Neymarhoz hasonlítják, de megvan a saját hőse – a Győr új brazil csillaga közelebbről

– Nem egyedül érkezett az interjúra.
– Igen, magammal hoztam a kutyámat is. Miának hívják, francia buldog, öt éve került hozzám még Franciaországban. Gyakran szoktunk kettesben nagyobb túrákat tenni. Ha hosszabb ideig távol vagyok, vagy idegenbeli meccsekre utazom, mindig megszervezem, hogy valaki vigyázzon rá. Sajnos nem bírja a repülőt, így Brazíliába még nem tudtam elvinni, és Magyarországra is autóval kellett szállítani. Az egyik tetoválásom Miát ábrázolja, a saját rajzom alapján készült. Egyébként rendkívül nyugodt a természete, remélem, most sem lesz vele gondunk.

– Ha jobban meg akarjuk érteni a személyiségét és a motivációját, vissza kell ugranunk az időben a gyerekkoráig. Sok nehézséggel kellett megküzdenie a családjának?
– Négy lánytestvérem van, az egyikük fiatalabb nálam, a többiek idősebbek. Sok mindent meghatározott, hogy az apám négyéves koromban elhagyott minket, vele azóta sincs közeli kapcsolatom. Az édesanyámnak egyedül kellett gondoskodnia rólunk, amiért nem lehetek eléggé hálás neki.

MINDIG AZ ÉLET NAPOS OLDALÁT NÉZI

– Miben tudott fiatalon segíteni otthon?
– Anya a kávétermesztésben dolgozott, és gyakran megkértem rá, hogy vigyen magával a földekre. Szerettem volna segíteni neki, nem is éreztem igazán munkának. Játéknak fogtam fel az egészet, próbáltam örömömet lelni benne – mint minden másban az életben. Olyan is előfordult, hogy jégkrémet árultam az utcán, vagy mivel Campestrében közel laktunk egy autószerelő-műhelyhez, szinte mindennap megfordultam ott. Valamennyi pénzt is kaptam érte, de nem túl sokat.

– Az anyagi helyzetük mennyire nyomta rá a bélyegét a hétköznapjaikra?
– Az említett nehézségek ellenére boldogok voltunk, Brazíliában úgy állunk az élethez, hogy próbáljuk mindennek a pozitív oldalát nézni. Hogyan is tudnánk szomorkodni, amikor meleg van, és állandóan süt a nap? Az iskola után sokat fociztam délutánonként az utcán a többi gyerekkel, nagyon szerettem, a mai napig ez a másik kedvenc sportágam.

– Miért kötött ki helyette a kézilabdázásnál?
– Az otthonunkhoz közel nem volt női labdarúgócsapat, viszont nem tudtam elképzelni az életemet sport nélkül, az iskolában ezért váltottam át a kézilabdázásra. Eleinte még bizonytalan voltam, de aztán hamar megkedveltem. A tanárom meggyőzött, menjek el a helyi klubba játszani, mert látta, van tehetségem a sportághoz. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egyszer profi leszek, és a válogatottba is bekerülök, egyszerűen csak nagyon élveztem a játékot.

– Viszont mások is felfigyeltek önre, így hamar erősebb csapatokban találta magát.
– Tizennégy éves koromban el kellett hagynom a családomat, hogy egy másik városba, egy nagyobb klubba igazoljak. Anya talán azt gondolhatta, korai a váltás, de az élet igazolta, jól döntöttem, hogy belevágtam. Az elején ritkán láttam a szeretteimet, ugyanis autóval tíz órára kerültem a szülővárosomtól, aztán ez a távolság megfeleződött, amikor négy évig Sao José dos Camposban játszottam. Félprofi körülmények között edzettünk, fizetést viszont kaptam, és ez nagy könnyebbséget jelentett. Korábban az is problémát okozott, hogy teljen sportcipőre.

– Hogyan került az európai klubok látókörébe?
– Meglepetésemre mindössze tizenkilenc évesen meghívtak a 2015-ös dániai világbajnokságra készülő brazil felnőttkeretbe. Két évvel előtte Brazília nyerte a vébét, hihetetlennek tűnt bekerülni a bajnokok csapatába. Talán túl hamar is jött, ugyanis nagy nyomást helyeztem miatta magamra. Nem játszottam sokat, de volt egy jó meccsem, amely után megkeresett a francia Fleury, hogy szívesen látna a soraiban. Először elbizonytalanodtam, de aztán meggyőztem magamat, hogy a fejlődésem szempontjából az a legjobb választás, ha Európában folytatom, ugyanis Brazíliában már nem éreztem az előrelépési lehetőséget.

