Újpest: végső búcsú a 8–3 győztes hadvezérétől

Fotó: MTI

Várhidi Pál neve összeforrt az Újpesttel. Ifistaként, 1949-ben került az Újpesti TE-hez – előtte az Újpesti Törekvésben és a Wolfnerben futballozott –, a Bp. Dózsára átnevezett klub felnőttcsapatában 1950. október 8-án mutatkozott be, az SBTC (akkor Salgótarjáni Tárna) ellen csereként lépett pályára. Még Vinkovics néven, 1951-től szerepelt Várhidiként.

Olyan klasszisok rúgták akkoriban a labdát Újpesten, mint a klublegenda Szusza Ferenc, az örökös gólkirály Deák Ferenc, a később koncepciós perben halálra ítélt és kivégzett Szűcs Sándor, a zseniális cselkirály Nagymarosi Mihály; a jobb szélen Egresi Béla, a bal oldalon Tóth Mihály keserítette meg az ellenfelek életét, a kapuban Henni Géza állt. Várhidi alig 19 évesen hamar beverekedte magát a lilák kezdőcsapatába, előbb balfedezetként foglalkoztatták, majd hosszú évekig középhátvédet játszott, a Rajna, Várhidi, Farsang, majd a Rajna Várhidi, Győrvári hátvédsor tengelyében.

Klubjában hiába futballozott kivételes képességű társakkal, a magyar labdarúgás akkori erejét mutatja, hogy az ötvenes évek első felében a Dózsának nem volt esélye bajnokságot nyerni, ez az időszak a legendás Honvéd és az MTK különversenyéről szólt. A lila-fehérek csak a dobogó harmadik fokára tudtak odaérni, egymás után háromszor – 1950 őszén, 1951-ben és 1952-ben – végeztek a harmadik helyen, így Várhidi 21 éves korára háromszoros bajnoki bronzérmesnek vallhatta magát.

Közben a nemzeti csapatok irányítói is felfigyeltek rá, 1953 augusztusában szerepelt az utánpótlás-válogatottban, amely megnyerte a VIT-tornát, és három hónappal később az A-válogatottal kiutazhatott Londonba, 1953. november 25-én, az „évszázad mérkőzésén” a kispadon ülve nézte, ahogy az Aranycsapat 6:3-ra legyőzi angol vendéglátóját.

Tagja volt az 1954-es svájci világbajnokságon ezüstérmet szerző magyar válogatott keretének is, de a torna egyik mérkőzésén sem lépett pályára. A vb utáni első barátságos meccsen debütált az A-válogatottban, 1954. augusztus 19-én a Népstadionban Románia ellen (5:1-re győztünk) Lóránt Gyula helyére csereként állt be. Egy héttel később, Moszkvában már kezdő volt a Grosics – Buzánszky, Várhidi, Lantos – Bozsik, Szojka – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Fenyvesi összetételű csapatban, de sérülés miatt a 21. percben le kellett cserélni (1:1 lett a vége).

Az A-válogatottban 1954 és 1957 között tíz mérkőzésen szerepelt (Lórántot nehéz lett volna kiszorítania az együttesből), utolsó fellépésén, 1957. június 23-án, a Népstadionban, a bolgárok elleni vb-selejtezőn 4:1-re nyert a Faragó – Kárpáti, Várhidi, Kotász – Bozsik, Berendi – Tóth II, Machos, Tichy, Hidegkuti, Tóth Mihály összeállításban játszó csapatunk.

Ez a találkozó csak a nagyválogatottól, de nem a címeres meztől jelentett Várhidi számára búcsút, 1960-ban ugyanis tagja volt az olimpiai együttesnek, amely a római játékokon bronzérmet szerzett, a harmadik helyért Olaszországot győzte le 2:1-re.

1960 nemcsak az olimpiai érem miatt emlékezetes éve Várhidi játékos-pályafutásának, hanem azért is, mert magyar bajnok lett az Újpesti Dózsával, a lila-fehérek a Ferencvárost és a Vasast megelőzve lettek aranyérmesek az 1959–1960-as kiírásban. A BEK-ben indulva 1960 őszén az első fordulóban a Crvena zvezdát kettős győzelemmel kiütötték, a második körben azonban a Guttmann Béla által irányított, későbbi győztes Benficától oda-vissza kikaptak. Egy évvel később viszont a Dózsa remekelt a KEK-ben, a legjobb négy közé jutott, ám az elődöntőben a Fiorentina – Hidegkuti Nándorral a kispadján – megállította a lila-fehéreket.

Várhidi 1965-ig futballozott az NB I-ben, 17 szezont húzott le az Újpestben. 287 bajnokin 32 gólt szerzett, egyszer bajnok, kétszer ezüstérmes, hatszor bronzérmes lett az együttessel, játékosként tehát kilenc érmet szerzett az első osztályban. 1965. június 20-án játszotta utolsó mérkőzését az élvonalban, a Tatabányán 2:0-ra veszítő lilák így álltak akkor fel: Lung – Káposzta, Várhidi, Sóvári – Solymosi, Noskó – Lenkei, Göröcs, Bene, Borsányi, Zámbó. Edzőjük a korábbi csapattárs, Szusza Ferenc volt. A hatvanas évek végének legendás Dózsájából tehát már többekkel együtt futballozott, a híres Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársorból Fazekas kivételével mindegyikükkel szerepelt együtt NB I-es találkozón.

