19-re jött az alsó – és a zöld ász – Moncz Attila publicisztikája

A Bayern Münchennel kapcsolatban már pró és kontra is átéltem, milyen az, ha beugró edző nyer Bajnokok Ligáját, hiszen a csapat a legutóbbi BL-sikerét (2020) is idény közben érkező trénerrel, Hansi Flickkel aratta, de például 2012-ben ugyan­ilyen státuszú szakember, Roberto Di Matteo (Chelsea) fosztotta meg az elsőségtől. A Győr kézilabdacsapata esetében viszont csak a „kontra” volt meg eddig, hiszen 2016-ban a Mette Klitet még az előző év őszén felváltó Kim Rasmussen tréfálta meg a zöld-fehéreket a CSM Bucuresti élén a hetespárbajba torkolló BL-fináléban. A pró viszont nem jött, elsősorban azért, mert Győrben (meg szerencsére úgy általában a magyar élcsapatoknál) nem volt divat idény közben változtatni. Ebben az évszázadban például korábban összesen kétszer cserélt évad közben edzőt a Győr (2011-ben Konkoly Csaba, tíz évvel később Danyi Gábor ment az általa reméltnél sokkal korábban), mígnem eljött ez év márciusa, benne az FTC ellen elbukott Magyar Kupa-döntő. Addigra a bajnoki cím gyakorlatilag már „ugrott”, a BL sohasem életbiztosítás, így aztán fenyegetett, hogy húsz esztendő után ismét trófea nélkül marad a bajnoki címek, kupa- (itt az FTC-vel társbérletben) és BL-győzelmek terén is magyar csúcstartó együttes.

Ennél azért már kevesebbért is repült edző Győrből, ugyanakkor a mérleg másik serpenyőjében ott volt Ulrik Kirkely még több évig érvényes szerződése, valamint a következő idényre az ő kívánalmai szerint kialakított keret, benne például a korábban az Odensénél vele együtt dolgozó Bo van Weteringgel és Dione Housheerrel. Emlékszem, barátaimmal beszélgettünk akkor a helyzetről, és azt mondtam, 100 méteres síkfutásban ne nyolcvannál hirdessünk eredményt, főleg, hogy még a BL-negyeddöntő sem zajlott le, hanem ha elhisszük Kirkelynek, hogy ő az elitligára készítette fel a csapatot, várjuk meg, ott mire megy. Az ugyanis látszott, hogy a Fradival ellentétben Győrben a két ősi rivális egymás elleni meccseire ritkán sikerült teljesen ráhangolni a keretet, és ez nem azon múlt, hogy a vezetőedzőt Ambros Martínnak hívták vagy Kirkelynek. Az ETO-nál a játékosok fejében, azt gondolom, előbb volt cél a BL-győzelem, mint a magyar bajnoki cím. Csak ha BL-siker nincs 2019 óta, azért akad hibapont a rendszerben…

Most viszont csak fekete pont volt, az utolsót viszont már nem akarta megkapni a vezérkar, és bár jelentős anyagi veszteséggel járt, de elküldte Kirkelyt, a helyére pedig – akkor még átmeneti jelleggel – Per Johanssont hozta. Kockázatos lépés volt, elvégre neki volt „előélete” idehaza (a CSM Bucuresti edzőjeként előbb a Fradi-szurkolók „kínálták meg” sörrel a lelátóról, majd ő posztolt erősen véleményeset a közösségi médiában), meg aztán minden hiedelemmel ellentétben már Győrben sem ugranak fejest úgy a pénzbe, mint Dagobert bácsi a Kacsamesékben. A pandémia alatt megtanultuk, sokszor kerékpárt venni kifizetődőbb, mint autót, a csapat főszponzora pedig autóipari cég – a trendek pedig a dotációban is érezhetőek voltak. Nyilván továbbra sem az ETO a templom egere, de például Bukaresttől Brestig pár B betűs városban a fizetések általában magasabbak, de az egyébként remek projektet építő Esbjergnél a világ legjobbjának, Henny Reistadnak is csúcsgázsi jár. A tárgyalások során a Győr legnagyobb fegyvere a nemzetközi siker lehetőségének felvetése – és ezzel él is. A gárda 2013 óta hatszor nyerte meg a BL-t, annyiszor, mint a sorozat 1961-es indulása óta (!) a Szpartak Kijeven (13 diadal, legutóbb 1988-ban győzött) és a Hypo Niederösterreichen (8, 2000) kívül senki. Pedig a XXI. században orosz, macedón, dán és norvég együttesekre is hullott gazdagon pénzeső…

