„Így is szép karrier áll mögöttem” – Kovacsics Anikó vissza akart térni, még sincs hiányérzete

Vágólapra másolva!

2024.07.02. 11:20

Címkék

Három zaklatott év, viszont előtte megannyi szép siker: Kovacsics Anikó úgy intett búcsút a kézilabdázásnak, hogy azt mondhatja, a pályafutása végén átélt sérülések ellenére sem maradt benne hiányérzet. A 143-szoros válogatott irányító vallja, hogy amit az egyik oldalon elvett tőle az élet, a másikon bőven kárpótolta.

– Tud már múlt időben beszélni a pályafutásáról?
– Még nehéz, mert folyamatosan törnek fel az emlékek. Több időnek kell eltelnie, hogy teljesen felfogjam, lezárult ez a fejezet. El kell kezdődnie az új életszakaszomnak, hogy valóban tudatosuljon bennem, de nincs rossz érzésem a visszavonulással kapcsolatban.

– Sokat őrlődött, amíg meghozta a döntést?
– A második vállműtétem előtt is már azon töprengtem, van-e értelme folytatnom. Viszont megismertem egy kiváló holland erőnléti és rehabilitációs csoportot, amely nagy lökést adott, hogy megpróbáljak újra visszatérni. Idén januárban nagyjából két hétre voltam attól, hogy ismét a csapatban legyek, már a lányokkal együtt edzettem, amikor megsérült a térdem. Még belekezdtem az újabb rehabilitációba, közben viszont már érlelődött bennem a gondolat, hogy inkább itt kellene abbahagynom. Sok álmatlan éjszakát okozott így is a döntés, csak áprilisban tudtam magamnak is kimondani. Mentálisan felőrölt a helyzet, reggelente alig tudtam felkelni, mintha betegnek éreztem volna magam.

– Nem próbálták meggyőzni, hogy ne adja fel és folytassa?
– Persze, sokan mondták, hogy miért nem próbálom meg. Amikor januárban meghúzódott a belső oldalszalag a térdemben, egy külföldi vizsgálat során egy régebbi keresztszalag-szakadás nyomát is felfedezték. A hétköznapokban szerencsére egyáltalán nem érzem instabilnak, tudok vele futni, kondizni, irányváltást és cselezést is csináltam, de a játék közbeni ütközést már nem vállalnám. Nem szerettem volna egy még súlyosabb sérülést kockáztatni, és az újabb műtétet is el akartam kerülni, ezért inkább úgy határoztam, befejezem. Biztos más lett volna a helyzet, ha tíz évvel fiatalabb vagyok, azonban így is sok volt a kihagyásból, és sohasem lehet előre biztosan tudni, hogyan reagál majd a sérült testrész. Tényleg csak azt sajnálom, hogy nem tudtam élesben is kipróbálni, mi maradt bennem, pedig a második vállműtétemet követően öt hónapon keresztül napi több órát dolgoztam a visszatérésért. Így is szép karrier áll mögöttem, és ami még fontosabb, a családommal minden rendben, ez a része kerek az életemnek.

MÉLY VÍZBE DOBTÁK GYŐRBEN: SZTÁROM A PÁROM

– Ha visszaugrunk az időben, mennyire volt rögös a horvát határ menti Berzencéről vezető útja a már akkor is a sportág fellegvárának számító Győrbe?
– Hihetetlen belegondolni, hogy amit tizenhárom évesen a fejembe vettem, az valósággá vált. Hosszú Bogi barátnőmmel még Csurgón eldöntöttük, hogy Győrben szeretnénk játszani és továbbtanulni. Nem hallgattunk azokra a hangokra, hogy majd elveszünk a sok gyerek között. A szüleink támogattak bennünket, pedig biztos nagy dilemmát jelentett nekik, hogy elengedjenek-e minket. Kiváló képzést kaptam Berzencén, majd Csurgón, így feljebb lépve is megálltam a helyem. Sokat köszönhetek Róth Kálmánnak, aki tizenöt évesen felvitt az ETO első csapatához. A diákolimpiai döntőn figyelt fel rám az első győri évem végén, utána minden nagyon gyorsan történt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy indulok Erdélybe edzőtáborozni a felnőttekkel. Álomszerűnek hatott, hogy egy csapásra Pálinger Katalinnal, Görbicz Anitával és Vérten Orsolyával szerepeltem egy csapatban. Az első időszakban próbáltam meghúzni magam, szerencsére nem én voltam az egyetlen fiatal a keretben.