– Mit szólt hozzá a családja?
– Anyukám sohasem akart visszafogni, inkább biztatott, ha valamiről úgy gondolom, az a helyes döntés, ne féljek meglépni. Azt is mondta, ha nem sikerülne az európai kaland, az otthonunk kapuja mindig nyitva áll előttem. Anyának az volt a legfontosabb, hogy boldognak lásson. A reptéri búcsúzkodásnál persze mindketten sírtunk, ám azzal engedett utamra, hogy kövessem, amit a szívem diktál.

NEYMART ÉS AMORIMOT IS A PÉLDAKÉPÉNEK TARTJA

– Mekkora változást hozott az életébe, hogy egyik pillanatról a másikra egy másik kontinensen találta magát?
– Ahogy megérkeztem, elveszve éreztem magamat, ugyanis egy szót sem beszéltem franciául vagy angolul, azonban nagy tudásvágy lakozott bennem, hamar be akartam illeszkedni. Akadt néhány vicces pillanatom is az elején, az biztos. Addig nem utaztam még villamoson, ezért csak szórakozásból is felültem rá. Sokként ért az első, Orléans-ban töltött tél, előtte ugyanis még nem láttam havat. Nálunk, Brazíliában általában télen is elég meleg van, ezért nem voltam hozzászokva a hasonló időjáráshoz. A francia konyha is különbözött attól, amivel otthon találkoztam, ám idővel megkedveltem, és már mindent meg tudtam enni.

– Milyen gyakran tudták meglátogatni a szerettei?
– A húgom kétszer is eljött hozzám Franciaországba, neki könnyebb volt elszakadnia. A nővéreimnek már családjuk van, nekik nehezebb összehozni egy ilyen utazást. Feltett szándékom, hogy ráveszem az anyukámat, jöjjön el Győrbe, ám fél a repüléstől. Ebben az évben azonban már nem fogadok el több kifogást, meg kell látogatnia!

– Hogyan jellemezné a stílusát, mit tart az erősségének?
– Tisztában vagyok vele, hogy nem tartozom a magas, fizikailag erős átlövők közé, ezért egyéb utat kell találnom, hogy túljárjak az ellenfél eszén. Alapvetően a gyorsaságomra, a dinamikámra építek. Mindig próbálom előre olvasni a játékot és a pillanat tört része alatt eldönteni, az adott helyzetben mi a legjobb megoldás. Néha magam sem tudom az akció elején, mi fog belőle kisülni, egyszerűen visz a lendület. Előnyömre válik, hogy három belső poszton is számíthatnak rám.

– Van, ahol úgy emlegetik, mint a női kézilabdázás Neymarja. Tetszik az összevetés?
– A sportolók közül ő az egyik példaképem, sajnos most nem a legjobb időszakát éli. Ettől függetlenül tetszik benne, hogy sosem fél önmagát adni, és mindig mer valami újat kipróbálni a pályán. Én is ilyen vagyok, szeretek show-t csinálni a szurkolóknak. A legfontosabb természetesen a csapatom győzelme, de közben látványos játékra is törekszem, a drukkerek ezért járnak ki a mérkőzésekre. A női kézilabdázók közül többekre is felnéztem, a posztomból fakadóan is Eduarda Amorimot kell kiemelnem, de Ana Paula Rodrigues és Bárbara Arenhart is igazi sztárok voltak a szememben, olyan szerettem volna lenni, mint ők.

– Van kedvenc lövéstípusa?
– Egyértelműen a cunder. Az edzők, mondjuk, sokszor nem lelkesednek érte, főleg, ha nem követi gól. Ám nem azért csinálom, mert felelőtlen lennék, hanem mert úgy érzem, az adott szituációban így van a legjobb esélyem a gólszerzésre.

– Három francia klubban összesen hét évet töltött el, Metzben az utolsó idényében, első külföldiként csapatkapitánynak is kinevezték. Meglepte?
– Nagyon. Manu (Emmanuel Mayonnade, a Metz edzője – szerk.) kért fel a feladatra, egyáltalán nem számítottam rá, de ő egyből leszögezte, nem kell semmiben megváltoznom, csak adjam magam, mert jó ember vagyok. Egy hónap gondolkodási időt kértem, mert biztos akartam lenni benne, hogy teljes odaadással tudom csinálni, végül elvállaltam.

– És milyen vezére volt a társainak?
– Nem szeretek sokat szónokolni, úgy vagyok vele, inkább a csapat élére állok, és a tetteim beszéljenek helyettem. A kommunikáció persze fontos, de sokkal lényegesebb a pályán mutatott karakter, hogy jó példával járjak elöl, hajtsam a többieket, és segítsek nekik. Nem is nagyon volt lehetőségem hosszú monológokba fogni, megtette helyettem az edző, aki imád beszélni. Manu sokat adott nekem, nemcsak játékosként, emberként is. Rengeteget tanultam tőle, mindig biztatott, hogy meg tudom csinálni, mára a barátomnak nevezhetem.

