Papp Péter: Váljon végre életpályává a kosárlabda-játékvezetés!

– Meghozta a hosszabb ideje érlelődő döntést, visszavonult a kosárlabda-játékvezetéstől, amit korábban is felfüggesztett egy időre. Mi adta a végső lökést?
– Kihagytam három idényt 2008 és 2011 között. Akkor egy évig abszolút nem hiányzott, a második évben már kicsit, a harmadikban meg nagyon – visszatértem és megfogadtam, soha többé nem hagyom abba. Úgy alakultak a dolgok, hogy mégis újra megtörtént, és most nagyon boldog vagyok, hogy nem kell a hétvégéken utazni. Az ismert körmendi eset Andonisz Konsztandinidesszel nem segített, a tavalyi döntő negyedik meccse után a nyilatkozatában belém mart a ciprusi edző. Akkor otthon rendkívül fontos mérkőzésen kaptak ki húsz ponttal, ilyenkor nagyon kell vigyáznunk arra, hogy még véletlenül se tudjanak belénk kapaszkodni. Volt ott egy vitatott kosárakadályozás-ítélet, és utólag azt mondom, nem kellett volna foglalkozni vele, nem volt annyira látványos, tényleg rezgésbe hozta a játékos a palánkot, de senki sem vette volna észre, ha elmarad a sípszó. Úgy érzem, túlzott volt Konsztandinidesz reakciója, viszont nem ez volt az első ilyen alkalom nála, renitensnek számított. Aztán – véleményem szerint – küldési hiba jóvoltából a nemrég befejeződő évad első meccsén rögtön újra találkoztunk Oroszlányban. Egy pályáról kimenő labdánál rosszul kommunikáltam, tudtam, hogy a Körmend jött volna, és ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy megváltoztassuk a kolléga döntését, emellett volt egy egyértelmű kosárakadályozás, és a két vitatott ítélet után olyan fenyegetéseket kaptam, hogy hangfelvétel van rólam, és ne merjek többet Körmendre menni. Körmenden rendre nyomást gyakorolnak a játékvezetőkre, én viszont nem olyan ember vagyok, aki ennek hatására meghajlik, aminek megvan az a következménye, hogy a kritikák kereszttüzébe kerülök. Egyébként azóta is több balhéjuk volt a körmendieknek, Praksch Peti kollégámat leköpték, Goda Laci nyakába sört öntöttek, leköpködték a Szolnok egyik játékosát. Ezek a történések mind megerősítenek abban, hogy jó döntést hoztam. A másik aspektus a családom, másfél éves a kislányom, nehéz őt otthagyni a hétvégéken, vele akarom tölteni az időmet. Ami visszatartott, hogy imádtam a játékvezetést és az oktatást is, de így nem volt már sok értelme csinálni.

– Arányosnak tartotta tavaly ősszel Konsztandinidesz büntetését? Húsz napos eltiltást kapott, ez alatt csupán egy mérkőzést rendeztek, továbbá 500 ezer forintot kellett fizetnie.
– Nem hiszem, hogy direkt csinálták így a döntéshozók, inkább hiba történhetett, ami előfordul, és utólag korrigálni már „arcvesztéssel” járt volna. Az esetet követően még Kassai Viktor, korábbi neves labdarúgó-játékvezető is írt üzenetet, és hitetlenkedett, hogy ilyet megtehet egy edző. Én nem döbbentem meg, lezártam az esetet, ám a családom nem, mindenkit megviseltek a történtek, és ennek a büntetésnek így nem volt visszatartó ereje.