– Csak néhány év a korkülönbség a két, szintén kézilabdázó öccsével. Azért érezte, hogy felnéznek önre?
– Többször említették nekem – amit nem is gondoltam volna –, hogy a példaképük vagyok, és milyen sokat adott nekik az én utam. Folyamatosan követték, hova jutok el, és milyen hozzáállással. Nyilván nem voltam ügyetlen, de sohasem hittem magamról, hogy különleges tehetségem lenne, inkább a szorgalmamnak köszönhetem a sikereket. Ez a munkamorál mindhármunkra jellemző. Mindig is összetartó, jó testvérek voltunk, Petyával egy ideig szomszédok is voltunk Budapesten, most sem lakunk sokkal távolabb egymástól. Naponta beszélünk, van egy testvéres chatcsoportunk, amelyben a legközelebbi barátokhoz hasonlóan mindent megosztunk egymással.

– A kézilabdázás mellett a lovak is közös szenvedélyük.
– Van istállónk otthon, a hátsó udvarban, édesapánk régóta foglalkozik hidegvérű lovakkal, és Petya is örökölte ezt a szenvedélyét. Az egyik nálunk született ló huszonöt évig élt velünk, szinte testvérünkként szerettük, és rajta lehetett lovagolni. Otthon remek kikapcsolódást jelent mindannyiunknak.

– Az ETO-ra visszatérve, mit tudott tanulni a klasszis csapattársaktól?
– Amikor felkerültem az első csapathoz, rögtön Görbe lett a párom. Szégyelltem magam, hogy nem tudtam még pontosan odadobni neki a medicinlabdát, de sohasem szólt érte, ha a palánkon kellett is átugrania miattam. A páros feladatoknál is izgultam, hogy elrontok valamit. Mindig felnéztem rá, hatalmas élményt jelentett, hogy együtt játszhattam vele, és azóta is baráti a kapcsolatunk. Úgy nőttünk fel, hogy amennyi feladatot kiadtak edzésen, azt kell megcsinálni. A skandinávok meg ahhoz szoktak hozzá, hogy nem mindent felügyelet alatt végeznek el. Heidi Lökével a közös edzések után még ott maradtunk pluszmunkát végezni, aztán idővel egyre többen csatlakoztak hozzánk. Sokat tanultam abból is, hogyan dolgoztak az északiak a konditeremben. Az utóbbi években szerencsére ilyen tekintetben sikerült felzárkóznunk, már a magyar játékosok is tudják, nekik milyen pluszt kell csinálniuk a fejlődésük érdekében.

– Mi volt az utolsó mozaikdarab, ami hosszú évekig hiányzott ahhoz, hogy a Győr megnyerje valamelyik európai kupát?
– Biztos több összetevője van, miközben előfordult, hogy összesítésben csak egy góllal maradtunk alul a fináléban, vagy éppen az idegenben lőtt gólok döntöttek. Ezek a tapasztalatok is segítettek abban, hogy aztán a mi javunkra billenjen a mérleg nyelve. 2013-ra összeállt a csapat Görbével, Eduarda Amorimmal, Lökével, Katrine Lundéval, Andrea Lekiccsel és Jovanka Radicseviccsel, amelyhez jött még Raphaëlle Tervel és Ambros Martín, az általuk képviselt filozófia a brutálisan kemény védekezéssel is kellett a sikerhez.

2013: Bajnokok Ligája-győztes a Győrrel, példaképe, Görbicz Anita oldalán (Fotó: Szabó Miklós)

BÜSZKE RÁ, HOGY JÁTSZOTT A KÉT MAGYAR TOPKLUBBAN

– A legtöbb fotón az archívumunkban vagy úgy mosolyog, mintha valami csínyen törné a fejét, vagy éppen ellentmondást nem tűrően megy előre. Mennyire jellemzőek a személyiségére?
– Teljes mértékben. Alapvetően vidám a természetem, szeretek mosolyogni, viccelődni, csipkelődni, odaszólogatni a társaimnak. A meccsek során viszont a falon is átmentem, mindig mindent beleadtam. Az évek során a rutinnal felvértezve valamivel megfontoltabb lettem, de a lelkesedésem nem csökkent.

– Nagy visszhangja volt, amikor 2016-ban a Ferencvároshoz igazolt. Mi motiválta a váltásra?
– Érett bennem a gondolat, hogy változtatnom kellene, valami újat kipróbálni. Márpedig ha megszületik bennem egy hasonló érzés, addig nem hagy nyugodni, amíg nem cselekszem. Az is szerepet játszott, hogy szerettem volna még irányítóként játszani, a Fradinál így számítottak rám. Győrben a bal szélen is megálltam a helyem, a válogatottban is ott számoltak velem. Másfelől sok olyan meccs volt, amikor teljes kiszolgáltatottságot éreztem, mert nemigen jutott el hozzám a labda, miközben az járt a fejemben, tudnék belső poszton segíteni a többieknek.

