Mindent, de nem mindig – Ballai Attila publicisztikája

Három győzelem, két vereség, három papírforma, két őrület. Így foglalható össze tömören férfi kézilabda-válogatottunk eddigi szereplése a világbajnokságon. Persze nem minden győzelem papírforma, és nem minden vereség őrület. Várható, mondhatni, elvárható volt ugyanis, hogy a mieink nyernek a dél-koreaiak és a brazilok ellen – az utóbbi nem automatizmus, de a vb-elitbe vezető úton a brazilokon azért át kell lépni –, valamint kikapnak a házigazda, Eb-címvédő svédektől, ami azonban a két, velünk egyenrangú rivális, Izland és Portugália ellen történt, arra példákat és szavakat is nehéz találni.

Régóta tudom, hogy hatgólos előnyről is el lehet veszíteni kézilabda-mérkőzést. Sőt, hétről, kilencről is. Nem is akármilyeneket; olimpiai, vb- és BL-döntőt. A helyszínen, Sydneyben, Zágrábban, Kölnben láttam, éltem át, szenvedtem meg mind a hármat. Na de hogy hatgólos hátrányból nyerni is lehet?! Kristianstadban, az Izland elleni csoportmeccsen ez a csoda is megesett velünk. 19–25-nél, a 41. percben a mieink kilátástalannak tűnő helyzetben ténferegtek a pályán vagy kuporogtak a lelátón, aztán egyszer csak megfordult a szél. Szakmai részmagyarázatokat ugyan adhatunk arra, mi történt, miért történt, de egészében véve ez a sport megfejthetetlen, misztikumba hajló varázsa. Hogy az addig kilenc gólt vágó, tévedhetetlen, rendíthetetlen veszprémi balszélsőn, Bjarki Már Elíssonon hirtelen rontás lesz úrrá, mert Mikler Roland valósággal megbabonázza, három ziccerét védi az utolsó öt percben. Hogy ugyanekkor Bodó Richárd, aki addig elvétve vette célba a kaput, de a hálóig egyszer sem jutott el, három bődületes gólt bombáz be. Hogy 25–28-ról már csak mi szerzünk gólt, méghozzá ötöt. Ezt is tudjuk? Mert akkor mindent tudunk!

Csak nem mindig. Sőt. Már két nappal később mintha semmibe fordulna a minden. A múlt szombati feltámadás után hétfőn tetszhalott állapotban kezdett csapatunk Portugália ellen, és 10–2-es hátrányba taszította magát. Két, nagyjából azonos erejű férfiválogatott nagy tétért zajló összecsapásán az első negyedórában én ilyen ordító különbséget még nem tapasztaltam. Kristianstad Svédország legmélyebb pontja, több mint két méterrel a tengerszint alatt – ezt mi is így éreztük. Szörnyű volt.

A kézilabdát kívülről, de határozott ítéletalkotásra készen szemlélők szerint két, ilyen szélsőséges teljesítmény elképzelhetetlen, megmagyarázhatatlan, megengedhetetlen. Kérdezzék meg erről a portugálokat! Néggyel kikapnak Izlandtól, héttel verik az Izland ellen győztes magyarokat, aztán ikszelnek a brazilokkal! Vagy vegyük a horvátokat; kilencgólos alázás Egyiptomtól, majd döntetlen a vb-címvédő dánokkal.

A csapatsportokért rajongó, emellett kézilabda-kritikus kollégám leszögezi, ilyesmi csak kézilabdában fordulhat elő, kosárban vagy vízipólóban ki van zárva. Egyetértek. Mert kéziben több a bizonytalansági tényező. A kosárral szemben mindjárt a kapus. Ha amott pontos a dobás, az gól. Itt viszont még áll valaki a védelem mögött, aki mindent megváltoztathat. Ha az egyik oldalon hat, a másikon 16 védést jegyeznek, az a mezőnyjátéktól majdnem egészen függetlenül, önmagában tíz gól különbség. Nem beszélve a sorsfordító pillanatokban bemutatott bravúrokról, a mentális, lelki párharcokról. Ahogyan Mikler megbabonázta az addig atombiztos izlandi Elíssont, pontosan így tett honosított óriásunk, Nenad Puljezevics a 2007-es vb nyitányán, Kielben egy másik balszélsővel, az Elíssonnál sokkal nevesebb Lars Christiansennel. Tizenhat esztendeje az 56. percben még 28–24-re vezettek a dánok, onnan fordítottunk 6–0-s rohammal, Puljezevics-parádéval 30–28-ra. (A végén, tét nélkül még kaptunk egyet, különben, miként most, az Izland elleni, az is 30–28-cal zárult volna.) De a brazilok elleni, péntek esti 28–25 is azon múlott, hogy Mikler 25–24-nél kapitális helyzetben védett, és a kontrát Lékai bevágta.