Visszavonulása után edzőként dolgozott, előbb alsóbb osztályú csapatoknál (Vác, BEAC), majd 1970-ben visszatért Újpestre, ahol csaknem négy évig a tartalékcsapatot irányította, mígnem az 1973–1974-es szezon közepén, a téli szünetben Szűcs Gyula helyére (aki az őszi idény végén lemondott) kinevezték vezetőedzőnek.

És milyen a sors: Várhidi játékosként Tatabányán búcsúzott az élvonaltól, az Újpest vezetőedzőjeként ugyanott debütált az NB I-ben, és a lila-fehérek ekkor is kikaptak (1–0-ra) a Bányásztól. A következő fordulóban viszont már 5–0-ra legyőzték a Salgótarjáni BTC-t (emlékeznek, játékosként éppen a tarjániak ellen mutatkozott be Várhidi az NB I-ben…), és 13 meccses veretlenségi sorozatot felépítve megnyerték a bajnokságot. Várhidinek vezetőedzőként ez volt az első bajnoki címe az Újpesttel, a legendás Dózsa sorozatban hatodszor lett aranyérmes, majd hetedszer is, hiszen a következő szezonban is bajnok lett, ekkor ráadásul a Magyar Népköztársasági Kupát is megnyerte az együttes, a döntőben a Haladást győzte le 3–2-re.

De még visszatérve 1974 tavaszára: első NB I-es szezonjában Várhidinek a BEK-ben is irányítania kellett csapatát, ráadásul nem holmi selejtezőben, hanem a legjobb nyolc között! A negyeddöntőben a Spartak Trnavát (két 1–1-es döntetlen után tizenegyesekkel) verte ki az Újpest, majd az elődöntőben a világhírű Bayern Münchennel sorsolták össze. Itthon, a Népstadionban 1–1-re végzett a két csapat, Münchenben 3–0-ra kikapott, így nem jutott be a fináléba.

1975 után megszakadt a Dózsa nagy szériája, 1976-ban „csak" bronzérmes, a következő idényben ezüstérmes lett. Várhidinek egyrészt újjá kellett szervezni a védelmet, Harsányi László és Horváth József ugyanis külföldre távozott (ahogy akkoriban mondták: disszidált), másrészt a támadósorban generációváltást kellett végrehajtania, a sérülései miatt egyre kevesebbet játszó Dunai II Antal és a harmincon felül már nem annyira gólerős (de tegyük hozzá: méltatlanul háttérbe szorított) Bene Ferenc helyére az üstökösként berobbanó Fekete Lászlót és Törőcsik Andrást építette be, és a Fazekas, Törőcsik, Fekete csatársor is ontotta a gólokat.

A Dózsa megnyerte az 1977–1978-as és az 1978–1979-es bajnokságot is, a következő esztendőben a Honvéd mögött ezüstérmes lett, Várhidi tehát 1974 és 1980 között vezetőedzőként hét érmet szerzett a lila-fehérekkel: négy aranyat, két ezüstöt és egy bronzot – az Újpest legeredményesebb edzőjének vallhatta magát. Ebben az időszakban csak az 1976–1977-es bajnokságban nem a Dózsa szerezte a legtöbb gólt (hanem a bajnok Vasas), a másik hat idényben az újpestiek voltak a leggólerősebbek.

1980 őszén viszont gyengén rajtolt a bajnokságban az együttes (tegyük hozzá: az ezüstcipős csapatkapitány, Fazekas Belgiumba szerződött, Zámbó alacsonyabb osztályba igazolt, az autóbalesete után már visszatérő Törőcsik még nem nyerte vissza formáját), ráadásul megjelent egy cikk a Magyar Ifjúságban a Dózsa edzéseiről „Lötyögés a semmibe” címmel, amely után nem sokkal – az 1980. november 22-i DVTK–Újpest (2–2) mérkőzést követően – Várhidit menesztették a Dózsa kispadjáról, Szusza Ferenc váltotta őt. Ezután már csak alacsonyabb osztályú csapatoknál (Göd, Elektromos, Fót), illetve Kuvaitban edzősködött.

Az Újpesttel azonban nem szakadt meg a kapcsolata, rendszeresen kijárt a meccsekre, a klub és a tábor is köszöntötte őt születésnapjain, a kerület sem feledkezett meg róla, 2009-ben Újpest díszpolgárává választották.

A játékosként és vezetőedzőként is érmeket szerző sportember nemcsak a saját bajnoki címeire lehetett büszke, hanem arra is, hogy fia, Várhidi Péter az 1997–1998-as szezonban aranyérmet szerzett az Újpesttel. S bár Pali bácsi vezetőedzőként BEK-elődöntőben is irányította csapatát, a legemlékezetesebb mérkőzése egy „szimpla” NB I-es bajnoki volt: 1976. május 15-én ő ült az újpestiek kispadján, amikor az Újpesti Dózsa 8–3-ra legyőzte a Ferencvárost.

Egy kommentelő egyszer azt írta: a magyar klubfutballban az a legendás Dózsa–Fradi volt az „évszázad mérkőzése”. Az újpestieknek minden bizonnyal az volt. S ha elfogadjuk ezt a tételt, akkor azt mondhatjuk: Várhidi Pál két „évszázad mérkőzésén" is ült a kispadon.

Isten nyugosztalja!