A norvég meccs kíméletlenül éles tükröt tartott a férfi kéziválogatott elé

Összesen nyolc mérkőzést játszottunk a vb-n, ebből hármat megnyertünk, kétszer döntetlenre végeztünk, míg háromszor vesztesen hagytuk el a pályát. Európai csapat ellen nem tudtunk pontot szerezni, mindhárom skandináv együttestől kikaptunk, ezek közül is a legutolsó, Norvégia elleni meccs mutatta a legrosszabb képet a mieinkről. Nyilván ebben az is benne van, hogy az erőltetett menet legvégén találkoztunk a leginkább rohanó riválissal, mégis voltak olyan tanulságai a találkozónak (és az egész tornának), amelyeket érdemes kiemelni.

TOVÁBBRA IS KEVÉS A MINDKÉT KAPU ELŐTT BEVETHETŐ JÁTÉKOSUNK

Kezdjük azzal, amire Vladan Matics szövetségi kapitány is világosan rámutatott a norvég meccs után, hogy több olyan játékosra lenne szükségünk, akik támadásban is védekezésben is a pályán tarthatóak. Ez nem új keletű probléma, már a korábbi kapitányok idején is előjött a kérdés, de azóta sem tudtunk benne igazán előrelépni. Maticsék keze is meg volt kötve olyan tekintetben, hogy kénytelenek voltak több védőt is a keretbe jelölni, mert csak így látták biztosítottnak, hogy hátul stabilak legyünk. Még két veteránt, Nagy Lászlót és Ilyés Ferencet is csatasorba állítottunk a cél érdekében.

A gyors lábú riválisok azonban így is sokszor okoztak problémát a védőinknek, arról nem is beszélve, hogy többször fel sem tudtunk rendesen állni a két-három csere miatt. A megoldás egyértelműen olyan univerzális kézilabdázók kinevelése lenne, akik mindkét kapu előtt bevethetőek, bírják a legmagasabb tempót, majd ha fáradni kezdenek, jön helyettük a velük egyenrangú cseréjük.

A védekezés része tanítható lenne, Szegeden Bánhidi Bence és Bodó Richárd is fejlődött benne az utóbbi időszakban, egyébként viszont sok magyar csapatban légiósok szerepelnek a védelem fontos pozícióiban, ez pedig nem segíti az előrelépést.

„Igazi atlétaválogatott” – mondta Matics a norvégokról, akik, úgy tűnik, férfivonalon is le tudták követni a női válogatott sikereit, és elsősorban annak alapját, a fizikai felkészítést. A mai modern kézilabdában már mindennél fontosabb a dinamika, márpedig a mi nagyobb testű játékosaink nem tudták felvenni a skandinávok által diktált tempót.

VAN A KEZDŐSOR ÉS VANNAK A CSERÉK

Az első meccsek után a válogatott tagjai is megfogalmazták, hogy több segítségre lenne szükség a cseréktől. Amíg a Balogh, Lékai, Bánhidi, Bodó négyes volt fenn a pályán, nem adódott különösebb problémánk (legalábbis támadásban), a gondok akkor kezdődtek, amikor a kezdősor fáradni kezdett, vagy valakinek nem ment a játék.

A bajt csak tetézte az átlövőket sújtó sérüléshullám: a Bodót tehermentesíteni tudó Jamali Iman hosszú időre kidőlt, miközben a két szegedi átlövő is bokasérülést szenvedett, és Ancsin Gábor könyöke sem bírta a terhelést.

Előzetesen arra lehetett számítani, hogy Nagy Lászlót a fontos meccsekre tartalékoljuk, de az argentin döntetlen után már Angola ellen több idő jutott neki, Balogh sérülését követően pedig egyértelmű volt, hogy nagy szükség lesz rá. A Veszprém – korábban a válogatottságot már lemondó, idény végén talán visszavonuló – 37 éves jobbátlövője minden tőle telhetőt megtett, a jobb szélről és lerohanásból is lőtt gólt, az azonban elgondolkodtató, hogy volt olyan összecsapás, amikor egyértelműen ő nyújtotta a legjobb teljesítményt a mieinktől.

