Vissza kettő, padlógáz: Szöllősi-Zácsik Szandra önsegítő útja a gödör fenekétől a válogatottig

– Mi a nagyobb szenzáció: a magyar női kézilabda-válogatott újbóli olimpiai szereplése tizenhárom évnyi távollét után, vagy hogy a sikeres kvalifikációból Szöllősi-Zácsik Szandra is kivette a részét?
– Nem tudom eldönteni, mert számomra mindkettő örömteli. A válogatott 2008 után is sokszor ott volt a tűz közelében, még ha akadtak is gyengébb időszakai. Az én érdemem pedig csupán annyi, hogy éltem a felkínált lehetőséggel, bár nem tagadom, felejthetetlen élmény volt tagja lenni az olimpiai szereplést kivívó együttesnek.

– Azért ha Marty McFly és a Doki DeLoreanja valamikor 2017 nyarán Szöllősi-Zácsikék kapuja előtt parkol le, és az időutazók egy idei sportalmanachot nyújtanak át önnek… Nos, szerintem előbb mondja ki tízszer egymás után nyelvbotlás nélkül, hogy fluxuskondenzátor, mint elhiggye azt, ami le van írva a papírra.
– Akkortájt keveset hittem volna el a sikeres válogatottbeli karrieremről, sőt a kézilabda-pályafutásomról sem szőttem tervet, nemhogy 2021-ig, de – dacára annak, hogy ott voltam a 2017-es világbajnokság keretében – még a következő év végéig sem.

– Mi a nagyobb szenzáció: a magyar női kézilabda-válogatott újbóli olimpiai szereplése tizenhárom évnyi távollét után, vagy hogy a sikeres kvalifikációból Szöllősi-Zácsik Szandra is kivette a részét?
– Nem tudom eldönteni, mert számomra mindkettő örömteli. A válogatott 2008 után is sokszor ott volt a tűz közelében, még ha akadtak is gyengébb időszakai. Az én érdemem pedig csupán annyi, hogy éltem a felkínált lehetőséggel, bár nem tagadom, felejthetetlen élmény volt tagja lenni az olimpiai szereplést kivívó együttesnek.

– Azért ha Marty McFly és a Doki DeLoreanja valamikor 2017 nyarán Szöllősi-Zácsikék kapuja előtt parkol le, és az időutazók egy idei sportalmanachot nyújtanak át önnek… Nos, szerintem előbb mondja ki tízszer egymás után nyelvbotlás nélkül, hogy fluxuskondenzátor, mint elhiggye azt, ami le van írva a papírra.
– Akkortájt keveset hittem volna el a sikeres válogatottbeli karrieremről, sőt a kézilabda-pályafutásomról sem szőttem tervet, nemhogy 2021-ig, de – dacára annak, hogy ott voltam a 2017-es világbajnokság keretében – még a következő év végéig sem.

– Csak hogy konkrétumokról beszéljünk: négy évvel ezelőtt, huszonhét esztendősen, sportolói pályafutása talán legproduktívabb időszakában eljött a bajnoki címért harcoló, rendszeres BL-résztvevő Ferencvárostól, majd az NB I akkori tizenegyedik helyezettjéhez, a Budaörshöz igazolt. Nem tudom, mi a nagyobb talány: hogy miért került sor erre a szakmailag nehezen indokolható váltásra, vagy hogy utána hogyan tudott visszakapaszkodni a korábban megjárt magasságba?
– Fejben kissé feladtam az élsportot, ez az igazság. Azt nem állítom, hogy egyáltalán nem terveztem a kézilabdázással, vagy hogy a civil élet lehetőségein töprengtem volna, de nem éreztem biztosnak a lábam alatt a talajt. Hogy miért váltottam? Mert szerettem volna újraépíteni magam: túl voltam egy újabb műtéten, a pályán alig volt önbizalmam, közben gyötört a lelkiismeret-furdalás, hogy nem töltök elég időt a kislányommal. A távozást ugyanakkor nagy traumaként éltem át, és a következő idényem rá is ment a sebnyalogatásra.

– Erre az újratervezésre a Ferencváros nem volt alkalmas?
– Egy kisebb klub alkalmasabbnak tűnt. Nézze, ha az akkori önmagamra gondolok, mentálisan gyenge, önbizalomhiányban szenvedő játékost látok magam előtt, aki belül egyre csak őrlődik, ám minél jobban belelovalja magát önmaga hibáztatásba, annál nehezebben tud segíteni magán.

– Mondana rá példát, hogyan nézett ki ez a gyakorlatban?
– Ha a mérkőzésen elrontottam az első lövésemet, márpedig ilyen hozzáállással általában elrontottam, kész, vége volt mindennek, lehúzták a függönyt. Fent voltam a pályán és próbálkoztam legjobb tudásom szerint, de legbelül – ha mondhatok ilyet – eltemettem magam.