2016: az FTC előtt megnyert bajnoki címmel búcsúzott Győrtől (Fotó: Szabó Miklós)

– A szurkolók elfogadták az érveit?
– Hozzám nemigen jutottak el negatív megnyilvánulások, de biztos sokaknak fájt. Nekem sem volt könnyű, hiszen Győrben nőttem fel, ott játszottam tíz évet, és az ETO is szeretett volna megtartani. Nem úgy fogtam fel, mint két ősellenség közötti átigazolást, mi, játékosok nem is így viselkedünk egymással. Egy életünk van, a karrierünk pedig véges – én már csak tudom –, ezalatt mindenkinek a saját belátása szerint kell döntéseket hoznia. Könnyű kívülről ítélkezni, aki benne van, teljesen máshogy éli meg ezeket a helyzeteket.

– Irányítóposzton gyorsan megtalálta az összhangot Szucsánszki Zitával?
– Hamar kialakult köztünk a jó kapcsolat, mindent megbeszéltünk. Annyira bíztunk a másikban, hogy sokszor egymás között intéztük a cserénket. Ha az egyikünknek nem ment, jött a váltás, majd kívülről biztattuk a másikat vagy éppen láttuk el tanácsokkal. Azt is szerettem, amikor egyszerre voltunk a pályán, de Nerea Penával hárman szintén hatékonyan játszottunk.

– Melyek a legkedvesebb emlékei a ferencvárosi évekből? Bizonyára sokaknak eszébe jut 2018 őszéről a Vipersnek az utolsó másodpercben lőtt győztes gólja.
– Az valóban emlékezetes! Már azt nagy eredménynek tartom, hogy a profi karrierem során csak a BL-ben játszottam. Amikor a Fradihoz kerültem, a Győr már európai szinten is topcsapatnak számított, mindenki várta tőle a címeket. Az első népligeti évemben aztán rögtön megnyertük a Magyar Kupát, és hazai pályán később gyakran elkaptuk az ETO-t. Egyre közelebb kerültünk hozzá, a BL-ben is óriási meccseket játszottunk, miközben folyamatosan fejlődtünk – döntően magyar játékosokra építve. A csapategység, a küzdés és az összetartás volt mindig is az erősségünk. Most el kell fogadni: ahhoz, hogy a BL-ben is évről évre ott legyünk a végelszámolásnál, kellenek a külföldi klasszis játékosok, a jövőben azonban én is szeretnék azért tenni, hogy minél több magyarral is elérhessünk hasonló eredményt.

– Mit mond el önről, hogy a teljes felnőttkarrierjét két klubban töltötte?
– Büszke vagyok rá, hogy Magyarország két topklubjában tudtam az egész pályafutásom során játszani. Két olyan egyesületről beszélünk, amelynél nemigen van feljebb a női mezőnyben. Itthon nem volt opció és a külföld sem jött szóba, mivel nagyon családcentrikus vagyok, fontos, hogy közel legyek a szeretteimhez. Persze kaptam ajánlatot, de az említett okból nem gondolkodtam el rajta.

Bár játékos-pályafutását lezárta, marad a Ferencváros kötelékein belül

AZ OLIMPIÁNAK KÖSZÖNHETI A CSALÁDJÁT

– A válogatott pályafutásában egyértelműen az Eb-bronz és az olimpiai szereplés jelenti a csúcsot?
– Az eredmény szempontjából mindenképpen az Európa-bajnoki harmadik hely, de ahhoz sokat nem tettem hozzá, így nekem más a megvilágítása. A világversenyek közül a csapat körüli hangulat és a teljesítményem miatt is a 2018-as Eb-re tekintek vissza a legjobb érzésekkel, mint később kiderült, az ottani hetedik helyünknek köszönhetően jutottunk el az olimpiai selejtezőre. Természetesen a tokiói részvétel kiharcolására, és az odáig vezető útra szép sikerként fogok később is gondolni.

– Utólag nem bánta meg, hogy Elek Gábor kivitte az olimpiára, amelyen aztán egy meccs jutott önnek, mert újra megsérült a válla?
– A sikeres győri selejtező után mindenki euforikus hangulatba került, nekem viszont egy hétre rá megsérült a vállam. Onnantól csak arra gondoltam, hogy fel kell épülnöm, meg sem fordult a fejemben, hogy nem lehetek ott Tokióban. A következő három-négy hónapot keményen végigdolgoztam, ezzel együtt is az első labdás edzéseken még nem volt az igazi a vállam. Utána elmúlt ez az érzés, a felkészülési mérkőzéseken is jól ment a játék, és nem volt semmi előjele, hogy gond lehet belőle. Nem is féltettem az ütközések során, az első csoportmeccsünk utáni edzésen azonban egy korábbihoz hasonló faultnál ugyanúgy kiment, mint a tavasszal. Természetesen megvolt az esély a rásérülésre, mégis nehezen tudtam feldolgozni, hogy mindössze egy mérkőzés jutott nekem. De Elek Gábornak mindig hálás leszek azért, hogy kivitt, mert amit az élet az egyik oldalon elvett tőlem, a másikon bőven visszaadta.