A mi esetünkben nem tizenhat egyenrangú játékos alkotta a keretet, persze az is igaz, hogy a rendelkezésre állóknak sem mindig adtuk meg az esélyt a bizonyításra. Itt elsősorban az epizódszerepre kényszerülő, majd a lecserélése után távozó Császár Gáborra, illetve a fiatalokra gondolunk. Máthé Dominiknak, Juhász Ádámnak és Szita Zoltánnak is voltak biztató momentumai a vb-n (igaz, a dánok ellen kvázi tét nélkül játszhattak), ellenben a norvégok ellen, amikor úgy tűnt, a kezdők már eléggé elkészültek az erejükkel, nem kaptak érdemi játékpercet.

HIÁNYPOSZTOK, ÁTALAKULÓ KERET

A szélsőposzt továbbra sincs megoldva: az, hogy mindkét oldalon egy igazi szélsővel (Hornyák Péterrel és Bóka Bendegúzzal) vágtunk neki a tornának, a merítési lehetőségek szűkösségét is mutatja. Közben az élmezőny gárdái előszeretettel támaszkodnak a kiváló szélsőikre, akik nekünk is sok gondot okoztak a vb-n. A magyarok 34-szer próbálkoztak a szélről a statisztika szerint, ami az egyik legkevesebb a mezőnyben.

Ez tehát egyértelműen hiányposztnak számít, és egyelőre nem látszik, hogy a közeljövőben javulna a helyzet. Több rutinos játékosra sem számíthatunk a jövőben a mostani csapatból, Nagy László és Ilyés Ferenc mellett ez Császár Gábor esetében is valószínűsíthető. Ugyanakkor a szélsőket kivéve a többi poszton azért látszik az a gerinc, amelyre építhetünk. A babavárás és sérülés miatt ingázó Lékai és Balogh klasszis teljesítményt nyújtott a vb-n, bennük még több jó év lehet, mint ahogy Bodóval és Bánhidivel is bátran lehet számolni. Balátlövőben Ligetvári Patrik, Jamali, Szita és a most hiányzó Faluvégi Rudolf (Franciaországban leginkább itt számoltak vele) is ott van, jobbátlövőben Máthé és Ancsin Gábor mellett az ezúttal kimaradó Bartók Donát is számításba vehető, irányítóban pedig Juhászon kívül a sérülésből lábadozó Győri Mátyásról sem szabad még lemondanunk. A kapusaink ugyan most nem tudtak tartósan magas szinten teljesíteni, de ez összefüggésben van a védekezéssel is, sokszor kerültek kiszolgáltatott helyzetbe. Mikler Roland és Székely Márton mellett Bartucz László és Borbély Ádám is szóba jöhet.

HOSSZÚ TÁVÚ KONCEPCIÓ VS. OLIMPIAI ÁLMOK

Nagy kérdés a szövetségi kapitány személye, ugyanis Csoknyai Istvánnak és Vladan Maticsnak is a világbajnokság végéig szólt a szerződése. Ahogy a vb-t beharangozó írásunkban érintettük, a negyedik olyan nagy tornájára készült a válogatott, amelynek más-más szövetségi kapitánnyal – jelen esetben kettővel – vágott neki. Márpedig szükség lenne a folytonosságra és egy koncepcióra, hogy megtaláljuk azt a szakembert/szakembereket, és azokat a fiatal játékosokat, akikre hosszú távon építhetünk.

Ezzel némileg szembemegy az olimpiai álmok kergetése, miközben az is igaz, hogy az egész sportág megítélését, népszerűségét befolyásolja a válogatott szereplése, és ebből a szempontból meghatározó az ötkarikás játékokon való részvétel. Ezzel együtt fontos lenne elköteleződni egy irány mentén, és azon következetesen végig is menni, mert a kapitányváltások nem segítik az építkezést.