– Az imént arról beszélt, minél lejjebbre került a negatív spirálban, annál nehezebben tudott belőle egyedül kimászni. De miért akarta egyedül megoldani?
– Beszélgettem a problémámról sportpszichológussal, de alapvetően úgy éreztem, magamat kell kiráncigálnom a gödörből, máskülönben nem érezném kizárólagosnak a sikert.

– Maximalista?

– Ezek szerint.

– Gondolkodott azon, mi válthatta ki önből a nagy fokú bizonyítási kényszert akkor is, amikor már éppen elégszer bizonyított? Túl fiatalon került be a fősodorba, netán túl nagy betűkkel írták a homlokára, hogy született tehetség? Vagy mert felvidékiként mindig mindenért duplán meg kellett dolgoznia?
– Vagy mert túl korán kellett felnőnöm és önellátóvá válnom? Nem tudom, és az igazat megvallva, nem is tartom fontosnak. A lényeg, hogy felülkerekedtem az akkori gondjaimon.

– Meg tudja fogalmazni, mi hozott változást?
– Borisz fiunk születése után kezdtem el azt érezni, hogy másként tekintek a kézilabdázásra, s ezzel együtt a sportágban betöltött szerepemre is. Fokozatosan feloldódott bennem a görcs és az állandó teljesítménykényszer. Meg aztán amíg nem kézilabdáztam, rájöttem, mennyire hiányzik a sportág, mennyire rosszul gondoltam korábban azt, hogy meg tudnék lenni nélküle. Ekkoriban nagyon sok kézilabdameccset néztem a televízióban, és élvezettel figyeltem a találkozókat. Ha láttam egy szép megoldást, már nem azt mondtam magamban, hogy „Hát igen, ezt is tudja, én bezzeg nem!”, hanem azt: „Basszus, ha ő meg tudja csinálni, akkor én is!”

– Ennyi?
– Elmondva talán ilyen egyszerű, de közben rengeteget kellett dolgoznom azért, hogy a ráeszmélésből tényleges szemléletváltás alakuljon ki a pályán is. Kétségtelen, a felismerés adta meg a végső lökést, hogy a saját értékeimet kell előtérbe helyeznem, mindenáron.

– És a családtagok segítsége?
– Rengeteget köszönhetek nekik. A szüleimnek, a gyerekeimnek és a férjemnek is  (Szöllősi Szabolcs, a Dabas válogatott beállója – a szerk.), aki szakmabeliként mindig pontosan értette, mi a bajom, mi bánt, mit gondolok erről vagy arról a szituációról, és abban is próbált segíteni, hogy mit hogyan kellene csinálnom ahhoz, hogy változzon a helyzetem. Mi a kezdetektől fogva igyekszünk támogatni egymást. Nekem sokat jelentett, amikor láttam, hogy sikerei vannak, és neki is inspiráló az én példámon keresztül azzal szembesülni, hogy igenis vezet vissza út a legmagasabb szintre, csak változni kell, és persze sokat dolgozni.

– Szöllősi-Zácsikként más érzés pályára lépni, mint a házassága előtt Zácsikként? Egyáltalán, eszébe jut mérkőzés közben, hogy mondjuk akár belövi, akár kihagyja a helyzetet, ahhoz onnantól a másiknak is van köze – még ha aprócska is?
– Megvan ennek is a maga pszichológiája, bár rám sokkalta nagyobb hatással vannak a gyerekeim. Tavaly, a járvány első és második hulláma között kihozták őket a nagyszülők egy edzőmeccsünkre. Ha azt mondom, izgatott voltam, nem mondtam semmit. Hangsúlyozom, ez csak edzőmeccs volt, de úgy hajtottam, mintha az életem múlna rajta, vagy mintha azt akartam volna nekik megmutatni, hogy akkor is fontos és hasznos dolgot csinálok, amikor nem lehetek velük. Mindenesetre sokkal motiválóbb volt, mint tudni, hogy a tévé előtt ülve néznek, sajnálom, hogy még jó ideig nem ismétlődhet meg az élmény.

– A Budaörs után az MTK-hoz került. Ott azonnal az új Szöllősi-Zácsik Szandrát láthatta a közönség?
– Egy folyamat volt, ami viszont aligha ment volna végbe, ha a bennem megérett változási szándék nem találkozik azzal a befogadó és segítő közeggel, amit az MTK tudott és szerencsére a mai napig is tud nyújtani. Miután visszatértem a pályára és aláírtam a klubhoz, folyamatosan kisebb-nagyobb, ám mindig egymásra épülő célokat határoztam meg magamnak. Ahogy elértem az egyiket, nem álltam meg, nem örültem neki hosszasan, nem pihentem, hanem mentem a következő feladat irányába, de csak észszerű mértékben. Ettől a tudatos tervezéstől sokkal kiszámíthatóbb lett az életem, volt mihez igazodni, volt mit magamtól számon kérnem. Rendszeres játéklehetőséget akartam, aztán húzóemberré válni, olyanná, aki mindig hozza magát, nem csak néhány emlékezetes periódusa van a mérkőzésen, aztán visszavált közepes tempóra. Amikor ezt is megvalósítottam, jöhetett a következő lépcsőfok: visszakerülni a válogatott keretébe, majd ott is egyenletes, jó teljesítményt nyújtani.