2018: emlékezetes BL-gólt lőtt az utolsó másodpercben a Vipersnek (Fotó: Földi Imre)

2018: a Kim Rasmussen vezette fiatal magyar válogatottal 7. lett az Eb-n (Fotó: Imago)

– Mire gondol?
– Nem szoktam erről beszélni, de ha nem vettem volna részt az olimpián, valószínűleg a családom és a kisfiam sem lenne most mellettem, ugyanis Tokióban ismerkedtünk meg a későbbi férjemmel. Bárki bármit mond, nekem így lett kerek a történet, a szerencsétlen sérülések mellett rengeteget kaptam az élettől. Annak is örülök, hogy legalább beleszagolhattam az olimpia hangulatába, még ha a koronavírus-járvány árnyékában rendezett játékokról is beszélünk.

– Nincs amiatt sem hiányérzete, hogy kimaradt az FTC tavalyi BL-döntőjéből, vagy most már nem készülhet a válogatottal Párizsra?
– Szerencsére átéltem már annyi sikert, hogy azt mondhatom: nincs. Persze sajnálom, hogy kimaradtak a karrieremből, de így is többet kaptam, mint amiről valaha álmodtam. Amikor tavaly az újabb vállsérülésem miatt csak a lelátóról nézhettem a final fourt, arra gondoltam, ennek valamiért így kellett történnie. Most januárban viszont tényleg olyan szinten álltam, hogy reménykedtem benne, lehet még egy jó időszakom, és akár az olimpiai keretbe is bekerülhetek. Azonban ha választanom kellene, hogy játszom még két évet és részese vagyok a felsorolt sikereknek, vagy minden rendben van családom körül, biztos mindig utóbbit mondanám. Csak azt bánom, hogy nem sikerült a pályán befejeznem.

2021: bajnok a Ferencvárossal – Szucsánszki Zitával és a trófeával (Fotó: Török Attila)

2021: két vállsérülés között egy meccsen játszott az olimpián (Fotó: Nemzeti Sport)

– Hogyan élte át a DVSC elleni meccs előtt és után tartott búcsúztatót?
– Már korábban is rengeteg kérdést kaptam arról, mi van velem, mikor térek vissza. Jólesett, hogy sokan vártak vissza, ugyanakkor rossz volt az utolsó időszakban újra és újra elmondani, hogy ebből valószínűleg már nem lesz semmi. Igazán emlékezetes marad, hogy telt házas meccsen tudtam elbúcsúzni. Ráadásul éppen a Debrecen ellen, így ott volt a pályán Hornyák Dóra is, aki ugyancsak jó barát, meghatározó ember az életemben. Fontos volt, hogy a férjem és kisfiam is ott lehetett a lelátón, azért más volt anyukaként búcsúzni. Már az öltözőben megkönnyeztük a lányokkal, aztán többen még este is elérzékenyültek. Bennem a játékoskijáróban, amíg vártam, hogy szólítsanak, tudatosult igazán, hogy tényleg vége, nem is bírtam visszatartani a könnyeimet.

– Az FTC azzal engedte el, hogy marad a klub utánpótlásában. Vannak már tervei a jövőre nézve?
– Az biztos, hogy egyelőre nem szeretnék a kézilabdázástól elszakadni. Elkezdem a sportszervezői szakot az ELTE-n, ebből sokfelé el lehet később indulni. A koronavírus-járvány alatt már csak magam miatt is elvégeztem egy mentáltréner tanfolyamot. Azt nem hiszem, hogy erre visz az utam, mindenesetre segíthet a fiatalokkal való munkában. Sok terv van ezzel kapcsolatban a fejemben, még tisztáznunk kell a klubbal is, hol tudok bekapcsolódni az utánpótlás-nevelésbe, de mindenképpen személyesebb kapcsolatra törekednék a gyerekekkel. A saját példámból is tudom, hogy vannak olyan problémák, amelyekkel nem szívesen fordulnak az edzőikhez. A kemény munkát nem lehet megúszni, viszont segíthetek nekik sikeresen venni az akadályokat, és felkészíteni őket a felnőttek között rájuk váró kihívásokra.