Vélhetően az edzőket sem csupán a sportági szinten egyébként tényleg jó fizetéssel tudják Győrbe hívni, hanem a BL-trófea ígéretével is. Johanssonnak például ez kellő csáberő lehetett, hiszen korábban nem emelhette a magasba, pedig a CSM Bucuresti-tel és egy ideig a Rosztov-Donnal sem voltak rosszak a kilátásai. Márciusban ő is, valamint az Endrődi Péter irányította ETO-vezérkar is döntött. Amikor pedig a Bietigheim elleni Bajnokok Ligája-döntő után a győri közönség egy embert hívott ki külön is a csapatból, igazolódott a döntés helyessége. Mert az az egy nem a kézilabdától búcsúzó királynő, Stine Oftedal volt, de nem is más elköszönő (Ana Grostól Szöllősi-Schatzl Nadine-on át Silje Solbergig néhányan szóba kerülhettek volna), nem is az elképesztőt nyújtó Estelle Nze Minko, hanem Per Johansson. A svédet már szombaton is nagyon szerették, emlékszem, csaknem fél órába telt neki átjutni két szektor között, annyian fotózkodtak vele, de vasárnap már imádták. Talán leegyszerűsíthetjük annyira, hogy ő adta vissza mindenki hitét. Előbb a csapatét, aztán a közönségét.

A Sport Tv-nél végzett munkámnak köszönhetően volt alkalmam Kirkelyvel és Johanssonnal is beszélgetni a Bajnokok Ligájáról. Mindketten azt mondták, megnyerik a sorozatot. Az egyikük januárban, a másikuk május 27-én. Az egyikük kötelességből, edzés közben, a pálya mellett sétálva, a másik meggyőződéssel, laptoppal az ölében, miközben videós elemzést tartott Szabó Tamásnak, a klub nemzetközi igazgatójának az Esbjerg játékából. (Mondjuk utóbbi története is megérne egy külön „misét”, ő az egyetlen, aki a klub vezető beosztású alkalmazottjaként mind a hat BL-diadalban benne volt.) Mindkettőnek el akartam hinni, hogy meglesz, de igazából csak Johanssonnak tudtam.

Visszahozta a martíni érában jellemző kemény és következetes védekezést, az első meccsen képes volt feláldozni Veronica Kristiansen támadójátékát csak azért, hogy a másik oldalon Reistad (csak a 44. percben lőtte a második gólját, hogy aztán a bronzmeccsen 13-ig jusson!) nehogy belelendüljön, a döntőben meg annyira elvette a levegőt a Bietigheim elől, hogy a német csapat idénybeli legrosszabb támadójátékát (50 labdabirtoklásból 20.3 gól) mutatta be. Az már csak pluszajándék volt, hogy a két kapus, Sand­ra Toft, illetve a már említett Solberg is kifogott egy-egy extra napot. Így még a saját átlaga alatti (25.4 gól/50 labdabirtoklás) támadójáték is belefért a Győrnek. Bár a csapatmunka magas szintű volta elöl is megmutatkozott, hiszen a zöld-fehéreknél több (11) góllövőt egyetlen rivális sem bírt felmutatni.

Az önmagához képest visszafogott teljesítménye mellett talán emiatt is reagált úgy Oftedal az MVP-címére, hogy „…ebben alighanem a visszavonulásom is benne van. Nagyszerű támogatást kaptam a csapattársaimtól, és azt gondolom, közülük többen is megérdemelték volna ezt az elismerést.” Ez az, amiben talán a legnagyobb előrelépést lehetett tapasztalni a Győrben. Most nem szólisták parádéját láthattuk, hanem megtervezett akciókat, amelyek végén szinte bárkire kijöhetett a befejezés lehetősége. Az alázatról pedig Kristiansen védekezése kapcsán már ejtettem szót.

Így most az a furcsa helyzet állt elő, hogy Magyarország legjobb klubcsapata a Ferencváros, a világé pedig a Győr. A következő idényben mindkét együttes szeretné megtartani a pozícióját, illetve próbál előrelépni a másik koordináta-rendszerben. Johanssonnak tőle szokatlan területen kell nagyot alkotnia ehhez. Nem tűzoltóként, hanem kinevezett vezetőedzőként kell vezényelnie, csak éppen nem az ő szája íze szerint összerakott keretet. Rendben, a holland válogatottból több érkezőt (Housheer, Van Wetering, Dulfer) ismer, csak most nem időszakos munkát kell végezni velük, hanem évest. És nem egyből egyet kell nyernie a csapattal, hanem háromból hármat. Egy megerősödött Fradival szemben. Ez legalább akkora kihívás lesz, mint beugróként BL-győzelemmel megmenteni az ETO idényét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!