– Jelenlegi klubcsapatában, akárcsak korábban a Budaörsben, relatíve kevés a mérkőzéseket eldönteni tudó klasszis. Meglepő, hogy mégis éppen ebben a klubban tudta helyreállítani a megtépázott önbizalmát, hiszen azt gondolnánk, egy sztáregyüttesben, több hasonló tudású klasszis között eloszlik a felelősség, a kisebb hibák is beleférnek, ezért aztán ott könnyebb betömködni a lyukakat a magabiztosság falán.
– Én inkább fordítanék a nézőponton: nem lehet, hogy nekem éppen ez a nagyobb feladat, és az ezzel járó felelősség hiányzott ahhoz, hogy elkezdjek hinni magamban? Hogy azt érezzem a pályán, vagy én dobom be, vagy talán más senki?

– Felnőtt a feladathoz, mert felnőhetett?
– Másképpen gondolkodom az életről, a sportról, a kézilabdázásról, és ebben az egész bonyolult rendszerben elfoglalt helyemről, mint korábban bármikor. Sokkal tudatosabban, és ami még fontosabb, sokkal pozitívabban. Ehhez kellett a két gyerekem, kellett a férjem empátiája, az edzőim nyitottsága és bizalma, és kellettem persze én, hogy felismerjem, miben és főleg mennyit kell változtatnom.

– Az MTK-t irányító Golovin Vlagyimirnak mekkora szerepe van az újjászületésében?
– Nagyon sok segítséget kaptam tőle, amiért nem győzök eléggé hálás lenni. Megtaláltuk a közös hangot, tudja, mivel érdemes engem motiválni, mikor kell szólnia, mikor csendben maradnia, és azt is érzi, mivel lehet rám hatni. Most, hogy sikerült az olimpiai kvalifikáció, már figyelmeztetett, le ne merjem mondani a válogatottságot, különben nem áll jót magáért.

– A közös szakmai munkát nem sokáig élvezheti, hiszen a következő szezonban újra a Ferencváros öltözőjében lesz otthon. Furcsa lesz a visszatérés?
– Az elmúlt évek után igen, furcsa lesz az újrakezdés, noha ismerős helyre, ismerős emberek közé megyek vissza. Nekem egyébként a visszatérés lehetősége a legcsodálatosabb ebben a történetben, hogy klubszinten is van még helyem a legmagasabb fokon. De előtte jó lenne még az MTK-val is nagyot alkotni, mondjuk elcsípni a nemzetközi szereplést érő helyezést a bajnokságban. Szerintem nem lehetetlen, mert most ugyan a tabella közepén állunk, de sok az elmaradt meccsünk.

– A Fradival pedig meg sem állna a BL négyes döntőjéig?
– A bakancslistámon van még néhány kipipálatlan tétel, és nem tagadom, a világversenyen szerzett érem mellett a final four-szereplés áll a tetején.

– De addig is ott az olimpia. Mer már ábrándozni?
– Még nem, még messze van és jelenleg a világ is túl bizonytalan. Ameddig lehet, szeretnék örülni a kvalifikáció sikerének. Abban azonban biztos vagyok, ha a szerbek elleni mérkőzésen tapasztalt, „megdöglünk a sikerért” mentalitást meg tudjuk őrizni, pontosabban át tudjuk menteni az olimpiai tornára, ott sem kell feltartott kézzel pályára lépnünk egyetlen riválisunk ellen sem.

– Ahhoz képest, hogy már tizenévesen az NB I-ben játszott, és nem volt húsz, amikor világbajnokságon szerepelt a felnőttválogatottal, az olimpiai lehetőséget, miként karrierje első Eb-részvételét is csak harmincon túl kínálta fel önnek a sors. Csalódott, hogy a válogatottban még nem volt alkalma kiteljesedni?
– Amikor 2011-ben lemaradtunk a világbajnokságról s azzal egyszersmind az olimpiáról is, irgalmatlanul nagy csalódás volt. Ezért is volt fontos, hogy a mostani olimpiai selejtezőn sikerrel járjunk. Kárpótlásul a tíz évvel ezelőttiért, és mert a kerettagok között vagyunk néhányan, akiknek minden bizonnyal nem lesz már több lehetősége. Ezért mindenki azt sulykolta a szerbek elleni összecsapás előtt, hogy most sikerülnie kell, mert így, együtt aligha lesz következő alkalom. Az Eb-k? Ötször játszhattam volna 2020 előtt, de vagy sérült voltam, vagy gyermeket vártam. Annak azért örülök, hogy tavaly végre bemutatkozhattam a kontinenstornán – jobb későn, mint soha.

– Lehet, hogy egyszerűen csak későn érő típus?
– Ha hiszi, ha nem, olykor én is ezzel vigasztalom magam.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. április 3-i lapszámában jelent meg.)