– Megkapják a játékvezetők a kellő védelmet a szövetségtől, amikor ilyen kemény támadásoknak vannak kitéve?
– Amikor 2008-ban először abbahagytam, sokkal durvább volt a helyzet. Akkor ki voltunk téve fizikai atrocitásnak is a szurkolóktól, és az elnökség nagyjából azt az álláspontot képviselte, hogy védjük meg magunkat. Elsősorban Bodnár Péter főtitkár érdeme, hogy azóta rengeteget javult a helyzet a biztonságunk terén. A kiemelt meccseken ellenőrzik a biztonsági személyzetet, kísérnek minket mindenhová, így már nem ér minket fizikai inzultus. A problémát abban látom, hogy a szövetség és a játékvezetői bizottság nem transzparens. Nem állnak ki és mondják el, hogy igen, ezen a mérkőzésen történt egy-két hiba, ugyanakkor a verbális támadást elítéljük és megvédjük a játékvezetőket. És akkor sincs kommunikáció, ha egy tévedésen valamelyik meccs kimenetele múlik, de az érintett csapat elfogadta, hogy így történt, nem lett belőle balhé. Ha nem is lett, akkor is ki lehet állni azzal, hogy ezt elszúrtuk. Nekem olyan példaképeim voltak, akik ki mertek állni a plénum elé, ha hibáztak, de ez az egyenes hozzáállás manapság nem kap megbecsülést. Sajnos a szövetség költségvetéséből nem jut pénz arra, hogy felvegyen valakit főállásban, aki a játékvezetés transzparenciájával, illetve oktatással és toborzással foglalkozna. Utánpótlásszinten látszik, hogy nagyon kevés a játékvezető, akik vannak, azokat a szülők rögtön elijesztik, és erre a játékvezetői díjak megemelése nem volt megfelelő válasz, másképpen kell motiválni az érdeklődőket, leginkább a megfelelő körülmények biztosításával.

– Nemzetközi összevetésben hogyan állunk a játékvezetés terén?
– Praksch Petit idén az U19-es mellett a felnőtt férfi világbajnokságra is küldték, Tóth Cecília a nemzetközi 5x5-ben kiérdemelten kapott nagyszerű küldéseket, mindemellett a 3x3-ban a világ legjobb női játékvezetője és a férfiakkal együtt is a top 3-ban van, az elmúlt hétvégén ő vezette a férfi vébédöntőt. Mészáros Balázs és Nagy Viktor is nagyon jó küldést kap, de szerintem Goda Laci is szép karriert fut majd be, Makrai Marci és Györfy Rúben szintén nagyon ügyes. A mai fiatal nemzetközi játékvezetőink sokkal jobbak, mint amilyenek mi voltunk. Jelenleg nem vagyunk rosszabbak az átlagnál, viszont a FIBA-nál nagy a verseny, 150 hasonló képességű játékvezető között nüanszok, a politika és egyéb tényezők döntenek, az előrejutás nagyon nehéz. Praksch Peti rengeteget dolgozott, minden egyes „centiméterért” megküzdött, és ez eredményezte azt, hogy magasra jutott. Mindent összevetve azt gondolom, hogy jól állunk, és egyre jobban fogunk.

– Ha már búcsúzik a szakmától, árulja el, melyik kollégájával szeretett a legjobban mérkőzést vezetni?
– Három nevet említenék, nem „erősorrendben”. Földházi Tamással kezdeném, ő tartotta a tanfolyamot nekem, fiatalon ő menedzselt és fedezett fel, rengeteget kaptam tőle, vele szorosabb barátságban is vagyok. Vígh Péter a másik, aki már régóta nem fúj, de legendás alakja a kosárlabdázásnak, hogy ő abbahagyta a játékvezetést, abban bizonyos emberek nagyon nagyot hibáztak, mert hatalmas űrt hagyott maga után, a személyisége és a szakmai tudása miatt egyaránt. Praksch Peti pedig véleményem szerint minden idők legjobb magyar játékvezetője, igaz, Kassai Ervint, Cziffra Mihályt nem láthattam vezetni, de Peti fiatal kora ellenére jelentős eredményeket ért el, mindent magának köszönhet, s ez maximálisan becsülendő. Plusz egyként Tóth Cecíliát is idesorolnám, akinek igyekeztem sok tudást átadni, és úgy érzem, sikerült is. Most bizonyára sok szurkoló bólogat, hogy igen, ő is ugyanolyan hülye, mint én, de szívesen a kezükbe adnék egy sípot, hogy kezdjék el, és négy év múlva az olimpiai döntőben szeretném őket látni. Kevesen tudnák utánacsinálni még akkor is, ha a női játékvezetők iránt jóval nagyobb a kereslet, és kisebb belőlük a kínálat.

