Az ausztrál kézilabdázás gyermekkora

– Miért éppen Ausztrália?
– Véletlenül. Amikor Magyarországon bevezették a világútlevelet, oda kaptam meghívót. Miután – a kézilabdaedzői és a testnevelő tanári képesítésem mellett – földrajz szakos is vagyok, különösen érdekelt. Ausztráliában is úgy kezdtem, mint korábban Kanadában, vagy Jamaicában: senkit nem ismertem, segédmunkákat vállaltam. Aztán megismerkedtem mostani feleségemmel, visszajöttem Magyarországra, és letelepedési engedélyt kértem Ausztráliába. Ennek már tizenhárom éve.
– Akkor már éledezett kint a kézilabdázás?
– Nyolc hónapig nem is tudtam, hogy létezik ez a sportág arrafelé. Aztán a feleségem biztatott: kell, hogy űzzék valahol, hát elővettük a telefonkönyvet, és a sporthivatalon keresztül utánanéztünk. Találtunk egy helyet, azt mondták, itt minden vasárnap délelőtt összegyűlnek azok, akik valaha kézilabdáztak. Gondoltam, ez biztos nem kézilabda, hanem valami más, de mindegy, elmentünk. Mikor láttam, hogy két kapu van egy kis teremben, már reménykedtem. Ott voltunk legalább negyvenen, lányok, fiúk, öregek, felnőttek.

Mindenki beadott egy dollárt,

s két órára kibéreltük a pályát. Játszottak a lányok tíz percet, melegítettek a fiúk, aztán a fiúk tíz percet, és így tovább. Gyakorlatilag volt egy negyvenfős massza Sydney-ben, ebből indult a kézilabdázás. Kérvényeztük az IHF-nél, hogy jegyezzék be az ausztrál szövetséget. 1991-ben kaptunk egy lehetőséget: meghívták az ausztrál válogatottat az Ázsia-bajnokságra. A felkészüléskor a játékosok fizették a terembért, a melegítőt, az edzőtáborok költségét, majd az útiköltséget is, mindent, kivéve a mezt. Nagyon lelkes társaság jött össze: lengyelek, jugoszlávok, a huszonéves kor határán. Éltek a lehetőséggel, hogy bekerülhettek egy ország válogatottjába, így jutottunk ki Hirosimába. Japántól kikaptunk, megvertük Tajvant és Szaúd-Arábiát, így meglepetésre bekerültünk a középdöntőbe, de tovább nem játszhattunk, hisz onnantól vb-kvalifikációra ment a játék. Nekünk pedig, mint óceániai csapatnak, nem lehetett az Ázsia-bajnokságon át kijutni a vb-re. Mindesetre az IHF-nél látták, hogy itt nem két kézzel dobják a játékosok a labdát. Az egész olyan volt, mint egy western-film, ott is megvannak a díszletek, és mögötte semmi. Volt egy válogatott, nyolc-kilenc játékossal, és mögötte semmi. Ekkor kezdődtek el Ausztráliában a felkészítési programok, és megkérdezték, mi lenne, ha elkezdenék gyerekekkel foglalkozni. Iskoláról iskolára jártam, összeszerelhető kaput vittem magammal. Szabadtéren, a kosárlabdapályákra krétával kézilabdapályát rajzoltam. Négy-öt iskolában elkezdődtek a délutáni foglalkozások, az ügyesebbekből először Új-Dél-Wales, majd Ausztrália juniorválogatottja lett.
– Könnyen találtak kézilabdázásra alkalmas termeket?
– Szinte mind olyanok a tornatermek, hogy éppen nem fér el bennük egy szabályos pálya. Egy-egy ausztrál bajnokságra ki kell bérelni egy nagyobb, multifunkcionális csarnokot, aminek persze horribilis az ára. Egyszer egy évben van rá pénz. Az már óriási dolog, hogy az állami válogatottak negyvenszer húszas pályán tudnak meccset játszani.
– A sportág népszerűsítésekor határozta el, hogy tankönyvet ír?
– Úgy éreztem, hogy azt a szakmai tudást, amit megszereztem Magyarországon, át kellene ültetni angol nyelvre. Addig nem volt angol nyelvű szakkönyv, ami nem csoda, hisz az angolszász országokban nem valami népszerű a kézilabda. Először úgy gondoltuk, össze kéne állítani valami esszét a testnevelő tanároknak, hogy érezzenek bizonyos fokú magabiztosságot ahhoz, hogyan kezdjék el tanítani a kézilabdát. A kis brosúra egyre nagyobb és nagyobb lett, mikor pedig a századik oldalnál tartottam, jött a dilemma: megálljak itt, vagy írjak egy átfogó tanulmányt? Úgy gondoltam, hogy angolszász területen nem fognak külön megvenni egy könyvet a védekezésről, egyet a technikáról, egyet a taktikáról. Legyen ez egy olyan könyv, amiben mindez megvan, és legyen benne játékos szabályismeret is. És legyen a végén olyan rész, hogy a legmagasabb szinten is forgathassák az edzők. Három és fél éves munkám ez a négyszáz oldalas kiadvány. A szaknyelvet is én találtam ki. Hirosimában megmutattam az IHF vezetőinek, s átadták véleményezésre az edzőbizottságnak. Az edzőbizottság pedig áldását adta rá, sőt azt kérte, hogy ezen a könyvön keresztül fektessük le a kézilabdázás angol nyelvű terminológiáját. Meghívtak a barcelonai olimpiára is, utána pedig eljöttünk Magyarországra. A feleségem, aki olasz származású ausztrál, akkor járt itt először. Kiadót kellett találni, ezért bekopogtam Harle Tamásnál, hogy belefér-e a kiadója profiljába ez a könyv. Magyarországon, angol nyelven jelent meg egy magyar kiadó gondozásában, pontosan tíz éve, április környékén. Miután visszautaztam Ausztráliába, megkeresett a Magyar Kézilabda Szövetség, hogy ha már van ez a könyv, amit az IHF sajátjaként elfogadott, és edzői kurzusokon használ, jelenjen meg magyarul is. Kint diktafonon keresztül lefordítottam magyarra a szövegét, és kazettákon küldtem el Magyarországra.
– Gyönyörű kiadás…
– Azért ilyen, hogyha valaki ismeretlenül a kezébe veszi, ezen keresztül is megszeresse a kézilabdát.

