– Emlékszik, mikor volt legutóbb egyhetes szabadsága, amikor semmivel sem kellett foglalkoznia?
– Ez az a kérdés, amelyre mást válaszol, akinek szakmája van, és megint mást az, akinek hivatása. A szakmabelieknek év közben vannak szabadnapjaik, szabad óráik, megfelelően be tudják osztani az idejüket. A hivatás azonban más, az nem szakma, nincs olyan, hogy a munkaidő végén letesszük a kalapácsot, és hazamegyünk. Nem. Akinek hivatása van, az hazaviszi a munkát, minden pillanatban azzal él együtt, a szabadidejében is azzal foglalkozik. Ami az én példámat illeti, hosszú éveken keresztül vittem egyszerre a vezetői, illetve a sportszakmai munkámat, tulajdonképpen nem is lehetett kettéválasztani a kettőt. A Bundesligában eltöltött éveim során fordult csak elő, hogy volt egy-két hét szabadságom. De egyáltalán nem éltem meg ezt rosszként, mert engem a munka éltet – ez a hivatásom.
– Erre a hozzáállásra születni kell vagy eltanulni? Egyáltalán elképzelhető a külső hatás nélküli elsajátítása?
– Kérem, engedje meg, hogy egészen távolról kezdjem a válaszadást! Szerencsésnek mondhatom magam, mert nálunk senki sem veszett el az utca, iskola, család háromszögben. Egy bátyám van, különböző típusok vagyunk, őt is tisztelem, szeretem, de édesapám gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Egyszeres válogatott kosárlabdázó volt, a jugoszlávok ellen játszott – aztán elvitték katonának, s mire hazatért negyvennyolc kilósan, nem volt lehetősége folytatni sportkarrierjét.