A jelenben építi a jövőjét Kárpáti Krisztián, az OTP Bank-Pick Szeged edzője

– Az elképzeltekhez képest könnyebb vagy nehezebb volt az első néhány hónapja az Szeged férfi kézilabdacsapatának élén?
– Nem tagadom, voltak bennem kérdőjelek, hogy miképp fogadnak egy magasan jegyzett játékosokból álló közösségben, hiszen mégiscsak egy fiatal magyar edző érkezett közéjük, akinek ezen a szinten semmilyen tapasztalata sincsen. De aztán könnyebben ment az összecsiszolódás a kerettagokkal, mint reméltem.

– Váratlanul érte a klub felkérése?
– Az eredeti terv szerint másodedzőként kerültem volna a felnőttcsapathoz, mint olyan fiatal magyar szakember, aki tanul, tapasztalatokat gyűjt, de mellette marad az akadémia szakmai igazgatója. Ez lett volna a következő lépés a karrieremben, köszönet érte a klubelnök Szűcs Ernő Péternek, aki nemcsak a szegedi klubot, hanem az én pályafutásomat is menedzseli. Aztán április végén vetődött fel komolyabban a kérdés, hogy mivel a Michael Apelgren, Jonas Källman páros a következő idényre nem „elérhető”, egy évre elvállalnám-e a csapat vezetését.

– Mit válaszolt?
– Hogy hol kell aláírni?! De viccen kívül, nem gondolkoztam sokat, mert vallom, ha az élet eléd dob egy lehetőséget, és te visszapasszolod, az azt mutatja, nem bízol magadban. Akkor más miért bízzon benned? Már csak az volt kérdéses, hogy fogadnak a játékosok, mert ha húszan összezárnak, hogy márpedig ez az edző nem idevaló, akkor hiába a klubvezetőség jóleső bizalma, rosszul is elsülhetett volna a váltás.

– Mi volt a legnehezebb az elmúlt négy hónapban?
– A Bajnokok Ligájában a csoport öt legerősebb csapata várt ránk az első öt fordulóban, ami nem könnyíti meg az új edző dolgát. Ám a legnehezebbnek kétségkívül a Kolstad elleni 37–24-es BL-vereséget követő néhány nap bizonyult. Két napra rá már Csurgón kellett bajnoki meccset játszanunk, majd elutaztunk a BL-döntős Kielce otthonába, így vízválasztó volt, a norvégiai zakó után fel tudunk-e állni, vagy kapunk egy nagy pofont, amelytől széthullik minden, amit addig felépítettünk. Tetszett, hogy nem estünk egymásnak, nem kezdtünk el egymásra mutogatni, hanem megbeszéltük: mivel az addigi teljesítményünket nagy kritika nem érhette, megpróbálunk mindannyian előre tekintve továbblépni. Ennek eredményeként Csurgón, ha nem is tetszetős játékkal, de magabiztosan nyertünk, majd jött a megérdemelt pontszerzés Kielcében. Jó tapasztalatszerzés volt ez a néhány nap mindannyiunknak, mert újfent bebizonyosodott: hosszú az idény, és ha nem sikerül egy mérkőzés, lehet javítani, ha jó napunk van, bárkit elkaphatunk.

– Hogyan kezeli a hullámzó játékot?
– Természetes folyamat, hogy olykor az ellenfél akarata érvényesül, máskor pedig a miénk. Főleg, amikor két hasonló tudású csapat játszik egymással. Dolgozunk egy mentális felkészítéssel foglalkozó csapattal, ezen a téren is igyekszünk egyre tudatosabban készülni. Van, amikor fogékonyabbak rá a fiúk, de van, amikor elviszi őket a hév. Persze segíteni szeretnének, a jó szándék vezérli őket, mégis kontraproduktív lehet az egész. Az szerintem kívülről is látszik, hogy amikor a csapat koncentráltan játszik, és pontosan tudja, mit szeretne elérni, nagyon jó dolgokat csinál a pályán. Ám amikor – hol az ellenfél játéka, hol a saját butaságai miatt – nem figyel oda megfelelően, négy-öt perces hullámvölgyek is előfordulhatnak. Ilyenkor kell kizökkenteni a játékosokat időkéréssel, egy taktikai húzással, cserével, védekezésváltással vagy az irányítónak adott új információval. Egyébként nemcsak a játékosokat, saját magamat is fejlesztenem kell, mert lobbanékony típusú ember vagyok, holott éles helyzetben is meg kell őriznem a higgadtságomat.

– Fiatal edzőként hogyan tartja meg a távolságot a játékosokkal?
– A bajnoki döntő után Vladan Jordovics másodedzővel külön-külön leültünk mindenkivel hatszemközti beszélgetésre. Arra kértük a fiúkat, mondják el, hogyan érzik magukat, mik az egyéni céljaik, mi az, ami jól működik a játékukban, és miben kellene fejlődniük. Nálam alapvető az őszinte kommunikáció, igyekszem minél demokratikusabban vezetni a csapatot, meghúzva persze a határokat, hogy meddig tart a játékosok jogköre és beleszólási lehetősége, hiszen a végső döntést nekem kell meghozni. Nem szoktam velük elmenni ide-oda, megtartjuk az egy lépés távolságot, de talán közvetlenebb a kapcsolatunk, mint korábban, és szerintem nem olyan nagy baj.