– Hogyan fejlődött közben Ausztráliában a játék?
– Sydney-ben, az egyetemi csapatban egyszerre voltam elnök, edző, játékos Vasárnaponként részt vettünk egy-egy tornán, akkor volt már szerelés, nézők, szóval kicsit profibb arculata lett a sportnak. Aztán az ország megkapta az olimpiát, s a könyvnek, illetve a kinti tevékenységemnek köszönhetően felkértek, hogy készítsem fel válogatottat, pontosabban rakjam össze, mert ilyen nem is volt korábban. Kaptunk valamennyi támogatást is, ez abból állt, hogy évente egyszer fizették a repülőjegyet, ha el akartunk jutni külföldre.
– Fizetést nem kapott?
– Soha.
– Távoli városokból mi alapján válogatott be valakit?
– Hát ez az! Három államban játszottak kézilabdát. Én tartottam keretedzéseket Sydney-ben, volt egy edző, aki ugyanezt csinálta Brisbane-ben, egy harmadik pedig Melbourne-ben, és mikor csapatösszetartások voltak, ajánlottak játékosokat. Nagyrészt azokra a fiatalokra építettem, akik rajtam keresztül ismerték meg a kézilabdát. Maximum kétszáz játékos jöhetett szóba, és mivel minden évben van egy ausztrál bajnokság, ahol az állami válogatottak játszanak, egy idő után úgy is ismer mindenki mindenkit. Négy-hathetente, pénteken, szombaton és vasárnap volt egy hosszú hétvégés összetartás. Kocsikon, saját költségükön valahogy eljöttek a játékosok ezekre az edzőtáborozásokra. Éjjel utaztak, aztán napközben annyi edzést tartottunk, amennyit lehetett, minimum hármat. Hétfőn hajnalban pedig megint vezethettek egy-kétezer kilométert, hazafelé. Vagyis hatalmas áldozatot hoztak, akárcsak én magam. Nagy szívfájdalommal abbahagytam a játékot, de ez a feladat túl komoly volt ahhoz, hogy mellette játsszak is. Ott hagytam a tanári állásomat is, elmentem az építőiparba dolgozni. Onnan el tudtam kéredzkedni fizetés nélküli szabadságra. Így telt el három év, a nulláról indulva, mindent kihasználva.