Ami pedig a pólóval való összevetést illeti, ha a szomszédunkban összetákolt délszláv állam nem bomlott volna fel, a mai napig mindössze négy csapat osztozna minden olimpiai, vb- és Eb-aranyon: mi, a jugoszlávok, az olaszok és a spanyolok. Férfi kézilabdában bezzeg csak Európában találni most már tizenöt, csaknem egyenrangú válogatottat. Köztük a mienket, amely mind a tizennégytől bármikor kikaphat, de nagyjából tízet le is győzhet. A futballon kívül ez egyetlen más labdajátékra sem igaz.

Akkor hol a helyünk ebben a képlékeny, naponta átalakuló masszában? A kérdés a két évvel ezelőtti vb-5. és a tavalyi Eb-15. pozíció után különösen aktuálisnak és rázósnak tűnik. Pedig aránylag egyszerű a válasz: nagyjából itt, az ötödik és a tizenötödik hely között.

Ám a „laboratóriumi” erősorrendet nem feltétlenül tükrözi az adott világversenyen elért eredmény. Sőt, még az ugyanazon a tornán mutatott teljesítményt sem. Határozottan állítom, hogy minden idők összes női és férfi kézilabda vb-jét tekintve a magyar csapat a legkiemelkedőbb és legkiegyensúlyozottabb produkciót az 1999-es női viadalon nyújtotta. Kilenc mérkőzés, nyolc győzelem, mit győzelem, parádé, többek között az oroszok, a dél-koreaiak, a németek, a dánok ellen. Cserébe mindössze ötödik helyezés. a házigazda, és a játékvezetők által időnként szemérmetlenül támogatott norvégoktól, a negyeddöntőben elszenvedett vereség miatt. A legjobbkor nyerni vagy a legrosszabbkor kikapni – és egyetlen nap átírja, átértékeli egy-két év munkáját. Azért az mindenképpen támpontot ad, hogy férfiválogatottunk a harmadik évezred eddigi tizenegy világbajnokságán hatszor jutott be a legjobb nyolcba (2003, 2009, 2011, 2013, 2017, 2021), egyszer-egyszer a 9. (2007) és a 10. (2019) helyen végzett, háromszor (2001, 2005, 2015) a selejtezőt sem élte túl.

A pénteki magyar–brazil és svéd–izlandi találkozó számunkra kedvező végkimenetele után ismét két lépés a legjobb nyolc. Azaz nekünk egy, vasárnap a Zöld-foki-szigetek ellen. Másodikként az szükséges, hogy a már biztos első svédek felülmúlják a portugálokat. Ha nyernek, megyünk a negyeddöntőbe. Ha tartalékaikat játszatva, takarékon kézilabdáznak – az eddig látottak és a hazai pálya miatt reményeink szerint ez nem következik be –, és kikapnak, harmadikként, összesítésben a vb 9–12. helyén horgonyzunk le. Az sem mindegy, hogy hol, mert bár az eredeti kiírás szerint a 2–7. helyezettek indulhatnak a jövő tavaszi olimpiai selejtezőn, de szerencsés és jelen állás szerint könnyen bekövetkező esetben akár még a tizedik is kaphat a kvalifikációs tornára szóló kvótát. Sőt, az utolsó pozícióból becsúszó csapat kerül majd a legkedvezőbb olimpiai selejtezős csoportba, mert a vb-másodikkal mozog együtt, és az annak járó kedvezményt élvezve nem kap további európai ellenfelet. Jelenlegi, gyengécske gólkülönbségünk miatt ezért is kellene ma „kitömni” a derék zöld-fokiakat.

De először is nyerjünk, aztán szorítsunk a svédeknek! Abba pedig bele se gondoljunk, hogy döntetlenre mennek a portugálokkal, az izlandiak meg elintézik a brazilokat, mert akkor hiába minden, a magyar, portugál, izlandi hármas körbeverés harmadikjaként lesüllyednénk csoportnegyediknek, összesítésben 13–16.-nak. Úgyhogy kedves vagy kedvetlen szurkolók, ellendrukkerek, kollégák, felkent és önjelölt szakértők, a sportág több területén is maradandót alkotott vagy éppen szövetségi és klubszinten is bukott, kiebrudalt, mégis magabiztos ítészek! Férfi kézilabda-válogatottunkkal ellentétben nekünk a partvonal túloldalán nem feltétlenül kell szélsőségekbe esnünk. Nem a miénk a földkerekség legjobb vagy legrosszabb, legszenvedélyesebb vagy leglélektelenebb csapata, az viszont kétségtelen tény, hogy ez a mi csapatunk. Ha nyer, akkor is, ha kikap, akkor is.

Sőt, hogy egy még „eredetibb” megállapítással búcsúzzak: bár nagyon nagy tétért, dicsőségért, pénzért ember ember elleni csata zajlik, a kézilabda mégis csak játék.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!