A mezét is visszavonultatták a szekszárdi csapatkapitány Bálint Rékának

– Az idény kezdetekor tudta már, hogy ez az utolsó? Fel lehet erre egyáltalán készülni?
– Akkor még nem, tavaly ősszel nem voltam még benne biztos, de egy ideje már készültem a visszavonulásra, s közben a civil karrieremet próbáltam építeni. Elkezdtem az egyetemet Pécsett, sportmenedzser mesterszakra járok és május végén államvizsgázom – mondta Bálint Réka, az Atomerőmű KSC Szekszárd 32 éves magasbedobója, aki az évad végén jelentette be visszavonulását. – Tudtam, lassan abba kell hagynom, de jó szívvel szerettem volna lezárni, úgy, hogy szeressem még a játékot, ne legyen belőle elegem a hajrában. Ez nem könnyű, mert ha szeretsz valamit, attól nehéz végleges búcsút venni. Viszont így nincs most hiányérzetem.

– Jelképes, tudatos, hogy a Szekszárdnál kezdte és ott is fejezte be a karrierjét?
– Persze, az előző években már nem is gondolkodtam a távozáson. Összesen négy esztendőt játszottam máshol, egyet Baján és hármat Miskolcon. Amikor Bajára szerződtem, az volt a célom, hogy kipróbáljam magam egy másik klubnál, más szerepben is. Aztán visszajöttem, de ha nem mentem volna el, nem dolgozom együtt Peresztegi Nagy Ákossal, vagyis akkor nem megyek Miskolcra sem, mert oda ő hívott. Szép három évad volt, sikeres is. Aztán újra a Szekszárd keresett meg, s új, nagyobb célokat vázolt fel, így hazatértem. Mivel jöttek a sikerek és fejlődött a klub, meg sem fordult a fejemben, hogy elszerződjek.

– Közben kinőtte magát az Atomerőmű, óriási evolúción ment keresztül, hiszen Magyar Kupát nyert, bajnoki döntőket játszott, Európa-kupa final fourt rendezett, és bejutott az Euroligába.
– A felsoroltak mind az akkor már nagyon ambiciózus klub hosszú távú terveiben szerepeltek. Hihetetlen időszak volt, minden évben klubtörténelmet írtunk, s közben fel sem fogtuk, mi történik velünk. A semmiből meghatározó egyesületté váltunk, utólag is hihetetlen, hogy nekem mindkettőben volt részem, abban is, amikor a playoffért harcoltunk, és abban is, hogy meccset nyertünk az Euroligában.

– Mit adott önnek az elitsorozat?
– Már az Európa-kupában is találkoztunk egy-egy sztárcsapattal, de az Euroliga tényleg más szint, minden klubban akadnak világ- és Európa-klasszisok, fordulóról fordulóra sztárok ellen játszhattunk. Nagy élmény volt, még úgy is, hogy az első idényünkben sajnos nem nyertünk meccset. A fiatalokat sokszor emlékeztettem, mennyire szerencsések, hogy ennyi idősen ezt átélhetik. Én magam egyszerűen csak örülök, hogy részese lehettem.

– Hogyan lett kosárlabdázó? Volt ebben sorsszerűség?
– Érdekes felvetés, mert amikor csak elhangzott a kérdés, mikor döntöttem el, hogy profi leszek, sohasem tudtam választ adni. Gyerekként sikeres korosztály tagja voltam Szekszárdon, az 1991, 1992, 1993–ban született játékosokkal sorra nyertük a bajnokságokat, a közösség erős volt, a szüleink is összetartottak. Ha valamiben sikeres vagy és sok pozitív élmény ér, akkor elképzeled, mi lenne, ha erre tennéd fel a jövődet. Aztán 15 éves koromban Ujhelyi Gábor, a KSC akkori edzője megkeresett minket Szabó Noémin, a mostani sportigazgatónkon keresztül, és szerződést ajánlott. A NB I-es csapat közelében voltam, sodródtam, s egyszer csak megragadtam ott, és kosaras lettem. Anya mindig azt mondta, hogy engem sohasem kellett noszogatni, lelkesen edzettem, utaztam, dolgoztam, nem mentem úgy haza, hogy elegem van az edzésből. Szerettem, ezért maradtam.

