Anel Hadzic agyába örökre beleégtek a háború borzalmai

– Jó a kapcsolata Danko Lazovicscsal és Marko Scsepoviccsal?
– Kiváló – vágja rá Anel Hadzic, a Videoton FC 27 esztendős középpályása az NB I listavezetőjének marbellai edzőtáborában. – Miért kérdi?

– Ön ugyebár bosnyák, míg a csapat két csatára szerb. Ez nem okoz feszültséget?
– Dehogyis! A futball, a sport összehozza és együtt tartja az embereket, és ez a lényeg. Egy csapatban vagyunk, egymásért küzdünk. A múltat persze nem lehet megváltoztatni, a háborút nem lehet elfelejteni, de amiatt nem hibáztathatok mást, hogy a két ország harcban állt egymással, arról nem Danko és nem is Marko tehet. Erről a témáról nem is beszéltünk az öltözőben.

– Mennyire emlékszik a harcokra?
– Hároméves voltam, amikor Ausztriába költöztünk, de olyan nagy trauma, hogy a mai napig emlékszem mindenre, örökre beleégett az agyamba. Gyerekként szörnyűségeket láttam, amelyeket nem tudok kitörölni a fejemből, egy életre megjegyeztem, talán túl korán is szembesültem azzal, mi történik a világban. Csak annak tudok örülni, hogy senkit sem láttam meghalni, de így is nehéz volt feldolgozni, amit a hadikórházban láttam. Az emberek rendkívül súlyos sérülésekkel jöttek, voltak lőtt sebek, vér borított mindent. Rémálmaim nem voltak, de a mai napig kerülöm a kórházat, mert bennem él az a sok szörnyűség. Ezzel együtt kell élnem, nem tudok rajta változtatni.

– Ehhez képest egy éve az Eskisehirsporhoz igazolt, a biztonságosnak legkevésbé sem mondható Törökországba. Ott nem félt?
– Egyáltalán nem. Nem szeretnék még egyszer a háborúhoz hasonló tragédiát átélni, de nem szabad félni. Ha folyton ezen járna az agyam, beleőrülnék. A terrorizmus bárhol felütheti a fejét, Párizsban, Brüsszelben, Bécsben vagy akár Madridban is robbanhat egy bomba, és akkor vége. Elismerem, ha zsúfolt helyen vagyok, ahol – mondjuk így – furcsa emberek vesznek körül, megfordul a fejemben, hogy bármi történhet, de nem akarok ilyesmire gondolni, nem lehet félelemben élni.

– Az előző edzőmérkőzésen a bukaresti Dinamo játékát a túlzott keménység, durvaság jellemezte, egy alkalommal besokallt, nem volt könnyű megfékezni. Könnyen felhúzza magát?
– A Balkánról jövök, ilyen vagyok. Szívből futballozom, az érzelmek fontos szerepet játszanak a pályán, azok irányítanak, nem is lenne jó a futball nélkülük. Ez visz előre, mindent megteszek a klubomért, mindegy, hogy felkészülési vagy tétmérkőzést játszunk, mindig a maximumot akarom nyújtani, nyerni akarok. Lehet, hogy néhány szituációban gyorsan felhúzom magam, de csak azért, mert a csapatomért harcolok, az az első, más nem érdekel a pályán, ám ha nem ilyen lennék, nem tudnék jól futballozni, mert ez hozzátartozik a személyiségemhez. Ez persze nem azt jelenti, hogy átlépném a határokat, pályafutásom során csupán egyszer állítottak ki, de akkor sem szándékosan szabálytalankodtam.

– Mit tudott a Videotonról, mielőtt a nyáron aláírt a klubhoz?
– Tisztában voltam vele, hogy remek csapat, nagy klub, amelynek múltja is van. Bosznia-Hercegovinában nagyon jól ismerik a Vidit, mindenki emlékszik rá, hogy az UEFA-kupában a nagy menetelése során kiejtette a Zeljeznicart. Ausztriában nőttem fel, ott is futballoztam, így sokat hallottam Magyarországról, a szomszédról.

– Milyen a Videoton belülről?
– A legjobb klub, amelyben valaha játszottam. Profi k a körülmények, megvannak a rövid és hosszú távú tervek, a célunk, hogy erős csapat épüljön, amelynél a következő lépcsőfok az Európa-liga-csoportkörös szereplés. Bajnokok akarunk lenni, ehhez össze kell tartanunk, meg kell küzdenünk az aranyéremért.

– Az osztrák utánpótlás-válogatottban szerepelt, de a felnőtteknél a bosnyákot választotta. Miért?
– Mert amikor hívtak a válogatotthoz, ez volt az egyetlen választás. Bosnyák vagyok, ott születtem, és szeretnék valamit visszaadni a hazámnak. Ausztria is az otthonom, sokat köszönhetek neki, de Bosznia-Hercegovina az első a szívemben, bosnyák a vérem. Nehéz leírni, milyen érzés a válogatottban szerepelni, mert ez jelenti nekem a világot. Az országban a futball, a sport működik igazán, ez hozza össze az embereket azok után, ami ott történt, úgyhogy óriási megtiszteltetés nekem, ha a hazámat képviselhetem. Nincs az a pénz, hogy erről lemondjak.