– Hol volt a legnehezebb mérkőzést vezetni Magyarországon?
– A régi Falco-csarnokban. Nem az Arena Savariára gondolok, hanem a kisteremre, amikor még Kálmán Laci és Antonio Alexe játszott ott. Kemény volt, ketten vezettük a meccseket, kicsi volt a pálya, ezer őrült szurkoló tombolt a lelátón, és hát nem volt egyszerű fújni az általam nagyon tisztelt játékosnak és embernek, Kálmán Lacinak, aki amúgy egyáltalán nem sumák típus. Körmend más, ott mindig adrenalindúsak a mérkőzések, de valahogy olyan helyszín, ahol megtiszteltetés vezetni, és a csarnok igazi ékszerdoboz, ezt a feleségem is tanúsíthatja, akit elvittem az egyik bajnoki döntő utolsó felvonására.

– Fel tud idézni egy emlékezetesen vicces szituációt a karrierjéből?
– Sopronba, a Bajnokok Tornájára régen mindig meghívták a nemzetközi játékvezetőket, hogy utánpótlásmeccseket vezessenek. Szégyen, nem szégyen, előfordult, hogy iszogattunk bizonyos estéken. A másnapi fújásnál egyetlen néző volt a csarnokban, a mérkőzés nem volt túlságosan érdekfeszítő, Török Robival vezettem és egy külföldi sráccal. Futottam le az alapvonalra, és talán magas lehetett a vonal, nem tudom, de elestem. Felálltam és láttam, hogy az egyetlen néző fekszik a röhögéstől, Török Robi meg figyelmeztetett, hogy a következő színészkedésemre technikai hibát kapok.

– Teljesnek érzi a pályafutását, vagy van hiányérzete?
– Azért érzem teljesnek, mert egyrészt sok munkát beletettem, beleértve a játékvezetők oktatását és a saját mentális fejlődésemet, fizikailag azonban nagyon keveset raktam bele, jóval többet kellett volna edzenem. Amikor bekerültem a vérkeringésbe, az az elv uralkodott, hogy aki jól tud inni, abból jó játékvezető lesz. Jóval később került a középpontba a fizikai felkészülés, és én már nem tudtam váltani akkor, amikor szükséges volt. Ráadásul életem jelenlegi fázisában inkább elvesz a játékvezetés, mint ad. Talán túl hamar kerültem magas szintre, és ezért elbíztam magam, azt nem érdemeltem meg, amit viszont utána elértem, arra büszke vagyok.

– Foglalkozna a jövőben játékvezetéssel alacsonyabb szinten, újra az oktatással vagy esetleg komisszárkodással?
– Nem akarok semmit kijelenteni, a jövő dönti el, bármikor adódhat akár anyagilag olyan helyzet, hogy kell játékot vezetnem, vagy nagyon hiányozni fog. Megyében szerintem vezetek majd néhány meccset és talán utánpótlásban is levezetésként, de nem minden héten. Ha nem vezetek, akkor az oktatásban biztosan nem veszek részt, mert annak akkor van értelme, ha valaki aktív és jegyzett játékvezető, mert rengeteg a változás a kosárlabda-játékvezetésben.

– Minden nehézség ellenére ajánlaná a játékvezetést annak, aki affinitást érez iránta?
– Nem. Illetve egy fiatalnak ajánlom az egyetemi évei alatt, mert nagyon jó jellemformáló és pénzkereseti lehetőség olyan közegben, amelyben közel maradhat az ember a szeretett sportágához. Amikor elkezd valaki dolgozni, már más a helyzet, a regenerációs problémák mellett a lélek is sérülhet. Fiatal felnőttként már csak akkor érdemes folytatni, ha valaki felteszi erre az életét, és igazán magas szintre juthat el. Más esetben bele lehet kerülni abba a csapdába, hogy szereti csinálni az ember, ezért nem hagyja ott, hiába eszi az életét, és ezt elfogadtatni a családdal, összeegyeztetni a munkával nagyon nehéz feladat. A legjobb az volna, ha a játékvezetés életpályává válna, profi státus lenne vele elérhető, vagyis főállásban lehetne foglalkozni vele. Ebben az esetben nagyon ajánlanám mindenkinek!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 10-i lapszámában jelent meg.)