Emberi ralik – Csinta Samu publicisztikája

SZÉP MAGYAR SIKERREL FEJEZŐDÖTT BE az idei, immár 47. alkalommal megrendezett Dakar rali, amely néhány éve csak nevében őrzi Afrikát, miután a szaúd-arábiai homokra költöztették. Aki másképp értesült, annak bizony hiányosak az értesülései, még akkor is, ha amúgy helytálló a hazai kedvenc, Jazid al-Radzsi győzelmét világgá repítő hír, a német Timo Gottschalk navigálásával versenyző pilóta a viadal történetének első szaúdi győztese lett a leginkább kirakatban lévő műfajban. Csakhogy az év első, a szilveszteri pezsgődurranást követően nem sokkal elrajtoló, ezzel az éves általános adrenalinszintet egy csapásra „berúgó” sivatagi autós-motoros versenyen több kategóriában hirdetnek győztest. A kevesebb publicitást kapó hős egy szatmárnémeti, román színekben induló motoros, Gyenes Emánuel, aki a szervizcsapat nélkül versenyzőknek fenntartott Original by Motul kategóriában az utolsó versenynapon több mint négyperces hátrányt ledolgozva ugrott az összetett ranglista élére.

Szakemberek szerint bravúros tett volt, a záró szakasz dűnékkel teli terepe papírforma szerint inkább az egyik fő riválisnak számító francia Benjamin Melot-nak kedvezett. Ezzel a pályafutása 15. Dakar-raliját abszolváló „Mani” 2020 után második alkalommal hódította el a világ legnehezebb sivatagi terepralijának serlegét a szervizcsapat nélküliek osztályában, korábban 2011-ben és 2015-ben a maratoni kategóriában zárt az első helyen. Ezzel az összetettben is előrébb rukkolt, az előkelő 20. helyen végzett a Daniel Sanders győzelmével véget érő motorosversenyben, az ausztrál is első Dakar-sikerét ünnepelte. És az ugyancsak a teljességre való törekvés jegyében: az autósok Classic kategóriában a Hamza Péter, Kalmár András duó a 60., Mikucza Tamás és Bakó András pedig az 75. lett.

A Dakar ralit a világ legkeményebb és legnagyobb presztízsű hosszú távú raliversenyének tartják. A gyilkos sivatagi körülmények között megrendezett viadal többnyire két hetet ölel fel, és csak a legtapasztaltabb, legsokoldalúbb pilóták érhetnek célba, ami már önmagában győzelem, a ranglistahelyezésekért zajló versengés kivételes bónusz. A kíméletlen terep miatt gyakoriak a meghibásodások, így aztán nem elhanyagolható előny, ha valakinek megfelelőek a mechanikai ismeretei, a speciális szerszámkészlet pedig egyszerűen nélkülözhetetlen. Elsősorban a magányos „lovasok” esetében, mert aki mögött gyári szervizcsapat áll, annak reális esélye nyílik arra, hogy a célba érés – és a saját szakács által főzött vacsora elfogyasztása – után visszavonuljon a minden kényelmi körülményt biztosító lakókocsikba. Nem úgy a „Mani”-félék, akik nemcsak a terepen kénytelenek saját kezűleg helyrehozni a verseny közben adódó hibákat, hanem a befutó után a következő napi rajtot is lehetővé tevő karbantartás is az ő feladatuk, mielőtt a tábori étkezde meglátogatását követően bezuhannának a homokviharok által időnként másik dűnékre költöztetett sátrukba. Az elmulaszthatatlan teendők közül kiemelkedik a benzinszűrőcsere, amit a nyugati szabványokhoz képest – ki érti ezt? – sokkal szennyezettebb szaúdi üzemanyag tesz szükségessé.

Talán nem először olvassák, hogy az első alkalommal 1979-ben megrendezett, Párizs és Dakar között lebonyolított viadal története egy milliárdos fiatallal, Thierry Sabine-nel kezdődött, aki egy autóversenyen eltévedt a sivatagban, és csak hidegrázós viszontagságok után tudott hazatérni Franciaországba. Akkor határozta el, hogy másokkal is megosztja az élményt, és az 1986-ban bekövetkezett halálos helikopter-balesetéig főszervezőként is tevékenykedett. A rali 2007-ig rendszerint a szenegáli fővárosban ért véget, csak a rajthelyszínt költöztették ide-oda marketing-, ritkább esetben politikai szempontok miatt. Miután 2007. december végén Mauritániában terroristák megöltek négy francia turistát és három katonát, a francia kormány kérésére lefújták a 2008-as versenyt. Azt követően a rali több mint tíz évre Dél-Amerikába költözött, hogy aztán 2020 óta Szaúd-Arábiában találjon otthonra. Változatlanul Dakar rali néven.