A jelenlegi keret tagjain igazságtalan lenne bármit is számonkérni, mert ők minden tőlük telhetőt megtettek, az tőlük független, hogy az utánpótlásból egyelőre nem jönnek ki egyenletesen olyan minőségi játékosok, akik meg tudnának ragadni a topszinten, ráadásul sok NB I-es csapatban a légiósok mellett kevés szerephez jutnak. Ebből a szempontból úgy tűnik, női vonalon jobban állunk, bár az is igaz, hogy sok más sporthoz hasonlóan ott kisebb a konkurencia, könnyebb sikereket elérni.

SZURKOLJUNK BRAZÍLIÁNAK ÉS EGYIPTOMNAK!

A sorsolás nagy lehetőséget adott a kezünkbe azzal, hogy gyakorlatilag az Európán kívüli csapatok legyőzésével odaérhettünk volna a hetedik helyért rendezendő helyosztóra, ám végül az Egyiptom elleni iksz megpecsételte a sorsunkat. A vb-10. hely is érhet még később ötkarikás kvalifikációs lehetőséget, bár ehhez most már jó néhány feltételnek teljesülnie kellene, és a magyar válogatott sorsa más együttesek kezébe került.

– Először is arra lenne szükségünk, hogy a július 24. és augusztus 3. között Limában rendezendő Pánamerikai Játékokat az egy hellyel előttünk végző Brazília nyerje. Ez nem tűnik lehetetlen feladatnak, a dél-amerikaiak az oroszokat, a szerbeket és a horvátokat is elkapták a mostani vb-n, de az ezúttal több kulcsjátékosát (például a Montpellier irányítóját, Diego Simonetet) nélkülöző Argentína kemény riválisnak ígérkezik.

– A következő feltétel, hogy a minket a helyosztótól elütő Egyiptom végezzen az élen a jövő január 15. és 25. között sorra kerülő Afrika-bajnokságon. A nehezítő körülmény, hogy a tornát Tunéziában rendezik, márpedig ez nagy előny lehet a házigazdának, amely a másik nagy esélyes az első helyre.

– A harmadik, hogy a jövő január 10. és 26. között három helyszínen (Ausztria, Norvégia, Svédország) megtartandó Európa-bajnokságot olyan válogatott nyerje – a német, francia, horvát, spanyol, dán, norvég, svéd hetesből az egyik –, amely a vb-n előttünk végzett (ha a világbajnok nyeri meg az Európa-bajnokságot, az Eb-2.-nak is a vb-n előttünk lévő csapatok közül kell kikerülnie). Ez szintén reálisnak tűnik, hiszen tényleg a legjobb európai alakulatok kerültek be a világbajnokság élmezőnyébe.

Ha ezek közül egyik feltétel nem teljesülne, akkor az Eb-n kellene olyan eredményt elérnünk, amely feljogosít az olimpiai selejtezőn való részvételre. Mivel Európa volt a legsikeresebb kontinens a mostani vb-n, két hely jut neki a selejtezőn. Az Európa-bajnok (vagy ha a világbajnok nyeri az Eb-t, akkor az Eb-2.) egyenes ágon kijut Tokióba, míg rajta kívül további két olyan válogatott utazhat a 2020 áprilisában sorra kerülő selejtezőre, amely korábban nem szerzett kvalifikációs helyet a vb-ről. Ha mondjuk ugyanaz a hét ország végez az Eb-n is az első hét helyen, mint amelyek a vb-n, akkor akár egy 8. és 9. hely is jó lehet. Ezekért a pozíciókért azonban már nagy harc várható, többek között a most mögöttünk végző Izland, Oroszország, Macedónia vagy éppen a selejtezőben legyőzött Szlovénia is ezek egyikére fog pályázni.

A VB VÉGEREDMÉNYE
9. Brazília
10. MAGYARORSZÁG
11. Izland
12. Tunézia
13. Katar
14. Oroszország
15. Macedónia
16. Chile
17. Argentína
18. Szerbia
19. Ausztria
20. Bahrein
21. Szaúd-Arábia
22. Korea
23. Angola
24. Japán