Kicsid honvédjei – Csinta Samu publicisztikája

PERCEKKEL A TUSVÁNYOSI együttlét, a nagy találkozások és hajnalba nyúló esték után aligha kell magyarázni, miért nem tud – és persze nem is akar... – szabadulni az ember bizonyos „nemzetpolitikai” gondolatoktól. És ez most nem esik feltétlenül egybe a klasszikus terminológiával jelölt tartalommal, persze nem esik tőle távol sem, de jóval emberibb. Mert miközben a Tusnádi-szoros atmoszférája oly sok régen vagy ritkán látott embert sodor már-már baráti közelségbe, azzal párhuzamosan egyfajta hiányérzetet is kelt: milyen jó lenne, ha jövőre ez is, meg az is itt lenne, ha nevük, érdemeik eszébe jutnának a meghívóknak. Ha alkalom nyílna a szó képletes és tényleges értelmében is megtapogatni egykori világsztárok puhuló bicepszét, de változatlanul acélos tartását. Köztük olyanokét, akik a történelem grimaszai következményeként más országoknak szereztek dicsőséget, miközben magyar énjüket semmiféle opportunista előnyszerzési szempont nem tudta kikezdeni.

A gondolatsor elindításához az is hozzájárult, hogy nemrég hirtelen felindulásból felhívtam Kicsid Gábort, aki megmagyarázhatatlan és érdemtelen módon megrekedt a kétszeres világbajnok, kétszeres olimpiai érmes „román” kézilabdázó kategóriájában. Nem akartam tőle semmit, mindössze eszembe jutott, hogy legutóbb a gerincsérvműtéte után beszélgettünk, és hirtelen kíváncsi lettem, hogyan halad a lábadozás. Nem találtam jó hangulatban – újra kórházban volt –, ami amúgy nem jellemző a hetvenötödik életévét nemrég betöltő, többnyire harsányan jó kedélyű, 194 centis óriásra. Ő volt az, aki az 1970-es Gruia, de még inkább az 1974-es Birtalan, Penu, Gatu nevével fémjelzett aranycsapatban valami olyasféle szerepet töltött be, mint, mondjuk, a Magyar Kézilabda-szövetség jelenlegi elnöke, Ilyés Ferenc a magyar válogatottban. Azaz elsősorban védekezésben volt nélkülözhetetlen, de ha kellett, sorsdöntő gólokat lőtt, egyénisége révén pedig maga után „kötötte” a kézilabdazseniktől hemzsegő csapatot.

Élettörténete kész regény. Az ötvenes években ugyan csak a futball jelentette a sportot a felső-háromszéki Imecsfalva gyermekei számára, a falusi élet, a mindennapos fizikai munka garantáltan hozzájárult Kicsidnek a későbbiek során mindenki által megcsodált erőnlétéhez, fegyelmezettségéhez, céltudatosságához. Különösebb szülői ösztökélés nem erősítette benne a sport felé fordulást, más világot éltek akkoriban, a háború utáni talpra állás volt az elsődleges cél. Édesapja a csíkszeredai gimnáziumban érettségizett, Budapesten a Ludovika tiszti akadémián végzett, majd a kicsi magyar világban Háromszékre helyezték leventeoktatónak. A háború vége felé orosz fogságba került, de sikerült megszöknie, és kalandos utakon szekéren jött haza Budapestről Imecsfalvára. Ludovikás múltját szinte érthetetlen módon megúszta, miután a háborút követő legelső időkben a román hatóságok által kibocsátott katonakönyvbe a magyar katonai rangját vezették be.

Odahaza gazdálkodni kezdett, adott pillanatban több mint húsz hektáron dolgozott, illetve dolgoztatta a család tagjait. Fel is került a kuláklistára, miután nem volt hajlandó beállni a kollektív gazdaságba, „cserébe” a kulákgyerekek nem járhattak gimnáziumba. Imecsfalva akkoriban a Magyar Autonóm Tartományhoz tartozott, Brassó viszont nem, ezért aztán az apa úgy gondolta, hogy „kuláksága” ott nem lesz annyira szem előtt. Előbb az idősebb fiát, Bélát, majd Gábort is oda íratta iskolába. Ő maga rendszeresen bejárt a Cenk alatti város piacára, eladta a magával vitt tyúkot, tojást, zöldséget, a bevételből pedig kifizette a gyerekek bentlakását.