A pénzügyi meggondolásokon túl leginkább azért, mert a szervezők valóban sokat tesznek az amúgy is veszélyes verseny biztonságáért. Nemrég vezették be például a 160 kilométeres sebességhatárt, ennek megsértése időbüntetést és pénzbírságot von maga után. Kötelezővé tették a légzsákos mellény használatát is, az útvonalat mutató „roadbookon” pedig felkiáltójelek hívják fel a figyelmet a veszélyes helyekre. A tájékozódás azonban egyéb érdekes részleteket is rejt. Sokan például úgy taktikáznak, hogy egyszerűen nem akarnak versenyszakaszt nyerni, mert akkor másnap nekik kell elsőként rajtolniuk, ami egy-egy dűnés részen, szűz homokon való áthaladásnál fokozott figyelmet igényel. Aki viszont később indul, keréknyomok mentén haladhat, kevésbé ráutalva iránytűre, navigációs eszközre több koncentrációt megspórolva a gyors haladásra.

Újságírói létem során egyetlen alkalommal kínálkozott lehetőség az akkor épp az Amazonas környékén zajló Dakar nyomon követésére. Elsősorban kalandregény-élményeim alapján vonzott a viadal, mert amúgy több mint negyvenesztendős jogosítvánnyal sem csábítanak az extrém autós kihívások. Aztán a vágyból nem lett semmi, és ma már nyomait sem érzem bármilyen kielégületlenségnek. Távolról tisztelem az emberi korlátokat feszegető teljesítményeket, és kellemesen bizserget ugyan egy 1991-es, Zágontól Rodostóig tartó Mikes-futásban részvétel emléke, de aligha lehetne már hasonló bravúroskodásokra csábítani. Mostanában a kockázatvállalás egészen más dimenziójával való találkozás körül keringenek a gondolataim.

Közeli ismerőseim nemrég tértek vissza kilenc hónapos túrájukról, amelynek során kisbuszban élve 268 nap alatt, 23 országban 51 067 kilométert tettek meg. Ami számomra kiemeli a kalandot a szokványos „őrültségek” sorából, hogy a házaspár két gyerekét is magával vitte a Kőrösi Csoma Sándor útját, Marco Polo nyomait, a Selyemutat követően kanyargó útvonalon. A családfő már kockáztatta néhány alkalommal a testi épségét, a világ legmagasabb magas hegyeivel való „huzakodásokat”, az autós Afrika-túrát azonban zord férfitársaságban végrehajtott, elsősorban – vagy kizárólag – az ego mohóságának kielégítését szolgáló tevékenységként rangsoroltam. A „kilenc hónapos vakáció” ötlete is egy botswanai sziklán ülve-merengve vetődött fel benne: ide minden gyermeket el kellene hozni, mert „Afrika-képünk amúgy köszönőviszonyban sincs a valósággal”. Azért épp a dél-afrikai országban érte a megvilágosodás, mondta, mert ott még vannak olyan érintetlen helyek, amelyekre érdemes elvinni a világra kíváncsi gyerkőcöket.

A történelemórák, a görög, a római, a perzsa birodalom anyagának helyszíni tanulmányozása, Belső-Ázsia és Oroszország végtelensége, a muzulmán világ közvetlen megtapasztalása, a rengeteg kultúrával és emberi mentalitásformával való szembesülés minden bizonnyal kitörölhetetlen nyomokat hagyott a gyerekek, de talán szüleik tudatában is. Az út során adódó kalandok, autósproblémák, áthághatatlannak tetsző akadályok ellenére is, amelyek „meghódítása” korábban nem is sejtett emberi burkok lefejtését is szolgálta. Ahogy az egyik gyerek fogalmazott: láttam apát sírni, úgy üvölteni, ahogy soha máskor, olyan mondatot mondani, amit még nem hallottam tőle. De tudtam, hogy mindent megold, és hogy minden jóra fordul.

Bennem fura módon ezektől marad emlékezetes az idei Dakar rali minden sportszakmai kihívásával és megsüvegelendő teljesítményével együtt. No meg attól, hogy magyar győztes is volt. Mert az sosem mellékes, már csak az önbecsülésünk szempontjából sem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!