A játékosok pénzgyűjtő akciókat rendeztek,

volt olyan aki, miután elvégezte a jogi egyetemet, egy évig nem ment el dolgozni, csak azért, hogy készülhessen az olimpiára. Nagyon lelkes csapat jött össze, de persze az edzések, a bajnokság, a nemzetközi túrák hiányát, nem lehetett pótolni. Azért itt-ott elég jó eredményeket értünk el, vagyis nem voltunk pofozógépek európai klubcsapatok ellen sem.
– Eljöttek Magyarországra is?
– Ide szerveztük az első, hosszabb túrát, 1998-ban. Egy hónapon keresztül csak edzettünk, és meccseket játszottunk: ki kellett használni minden percet. A Balaton Kupán megvertük az első osztályú Százhalombattát. Később Németországban és Svédországban is megmérettük magunkat. Az olimpiára már elég jó kézilabdát játszottunk, de alacsony volt a csapat, és nem volt kapusunk.
– 1999-ben már belekóstolhattak a világversenyek légkörébe...
– Akkor még az IHF-nél nem számított kontinensnek a térség, hisz Ausztrálián kívül szinte sehol nem kézilabdáztak. Viszont a nemzetközi szövetség lehetőséget akart adni nekünk az olimpia előtt a világbajnoki szereplésre, amolyan tanulóleckeként. Kezdésként nagyon kikaptunk a svédektől, a jugóktól már kevesebbel, a végén pedig csak kettővel Kínától, ahol nyerési esélyünk is volt. Itt látszik, mennyit számított volna, ha több mérkőzéssel készülhetünk fel a vb-re.
– Az olimpiai felkészülésnél sem volt különb a helyzet?
– Mivel kis tornatermek vannak Ausztráliában, szabvány méretű pályán sosem tudtunk edzeni. Ráadásul a helyet, ahol gyakoroltunk, kosárlabda-edzőteremmé alakították át az olimpiára, így gyakorlatilag létesítmény nélkül maradtunk. Három héttel a játékok előtt még kint a füvön erőnléti edzéseket tartottunk. Miközben a többi válogatott tornáról tornára járt. Szeptember 2-ikán, az első adandó alkalommal beköltöztünk az olimpiai faluba, elsőként. Ott legalább az étkezés és az edzéslehetőség biztosítva volt. Az első meccsen megint nagyon kikaptunk, megint a svédektől, aztán egyre szűkebb vereségek jöttek, a helyosztón kettővel maradtunk alul Kubával szemben. Kuba világbajnoki nyolcadik helyezett volt, de Pérez például nem játszott az olimpián.
– Népszerű lett a válogatottja?
– A csapat minden mérkőzésen maga mellé tudta állítani a nézősereget, az ausztrál közönség amúgy is híres a mentalitásáról. Ha látja, hogy valaki küzd, hajt, nagyon mögé tud állni. Kondícióban bárkivel felvettük a versenyt, ehhez nem kellett terem, ezt anélkül is tudtuk fejleszteni, a küzdőszelleme remek volt a társaságnak, amit pedig kézilabdában ki lehetett hozni belőle, azt kihoztuk.

Mindig megtapsoltak bennünket,

végig teltház előtt játszottunk. Azt, amit ettől a csapattól el lehetett várni, hogy képviselje méltóan az országot, és ismertesse meg ezt a kézilabdát a közönséggel, maximálisan teljesítette.

– Melyik játékelemekben voltak egyenrangú ellenfelek?
– Gyorsindításból, jobb kapusteljesítmény mellett, lényegesen több gólt tudtunk volna lőni, hisz a csapat gyors volt. Egy-két játékosunk például atlétából lett kézilabdás, csak hát az induláshoz labda is kell. Technikailag sem lógtunk ki igazán, viszont a vetélytársaknál kétméteres emberek álltak előttünk. A mieink voltak a legalacsonyabbak a mezőnyben, növeszteni pedig nem lehet a játékosokat. Hiába, azokból lettünk, akik megmaradtak a kosárlabdából, rögbiből. Lőttünk szép gólokat, a svédek ellen tíz-tizenöt percig tartottuk a lépést, öt-ötre is feljöttünk. Velük egyébként sokat készültünk együtt. Bengt Johansson volt ugyanis ennek a térségnek a szakmai tanácsadója, többször járt Ausztráliában, és elég jó kapcsolatot sikerült vele kiépíteni.
– Az olimpia hatására többen kezdtek kézilabdázni az országban?
– A versenyek után négy-öt hónapig a kézilabda-szövetség semmit nem tett, hogy a sportág megmozduljon. Pedig az IHF-től nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk, azon kívül az olimpián a kézilabda lett a negyedik legnézettebb sportág. A jegyek 94 százalékát eladták, gyakorlatilag minden meccs teltházas volt. A sportág nagy sikert aratott, és úgy érzem, egy kicsit be lettünk csapva magam is, a csapat is, akik sokat beletettünk ebbe a sportágba, hogy elinduljon Ausztráliában. A szövetség meglovagolhatta volna ezt a népszerűséget, lehetett volna a csapat mellé szponzorokat állítani. Rengeteg levél érkezett, rengeteg néző jelezte, hogy szeretné, ha a gyermeke ezt a sport űzné, egyszerű sportág ugyanis, nem kell hozzá sok minden, unják már a krikettet, a rögbi túl veszélyes. A szövetségnek már kész programmal kellett volna rendelkeznie az olimpia után, hogy aki jelentkezik nálunk, azt tudjuk mondani neki: ide meg ide gyere kézilabdázni, ez meg ez fog veled foglalkozni. Kellett volna egy struktúra, aminek alapján tovább viszik a játékot. Közben elég sok játékos abbahagyta a játékot, én pedig az év végével befejeztem a kapitánykodást, addig volt szerződésem, még ha nem is fizetéses.
– A szövetség miatt nem folytatta?
– Egyrészt igen, másrészt ez a három év mindenki számára hatalmas erőpróba volt, például családi szempontból. Még egy évet elkezdeni nagy világesemény hiányában, megfelelő struktúra nélkül, nagyon kockázatos lett volna. Már korábban tervbe volt véve, hogy

