Női kosárlabda: az amerikai sztár lételeme a segítség

–Hogy érezte magát a parketten a Bourges Basket elleni mérkőzésen?

–Jól, a kezdeti nehézségek után, ahogy megtaláltam a ritmust, egyre kényelmesebben éreztem magam – felelte érdeklődésünkre a Sopron Basket 30 éves, kétszeres WNBA-All Star amerikai centere, Glory Johnson a szerda délelőtti ebéd után a soproni Euroliga-buborékban, a szálloda konferenciatermében. – Ez volt az első meccsem az együttesben, nem akartam feltétlenül a középpontban lenni, de próbáltam energiát adni a többieknek. A védekező feladataim fontosabbak voltak a támadóknál, mert ragyogó pontszerzőink vannak. Isabelle Yacoubout kellett őriznem, nagyon jó barátok vagyunk, ő remek játékos és ügyesen kihasználja a testi adottságait, úgyhogy csak arra figyeltem, hogy a közelében tudjak maradni, ne tudjon könnyen arrébb tenni, ez volt az egyik fontos célom a mérkőzésen. Csapatként arattunk szép győzelmet, ennek nagyon örültem!

–Arra is jó szívvel gondol, hogy három amerikaival játszhat együtt?

–Természetesen, de a többiek is nagyon jó kosarasok, mindenki hozzá tud tenni valamit a játékunkhoz. Fontos, hogy sokoldalúak a társaim, több poszton is bevethetőek, ahogy én is tudok négyes és ötös pozícióban egyaránt játszani, sőt, akár hármasként is.

–Egyáltalán miként jött a lehetőség, hogy Magyarországon szerepeljen?

–Otthon voltam az Államokban, dolgoztam valamin, amikor váratlanul befutott a soproni ajánlat. Igent mondtam a lehetőségre, mert ismertem a csapat képességeit, ezért úgy gondoltam, ha már érdeklődnek irántam onnan, elmegyek bármi áron. Ráadásul nagyon kedvelem Briann Januaryt, csábított, hogy együtt játszhatok vele, mert nagyszerű képességű irányító, aki remekül passzol. Egy hét jutott a felkészülésre és máris az Euroligában szerepelhetek!

–Nyáron már megismerkedhetett a buborékkal az Egyesült Államokban, mik voltak a különbségek a mostani sopronihoz képest a női NBA bradentoni helyszínén?

–Ott sokkal többen voltunk, de a karantén-jelleg és az edzésre vagy meccsre járás hasonló. Bizonyos tekintetben többféle szabálynak kellett megfelelnünk a Covid–19 miatt Floridában, ami jó és rossz is volt egyben. Sopronban biztonságosabban érezhetjük magunkat, mert edzésre menet és visszaérkezve nem érintkezünk idegenekkel, a WNBA-ben ugyanakkor jöttek-mentek a sportolók és más emberek a létesítményekben. Itt is tesztelnek minket alkalmanként, de Floridában csaknem minden nap megtették, ami eléggé kellemetlen volt. Bradentonban néhány barát és családtag vagy fontos személy megnézhette a meccseinket, aminek örültünk, de persze ott egy teljes idényt lejátszottunk, most meg csak két mérkőzésünk van. Szeretnénk elvégezni a feladatunkat, aztán mehetünk is!

–Júliusban ön is elkapta a koronavírust, jelentkeztek tünetei?

–Nem, nem vesztettem el a szaglásomat és az ízlelésemet, nem köhögtem, nem tüsszögtem. Nem éreztem magam betegnek, ezért gyógyszert sem szedtem, csak a környezetemből mondogatták, hogy na, mégis éreznem kellene valamit... Néhány csapattársam ugyanis tényleg rosszul volt, de emiatt legalább megértettem, hogy nem siettethetem a visszatérést. Három és fél hetet töltöttem karanténban, nem jártam edzésre és nem végeztem egyéni tréningeket az évad kezdete előtt. Három hét után kezdtem el a szállodai szobámban fekvőtámaszozni és felugrásokat csinálni, ami azért nem garantálta, hogy készen álljak a játékra a buborékban, szinte lehetetlen feladat volt, de így alakult.

–Ki vigyáz a gyerekeire, amikor hosszú ideig távol van tőlük?

–Az édesanyám és a testvéreim látják el ezt a feladatot, kiválóan. Akkor is segítenek, amikor helyben vagyok, csak a programjaim és az edzések elszólítanak otthonról. A WNBA-szezon alatt nagyon jó munkát végeztek, az ikerlányaim imádják őket. Ha valamit nem úgy csinálnak, ahogy várják, akkor persze mondják, hogy fel akarják hívni anyát, de egyébként ügyesen kezeli őket a nagyi és a nagynénik.

–Milyen volt az Atlanta Dreamnél játszani és mik a tervei a következő évre a WNBA-ben?

–Jól éreztem magam, ott szerettem volna játszani. Jelenleg szabadon igazolható vagyok, mert csak egy évre állapodtunk meg. A jövőben mindenképpen olyan helyre mennék, ahol hozzá tudok járulni a csapat sikeréhez. Nem különösebben fontos a helyszín, lehet Atlanta vagy bármi más, szeretném a tehetségemet az adott klub szolgálatába állítani. Nem akarom elvesztegetni a képességeimet, akár a védekezésben, akár a kommunikáció terén a kispadon ülő fiatal játékosokkal, teljesen mindegy, hogyan, de szeretnék segíteni.

–Szeret Európában is kosárlabdázni? Mi a legszebb emléke?

–Igen, hogyne! Ez az emlék a török Hatayhoz kötődik, ahol két éve Courtney Parisszel és Alexis Jonesszal megnyertük a Török elnöki kupát (a szuperkupa megfelelője – a szerk.). A találkozó előtti napon érkeztem a városba, nem volt sok időm felkészülni rá, de győztünk, ráadásul talán a legjobb teljesítményemet nyújtottam a csapatban rögtön az első meccsemen, ismeretlen környezetben.

–Hogyan tovább a buborék után? Merthogy csak erre a néhány mérkőzésre szerződött Sopronba.

–Eldöntöm, hogy folytatom-e valahol vagy hazamegyek, és az európai évad hátralévő részét a családommal töltöm. Az is lehet, hogy a Sopron a továbbiakban is igényt tart majd rám, ha így lesz, azt is át kell gondolnom. Nyitott vagyok mindenre, de azt már ilyen rövid idő alatt is érzem, hogy Sopronban nagyon családias környezetbe csöppentem.