Hogy a fiúk esetleg a sportolás révén próbáltak-e kiszabadulni az otthoni vasszigorból, ma már rekonstruálhatatlan, tény, hogy mindketten élsportolók lettek. Gábor számára a sportolással járó fizikai erőkifejtés szórakozásnak számított az otthoni fizikai munkához képest. Felfedezéséért a brassói Újsághy Gábor testnevelő tanár tehető „felelőssé”, aki minden sportágat megszerettetett velük, jártak síelni, korcsolyázni, úszni. Kicsid Gábor azonban folyamatosan a labda bűvöletében élt, arra is képes volt, hogy titokban másolatot készítsen a hétvégeken zárva tartott iskolai tornaterem kulcsáról, aztán sötétedésig dobáltak kapura, kosárlabdáztak. A sportiskola kézilabdacsapatában először kapus volt, de az egyik mérkőzésen több mezőnyjátékos hiányzott, az edző kiparancsolta a kapuból, és a beállós szerepét bízta rá. Soha többé nem engedték vissza a kapuba.

Alig 22 évesen – már a katonacsapat, a Steaua erősségeként – végig a pályán volt az 1970-es párizsi világbajnokságon, ahol aránylag könnyű menetelés után a döntőben drámai küzdelemben győzték le az NDK-t. A négy évvel későbbi csapatot azonban jobbnak tartja, mert míg Párizsban inkább az egyéni teljesítmények döntöttek, négy év alatt hihetetlenül összeérett a többnemzetiségű csapat – benne három-három némettel és magyarral, no meg néhány „határesettel” –, plusz a zsibói születésű átlövő, Birtalan István is felért a csúcsra. Az utóbbi korábban is nagyon jól lőtt, kitűnőek voltak a rúgói, viszont nagy hibaszázalékkal célzott, viccelődtek is vele, hogy a sportcsarnokokban kifüggesztett országcímer és a Ceausescu-kép nagyobb veszélyben van, mint az ellenfél kapuja. Kicsid a sváb származású Roland Guneschsel és a román Ghita Licuval a világ legjobb védelmét alkotta, hátuk mögött a világ legjobb kapusával, Cornel Penuval vagy helyettesével, a székelyudvarhelyi Orbán Istvánnal.

Persze a '74-es kelet-berlini vb-döntőben is akadtak izgalmas pillanatok, néhány perccel a befejezés előtt, 12–12-es állásnál hétméterest ítéltek a román válogatott javára. A társak egymás háta mögé bújva igyekeztek láthatatlanná válni, sem Gunesch, sem Birtalan nem jelentkezett dobásra. „A büntetőknél általában elosztottuk egymás között a kapusokat, megvoltak a kedvenceink és a mumusaink. Birtalan például Bartalosnak vagy a német Schmidt­nek nem tudott hetesből gólt lőni. Én viszont jól ismertem a német és a jugoszláv kapust. Amíg a kispadtól a hetes vonaláig értem, végigcikázott az agyamon: úristen, mi lesz, ha nem lövöm be? Ha kihagyom, én leszek a bűnbak, ráadásul még Kicsidnek is hívnak. Belőttem, újra világbajnokok lettünk” – mesélte.

Visszavonulása után áthelyeztette magát a brassói katonaklubhoz, az ASA-hoz, de 1989 előtt nem lehetett parancsnok, az politikai funkció volt, csak a helyettest nevezték ki szakmai szempontok szerint. A rendszerváltást követően aztán egy ideig magyar is lehetett parancsnok, Kicsid Gábor tíz éven át töltötte be a tisztséget. Számos székelyföldi sportoló folytatta irányítása alatt pályafutását, nyílt titok volt, hogy a klubba tartókat úgy kezelték, hogy ez is a Kicsid honvédjeihez megy. Előfordult, hogy a klub 33 sportolójából 30 magyar volt.

Azt mondja, sohasem felejti, ahogyan édesapja a szülőföldről beszélt, később, amikor lehetősége nyílt bejárni a világot, az apai szavak olyan erősen visszhangzottak benne, hogy hiába hívták bárhová, nem tudták elcsábítani. Az 1970-es világbajnoki győzelem után olyan nyugatnémet ajánlatot utasított vissza, hogy ma is beleszédül, ha rá gondol. Neki azonban fontosabb volt hazasietni, elmesélni az élményeit. A 100 frankos napidíjából vett nagyon elegáns világos ballonkabátban lépett be a kapun. Apa és fia könnyezve ölelte egymást perceken át, majd az öreg szólt: „Fiam, vesd le magadról azt a fehér valamit, aztán menj, és trágyázz ki.”

Szmokingban is jól mutatna ma. Mondjuk, az év sportolója gála díszvendégeként.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

(Facebook-borítókép: Krónika Online)