Magyarországra jövünk

egy hosszabb időre. A gyerekek nemigen ismerték az itteni családot, körülményeket, így 2001 márciusában eljöttünk. Úgy gondoltuk, egy félévet maradunk. Aztán belefolytam az edzőképzésbe, feleségem is kapott állást nyelvtanárként. Hajdu János meggyőzött, hogy vállaljam el Szentendrén az edzősködést, mely éppen felkerült NB I/B-be, és szakvezető nélkül maradt. Egy évre vállaltam, akkor meggyőztek, hogy legyen még egy év. A feleségem pedig kapott további egy év fizetés nélküli szabadságot Ausztráliából.
– Gondolom nemcsak az edzősködésből él.
– Tanítok mellette a Nemzetközi Edzőképző Központban, ami, ha hosszabb kurzusok vannak, egész napot, hetet vesz igénybe. Ám olyan céllal jöttünk ide, hogy inkább több legyen a szabadidő, mint a munka. A feleségem már visszament, hogy a gyerekek kint kezdjék az új tanévet, eljönnek majd húsvétkor egy hosszabb időre, aztán mennek vissza, én pedig, ahogy vége a bajnokságnak, megyek utánuk. Ez így is hosszabb kirándulás lett, mint gondoltuk, de nagyon jól éreztük magunkat Magyarországon.
– Kint újra foglalkozik majd kézilabdával?
– Ez egy nagy dilemma a családomnak is, hisz elég sokat belefektettem, elég jó szintre sikerült eljutnom, az IHF előadója vagyok, nemzetközi kurzusokon is részt veszek, tanítok. Valamilyen kapcsolatban biztosan leszek a kézilabdával. Persze csak hobbi szinten jöhet szóba, mellette vagy tanítok, vagy más megélhetési formát választok.
– Annyi előrelépés azért történt odakint a sportágban, hogy Óceániának ma már jár egy világbajnoki hely…
– Papíron szép, de elég mesterkélt. Az IHF szabályzata szerint, öt tagállam kell ahhoz, hogy a térséget kontinensként elfogadják. Az ausztrálok erre beszerveztek négy másik országot. Ausztráliában van kézilabdázás, Új Zélandon semmi, csak közel van, és részt vesz a kontinentális versenyeken. Aztán tagállam még Cook-szigetek, Tonga, Vanuatu. Ebből az ötből három csapatot össze kell szedni kétévente az Óceánia-bajnokságra, és megvan a vb-kvóta.
– Ausztrália az idei világbajnokságra Cook-szigetek és Vanuatu legyőzésével jutott ki. Tehát valamilyen csapata mégiscsak van ezeknek, nem?
– Dehogyis. Ilyenkor összeszednek egy csomó játékost és kész. Rögbiseket, kosarasokat, amit akar, de hát ennek sportszakmai értéke nincsen. Ausztrália is negyven góllal verte őket.
– Az Ön szemével, hogy sikerült az ausztrál válogatottnak a vb?
– Sporttörténeti siker az első világbajnoki győzelem megszerzése. Bár nekünk is megadatott volna, hogy Grönlanddal játszunk világversenyen.