– A kommunikáció angol nyelven folyik. Jól boldogul?
– Ezen a téren is fejlődnöm kell, ezért másfél éve angoltanár jár hozzám hetente kétszer-háromszor. Az alapvető kézilabdaszaknyelvvel nincsen gondom, a mérkőzés után tudok interjút adni, még ha nem is hibátlanul, és ha valamit el akarok mondani a játékosnak, azt el is tudom mondani.

– Milyen volt a kapcsolata a Szeged előző edzőjével, Juan Carlos Pastorral?
– A „Mister” új szintre emelte a szegedi kézilabdázást. Nem lehet elvitatni az érdemeit, az egész magyar kézilabda-társadalom sokat tanulhatott tőle. Amikor az előző idény végén kiderült, hogy én veszem át tőle a csapatot, azonnal gratulált, és sok sikert kívánt. Az utolsó egy hónapban tudatosan nem kerestem sem az edzők, sem a játékosok társaságát, messziről figyeltem az eseményeket, mert úgy gondoltam, így tisztességes. Nem járogattam be az öltözőbe, és a bajnoki döntő előtt sem akartam összezavarni a fejeket. Pastor egyébként mindig segítőkész volt, nem tudtam olyat kérni, amiben ne segített volna.

– Mi volt az, amin edzőként változtatni akart?
– Négy dologba akartuk mindenképpen belenyúlni. Az első a fizikai állapot: korábban sok olyan meccs volt, amelyeken a két csapat közötti különbséget a rendezetlen védelem ellen lőtt gólok száma adta. A félidők végére elfogyott az energia, és a felmérések során is láttuk, hogy ezen a téren van min javítani. A második a játékosok mentális állapota, főleg a Bajnokok Ligájában, mert tavaly és tavalyelőtt mégiscsak magyar bajnoki címet szereztünk. A csapatot mentálisan felkészítő, most velünk dolgozó stáb korábban az ifjúsági válogatottnál is segített, és úgy gondoltam, hasznos lesz a munkája a szegedi akadémián és most a felnőtteknél is. A harmadik, hogy a játék sebességét, a támadásszámot megnöveljük, többször próbálkozzunk lerohanásból, a negyedik pedig az, hogy támaszkodjunk arra a játékrendszerre, amelyet Pastor honosított meg. Annyi időnk nincs, hogy mindent megváltoztassunk, de jól ismerem ezt a játékrendszert, még ha nem is olyan mélységében, mint az elődöm, viszont én nagyobb szabadságot hagyok a játékosoknak.

– A beállójáték mintha kevésbé lenne hangsúlyos, mint eddig.
– Ebben van egy kis tudatosság. Rosta Miki gólkirály volt a magyar bajnokságban, de a nyáron távozott a klubtól, Bánhidi Bence hosszú idő után újra egészséges, de még nincs csúcsformában, Matej Gabert pedig vissza kell építenünk a támadásba, mert az elmúlt időszakban szinte csak védőként szerepelt. De nem gondolom, hogy teljes mértékben vissza kellene térnünk ahhoz, hogy a játékunk kétharmada a beállóval való páros kapcsolatokra épüljön. Szeptember végén-október elején, amikor két héten belül egymás után játszottunk az Aalborggal, a Tatabányával és a Balatonfüreddel, a játékosok taktikailag fegyelmezettek és mentálisan erősek voltak, ugyanakkor élvezték a játékot, felszabadultan játszottak éles helyzetekben is. Akkor éreztem, hogy végre kicsit azt is látom a pályán, ami már én vagyok.

– A következő idényben Michael Apelgren ül le a Szeged kispadjára. Szokott vele egyeztetni?
– Időszakosan, de ahogy látom, ő éppen azt csinálja, amit én anno a „Misterrel” – egyet ő is hátralépett. Jó a viszonyunk, szoktunk beszélni, gratulálunk egymásnak, ha úgy alakul, de nem szól bele sem a taktikába, sem az edzésbe, sem abba, kit mikor játszassunk. A vágott anyagot és statisztikákat időnként elküldjük neki, hogy tudják elemezni a játékosok teljesítményét.

– Gondolkozott már rajta, mi lesz önnel az idény után? Merre tovább?
– A jelenre igyekszem koncentrálni. Még az idény fele sem ment le, és ha már most azon járna az agyam, mi lesz egy év múlva, nem figyelnék a jelenlegi feladataimra. A jelenben tudom építeni a jövőmet. Nagyon tetszik a közeg, amelybe belecsöppentem, utánpótlásedzőként szerintem már sok mindent elértem – bár az akadémia vezetése továbbra is közel áll hozzám, tetszik a feladat menedzsmentrésze is. Úgy érzem, készen állok rá, hogy felnőtt kézilabdázókkal dolgozzak, és ha nem is Bajnokok Ligája-szintű, de már nem is másodosztályú gárdával. Motivációban ez a következő lépés, tudni szeretném, meddig juthatok felnőttedzőként.

– Változott az élete, amióta a Szeged edzője lett?
– Más a napi munkám, többen ismernek fel az utcán, és gyakoribbak a médiaszereplések, de ezt tudom kezelni. Nagyon remélem, hogy emberileg nem változtam, de azért megkértem a legjobb barátaimat és az apámat, ha úgy érzik, rossz irányba mentem, szóljanak rám, és rángassanak vissza a valóságba.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 2-i lapszámában jelent meg.)