„Voltak olyan fejezetei is a pályafutásomnak, amelyekről ma sem könnyű beszélnem – kezdte Takács Ákos, aki január elejétől a Győri ETO utánpótlásában dolgozik. – Egyfelől büszke lehetek az eredményeimre, harminc év után nyertünk bajnokságot a Győrrel, középhátvéd létemre a legjobb védőnek is megválasztottak abban a szezonban, de úgy érzem, korábbi csapataimban, a Ferencvárosban és a Honvédban sem okoztam csalódást. Ennek ellenére a szakma és a környezetem egy része tudomást sem vett a létezésemről.”
Az ötszörös válogatott elmondta, elsősorban a tiszteletet és a megbecsülést hiányolta az évek során, ám nem a csapattársaira vagy az edzőire haragszik.
„Az edzéseken is igyekeztem a legtöbbet kihozni magamból, sohasem volt nekem büdös a munka, ám sem a Honvédnál, sem a győri korszakom idején nem ismerték el a teljesítményemet. Pedig a játékom alapján megérdemeltem volna a címeres mezt. Mindkét klubomban azt kérdezték tőlem a vezetők, miért nem kapok meghívót a válogatottba, de erre sosem tudtam válaszolni. A Győrrel bajnokok lettünk, Lipták Zoltánnal remek párost alkottunk, ám sem ez, sem a korábbi szezonok futballja nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy rendszeres tagja legyek a nemzeti csapatnak. Rendkívüli módon örültem, amikor a bajnoki címnyerés évében, harmincévesen ismét meghívót kaptam a válogatottba, de két kispadoztatás után gyorsan el is felejtettek. Vagy megemlíthetném az első menedzseremet is, aki tudomást sem vett rólam, semmiben sem segített. Többet érdemeltem volna.”
A 2013-ban megszerzett bajnoki arany után már csak a Bajnokok Ligája selejtezőjében lépett pályára a labdarúgó, de hiába kezdte el az idén is a nyári felkészülést, a térde nem bírta a terhelést. Végül szeptemberben, a klubvezetőkkel konzultálva, a befejezés mellett döntött.
„A műtétem után rengeteg energiát öltem a rehabilitációba, s bár az izomerőm az egyik legjobb volt a keretben, a térdem nem jött rendbe. A hosszú felépülésre számítottam, ám a végső búcsúra nem. Amikor nem tudtam a labdás gyakorlatokat elvégezni... Mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Öt-hat éve már készülök az edzői pályára, ám így is nehezen éltem meg, hogy ilyen körülmények között kell abbahagynom a futballt.”