VÁLOGATÁS A LÁTVÁNYOS MEGOLDÁSAIBÓL

A KARJÁRA TETOVÁLTATTA ÉDESANYJA NEVÉT

– Melyek a legkedvesebb emlékei a franciaországi évekből?
– Több is van, a Nantes-tal megnyert Európa-ligát vagy a Metzcel játszott Bajnokok Ligája négyes döntőt is ide sorolnám. Közben a brazil válogatottal részt vehettem a tokiói olimpián, a nemzeti csapattal átélt tornák közül azonban továbbra is a 2015-ös vébé viszi a prímet, valószínűleg azért, mert váratlanul ért, hogy egyáltalán ott lehettem.

– Az elmúlt idényben kétszer is találkoztak a Győrrel a BL-csoportkörben, és mindkét meccset megnyerték, aztán a negyeddöntőben nagy összesítésbeli előnyről hazai pályán bukták el a final fourt az FTC-vel szemben. Mi történt?
– Még mindig fájó emlék, ráadásul a második, metzi meccsen egy kisebb sérülést is összeszedtem. Ám nem ezért vesztettünk, igazán most sem tudom az okát. Minden esélyünk megvolt a továbbjutásra, mégis kiestünk.

– A nyarat viszont már a Győr játékosaként kezdte. Mi szólt az ETO mellett?
– Régóta a céljaim között szerepelt, hogy egyszer a Győr játékosa legyek, az ETO a szememben a világ legjobb csapata. Nem tagadom, nagy szerepet játszott a döntésemben az is, hogy így jó esélyem van minden évben a BL-győzelemért harcolni. Eddig nem lehet panaszom, mindenki kedvesen fogadott.

– Milyen szerepe lehet az új csapatában?
– Bízom benne, hogy a gyorsaságommal segíteni tudok, emellett a jó csapatszellem kialakításában is számíthatnak rám. Általában vidám vagyok, és ez másokra is könnyen átragad. Közben szeretnék játékosként tovább fejlődni, azonban a célom már az első idényemben sem lehet más, mint minden lehetséges trófeát begyűjteni.

– Mit adott önnek a sport?
– Rendkívül sokat kaptam a kézilabdázástól, amelyre nem úgy tekintek, mint a munkámra, hanem mint a szenvedélyemre, amit imádok csinálni. Már fiatalon a saját lábamra kellett állnom, a sport formált azzá az emberré, aki most vagyok, ezért csak hálás lehetek. Sokat fejlődött a személyiségem, eljutottam a világ számos pontjára, rengeteg értékes embert ismertem meg. Megtanultam, hogy tiszteljek másokat, hogy mindig higgyek magamban és sohase adjam fel. Mindig próbálok pozitív maradni, és mindenekelőtt keményen edzeni. Minden tréningen a maximumra törekszem, nem elégszem meg a kevesebbel.

– Mit tanácsolna azoknak a brazil kislányoknak, akik esetleg már az ön példáján felbuzdulva kézilabdázónak állnak?
– Dolgozzanak keményen, és bízzanak magukban, ne érdekelje őket, mások mit gondolnak. Brazíliában nem egyszerű női kézilabdázónak lenni, a profi szintig még rögösebb út vezet. Azonban a saját példám is bizonyítja, ha valaki igazán akarja, sikerülni fog.

– Számos tetoválás borítja a testét, van köztük különleges jelentésű?
– A legelső a bal alkaromon található, édesanyám keresztneve, a Marinalva ihlette, tizenhat éves lehettem, amikor magamra varrattam. Ha egy gólom után a magasba emelem a kezemet, olyan, mintha velem örülne.

– Ezek szerint még mindig ennyire közeli kapcsolatot ápol az édesanyjával?
– Nekem ő jelent mindent, a legnagyobb motivációm. Sokat gondolok rá, a mindennapokban is erőt ad, az edzéseken már csak miatta is mindig a legjobbamra törekszem. Szinte nem telik el úgy nap, hogy ne hívnánk egymást. Azért is kézilabdázom, mert így segíteni tudok a családomnak, rendszeresen küldök haza pénzt az otthoniaknak. Anya mindent megtett azért, hogy gyerekként semmiben se szenvedjünk hiányt, amennyire tudom, próbálom viszonozni az erőfeszítéseit. Ugyan Neymart és Amorimot említettem a példaképeim között, a legnagyobb hősöm mégis az édesanyám – és ez már mindig így lesz.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. augusztus 26-i lapszámában jelent meg.)