úgy-ahogy ismert a szélesebb közvélemény a kétezres évek elején.

Hozzáteszem, a nagy körversenyek (Tour de France, Giro d'Italia, Vuelta a Espana) televíziós közvetítései mindig népszerűnek számítottak, főképp a kilencvenes évek közepétől, amikor Sipi, alias Sipos János, korábbi válogatott kerekes volt a szakkommentátor. Amit a 2012-ben elhunyt kiváló rádiós nem tudott a sportágról, az nem is létezett, a nyeregből pisilést vagy a hideg ellen a mezbe gyűrt újságpapírral védekezést tőle „tanultuk meg”. Ja, és közben virtuálisan jártuk a csodás tájakat, városokat. Sipi 2007-ben Bodrogi stuttgarti világbajnoki ezüstérmét élő adásban könnyezte meg, ennél szebbet el sem tudok képzelni egy sportriporter, sportújságíró számára, amikor a szíve és az esze, a túláradó érzelmei és a szakmai tudása „találkozik”... Gondolatmenetemnek s talán az igazságnak is ellentmond – mármint hogy maga a versenyszerű kerékpársport nem (volt) túl népszerű hazánkban – az a történet, amit együtt, no meg még néhány kollégával éltünk meg nagyjából másfél évtizede. Debrecenből tudósítottunk a hagyományos ökölvívó Bocskai-emlékversenyről, este lazításként lementünk egy helyi zenés-táncos szórakozóhelyre, legelöl a csaknem hatvanéves Sipi haladt magabiztosan. Egyszer csak a tömegből egy poétikusan ifjú hölgy hullott a nyakába: „Sipos úr, nem hittem volna, hogy itt találkozunk, maga a példaképem, aki miatt elkezdtem versenyszerűen bringázni!” Sipi emelt fővel fogadta a szembedicséretet, majd a bárpultnál és táncparketten is legalább úgy helytállt, mint annak idején a nyeregben vagy a stúdióban... Az idén márciusban lett volna hetvenéves.

Erre a történetre mondhatnám, hogy a kivétel erősíti a szabályt, de állítólag ez az aforizma egy rossz fordításból ered, úgyhogy inkább nem mondom. Viszont azt igen, hogy a rekreációs jellegű itthoni biciklis reneszánszt egyszer csak varázsütésre kiváló fiatal magyar versenyzők megjelenése követte. A Pannon Cycling Team 2018-as megalapítása, az állami finanszírozású sportágfejlesztési program, a Tour de Hongrie, vagyis a hazai körverseny sikeres újjáélesztése (ennek motorja a sportág egy másik korábbi hazai kiválósága, Eisenkrammer Károly) természetesen áldásos hatást fejtett ki. Ám az igazi áttörés – legalábbis a nagyközönség, a széles közvélemény előtt – most, a napokban zajlott le, és egy 22 éves csömöri fiúnak köszönhetjük. Mindez már megtörténhetett volna tavaly is, hiszen a világhírű olasz körverseny rajtja és pár szakasza költözött volna hozzánk 2020-ban. Mi, a Nemzeti Sportnál már azon gondolkodtunk, hogy a Giro tiszteletére az élen állónak járó legendás mez nyomán rózsaszín papírra nyomjuk a lapot, ám a koronavírus-járvány képében beütött a krach, elmaradt az esemény.

A Giro magyarországi rajtja azóta sem került le a napirendről, sőt, információink szerint folyamatos tárgyalások zajlanak róla, ám a 2021-es viadal nagyjában-egészében maradt Itáliában, így Valter Attila ott robbant be az elitbe, s egyben a hazai hivatalos és közösségi médiába. Hozzáértők szerint az, hogy napokig viselhette a maglia rosát, a rózsaszín trikót, szakmai szempontból még Bodrogi egykori hőstetteit (két vb-érem, szakaszdobogó a Tour de France-on) is felülmúlja. Az őstehetségen, az elhivatottságon kívül sportágtól független mintaként itt is szükségeltetett egy odaadó edző-apuka, a szintén korábbi kiváló kerekes Valter Tibor, aki nélkül nagy valószínűséggel nincs ez a meseszerű sztori. Attila mindenesetre egy csapásra a sportág és az internet sztárja lett, amit tiszteletre méltó szerénységgel és józan hozzáállással vett tudomásul, amint azt a Nemzeti Sportban nyilatkozta Kohán Gergely kollégámnak: „Maradok, aki voltam, egy egyszerű csömöri gyerek: a hírnév nem vonz, nem fogok elindulni a celebvonalon, ezután is a kerékpársport lesz száz százalékban előtérben. Nagyon jó érzés, hogy ennyien szeretnek és támogatnak – de mindezt szeretném inkább a hazai kerékpársport javára fordítani!” Hozzátette, tudja, hogy ezzel a huszárcsínnyel megváltozott az élete, de azt már én teszem hozzá, hogy a miénk is, neki köszönhetően. Végre egy újabb világszerte népszerű, hatalmas és profi sportág, amelyben egy hazánkfia odaért a legjobbak közé. Valter Attila momentán a top 15-ben teker Girón, s minden esélye megvan rá, hogy maradjon is ebben az előkelő pozícióban. S ne feledkezzünk el a mezőny másik magyarjáról, Dina Mártonról sem, elvégre eddig nem a mieink miatt néztük a nagy háromhetes körversenyeket, most meg...

Mi mindenesetre a pünkösdi hétvégén Gyula környékén, a Körösök menti gátakon bicikliztünk egy családi-baráti társasággal, amolyan edzésként a tervezett Balaton-körbetekerésre, no meg gyönyörködve a természetben. Emelkedőt nem nagyon kerestünk, bár Valter szerint Dobogókőre számtalanszor felhajtva is lehet edzeni az Alpok meredélyeire... Ez a szép ebben a sportágban, hogy mindenki megtalálhatja benne a neki valót. Talán még az is, aki szobabiciklizik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!