– Mit mondana magáról annak, aki nem tudja, ki ön?
– Egyénileg voltak jobb idényeim, a statisztikai adatok szerint erősebb teljesítményeim is korábban, de ahogy teltek az évek, a csapat egyre fontosabb lett nekem. Hogy jó közösségben dolgozhassak, hogy szeressek edzésre járni, megértettem, amit még most sem sokan értenek: nem csak a számok határoznak meg egy játékost, nem csak attól jó kosárlabdázó valaki, ha sok pontot vagy sok lepattanót szerez. Ha hasznára vagy a csapatnak más módon, például hogy a társaidat segíted, az is érték. Nyilván a legtöbbeknek a tripláim ugranak be... Az utolsó néhány évben kevesebbet játszottam, de minden idényben van, volt olyan szakasz, amikor több a sérült, a beteg, akkor rám lehetett számítani, ha baj volt, én voltam a stabil segítség. Ha egy percet játszom, akkor azon agyalok, kívülről hogyan segíthetek, ha negyvenet, akkor azon, mit kell tennem a csapatért a parketten.

– Ezt a felfogást át tudta adni a fiataloknak?
– A jelenlegi felnőttválogatott gerincét azok a játékosok adják, akik az U20-as szabály bevezetése óta tűntek fel, s kaptak jóval nagyobb szerepet a klubjukban. Ám az összességében nagyon jó szabály miatt sok fiatal elvárja, hogy a teljesítményétől függetlenül sokat játsszon, és tulajdonképpen a szabály is erre kényszeríti az edzőket.

– A magyar válogatottban 28-szor szerepelt – ezzel elégedett?
– Sajnos kevés tétmeccsen játszhattam, talán egy Európa-bajnoki selejtezőn, ami kevés. Amit kicsit sajnálok, hogy a 2019-es Eb-n nem lehettem ott Szerbiában, úgy gondolom, be tudtam volna magam verekedni a 12-es keretbe, de sajnos nem jött össze. Ettől még nincs hiányérzetem, mindig szívesen mentem, büszke vagyok erre a 28 meccsre.

– Van olyan siker, meccs, amit kiemelne a karrierjéből?
– Egyet nem lehet kiemelni. Nekem nem azok a meccsek voltak a legfontosabbak, amelyeken konkrétan megnyertünk valamit, mint a Magyar Kupa-győzelmek vagy az Európa-kupában szerzett bronzérem. Számomra azok a legemlékezetesebbek, amikért érmet nem kaptunk – például amikor a lengyel Bydgoszcz ellen 17 ponttal kikaptunk idegenben az Ek-ban 2019-ben, majd a visszavágót fél csapattal 26 ponttal megnyertük, és mi jutottunk tovább.

– A DVTK elleni bronzcsata második meccsén elbúcsúztatták – tudta, hogy klubja műsorral is készül?
– Számítottam is rá, meg nem is. Próbáltam nem gondolni erre és csak a meccsekre koncentrálni. Ekkora ünnepségre nem számítottam, arra pláne nem, hogy a mezemet is visszavonultatják. Előtte mondtam Fekete Krisztiánnak, a gyúrónknak, hogy készítsék a papírzsebkendőt, mert bőgni fogok, de nem kellett, mert nyertünk és a győzelem hatása alatt voltam. Ha kikapunk, és mindez utána történik, akkor egy százas csomagot telesírok... Amúgy szép műsor volt.

– Ezzel is jelezte a klub, nagyra értékeli önt, s ha jól tudom, számít is önre a jövőben.
– Most minden idegszálammal az államvizsgámra készülök, de néhány szót már valóban ejtettünk a lehetséges folytatásról. Mindenképpen szeretnék a klubnál maradni, a szerepköröm később, a nyáron tisztázódik.

– Mit tanácsolna azoknak, akik most lesznek profik?
– Az első és legfontosabb, hogy legyenek kitartók! Kívülről nézve jól fest, hogy valaki profi sportoló, mert azt csinálja, amit szeret, és ezért még fizetést is kap, ám ez is rengeteg áldozattal jár. Legyenek kitartók, ez az erény kezd kiveszni sok fiatalból. Élvezzék a kosárlabdázást, élvezzék ki minden pillanatát, mert a játékoskarrier véges.

– Kik voltak a legnagyobb hatással a pályafutására?
– Harsányi Mária, Szabó Noémi, Gyurcsák Kati néni, aki meglátta bennem a tehetséget, Ujhelyi Gábor, aki egyénileg sokat foglalkozott velem, sok játékpercet kaptam tőle, pedig még nem volt U20-as szabály, és persze Djokics Zseljko. Ám a legfontosabbak a szüleim, akiknek köszönettel tartozom, sok áldozatot hoztak értem, vittek edzésre, támogattak, amikor nehéz helyzetbe kerültem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 20-i lapszámában jelent meg.)