– Két és fél éve a világbajnokságon is szerepelhetett.
– Azt még nehezebb elmondani, hogy ezzel kapcsolatban mit érzek. Az első nagy versenyére jutott ki a válogatott, ráadásul a világbajnokságra, Brazíliába, ahová a futball „hazatért". Nagyszerű, felemelő volt, még most is hihetetlen számomra az egész, nagy büszkeséggel tölt el.

– Csalódottak voltak, miután a csoportkörben kiestek?
– Természetesen, mivel nagyot akartunk alkotni, de nem volt még elég tapasztalatunk, a tudás, a képességek ugyanis mellettünk szóltak. Nem sokkal korábban, márciusban mutatkoztam be a válogatottban, aztán máris ott találtam magam a vébén, ráadásul a harmadik mérkőzésen, Irán ellen játszottam, és három egyre nyertünk. Sajnálom, hogy az volt az egyetlen győzelmünk. Nagyon jó csapatunk volt, de Nigéria ellen hiába lőttünk három kapufát, nem tudtunk pontot szerezni, ellenfelünk szerzett egy szabálytalan gólt, Edin Dzekóét pedig nem adták meg. Azzal az egy ponttal továbbmentünk volna.

– Ki volt a legjobb abban a csapatban?
– Zvjezdan Misimovic, Miralem Pjanic és Edin Dzeko. Misimovic kivételes klasszis, mindent átlát egy pillanat alatt, tudja, mit kell csinálni, hova kell passzolni. Pjanicon minden héten látszik, milyen zseniális, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Juventusban játszik. Dzeko pedig nagyon jó csatár, de mindenekelőtt fantasztikus srác, az egyik legjobb barátom. Rengeteget segített, amikor a válogatotthoz kerültem, az első perctől kezdve támogatott, a szárnyai alá vett, onnantól kezdve pedig mindent együtt csináltunk, amikor a csapattal voltunk. Rendkívül hálás vagyok neki azért, amit értem tett, megtanultam tőle, hogy mindig legyek önmagam, lehet bármennyi pénzem, ne változzak meg.

– Boldog ember?
– A legfontosabb, hogy egészséges vagyok, ráadásul azzal foglalkozom, amit szeretek. Imádok futballozni, de ha bármi probléma van, akkor is megpróbálok mosolyogni. Most szerencsére nincs semmi gond. Béke van.

– Jó a kapcsolata Danko Lazovicscsal és Marko Scsepoviccsal?
– Kiváló – vágja rá Anel Hadzic, a Videoton FC 27 esztendős középpályása az NB I listavezetőjének marbellai edzőtáborában. – Miért kérdi?

– Ön ugyebár bosnyák, míg a csapat két csatára szerb. Ez nem okoz feszültséget?
– Dehogyis! A futball, a sport összehozza és együtt tartja az embereket, és ez a lényeg. Egy csapatban vagyunk, egymásért küzdünk. A múltat persze nem lehet megváltoztatni, a háborút nem lehet elfelejteni, de amiatt nem hibáztathatok mást, hogy a két ország harcban állt egymással, arról nem Danko és nem is Marko tehet. Erről a témáról nem is beszéltünk az öltözőben.

– Mennyire emlékszik a harcokra?
– Hároméves voltam, amikor Ausztriába költöztünk, de olyan nagy trauma, hogy a mai napig emlékszem mindenre, örökre beleégett az agyamba. Gyerekként szörnyűségeket láttam, amelyeket nem tudok kitörölni a fejemből, egy életre megjegyeztem, talán túl korán is szembesültem azzal, mi történik a világban. Csak annak tudok örülni, hogy senkit sem láttam meghalni, de így is nehéz volt feldolgozni, amit a hadikórházban láttam. Az emberek rendkívül súlyos sérülésekkel jöttek, voltak lőtt sebek, vér borított mindent. Rémálmaim nem voltak, de a mai napig kerülöm a kórházat, mert bennem él az a sok szörnyűség. Ezzel együtt kell élnem, nem tudok rajta változtatni.

– Ehhez képest egy éve az Eskisehirsporhoz igazolt, a biztonságosnak legkevésbé sem mondható Törökországba. Ott nem félt?
– Egyáltalán nem. Nem szeretnék még egyszer a háborúhoz hasonló tragédiát átélni, de nem szabad félni. Ha folyton ezen járna az agyam, beleőrülnék. A terrorizmus bárhol felütheti a fejét, Párizsban, Brüsszelben, Bécsben vagy akár Madridban is robbanhat egy bomba, és akkor vége. Elismerem, ha zsúfolt helyen vagyok, ahol – mondjuk így – furcsa emberek vesznek körül, megfordul a fejemben, hogy bármi történhet, de nem akarok ilyesmire gondolni, nem lehet félelemben élni.

– Az előző edzőmérkőzésen a bukaresti Dinamo játékát a túlzott keménység, durvaság jellemezte, egy alkalommal besokallt, nem volt könnyű megfékezni. Könnyen felhúzza magát?
– A Balkánról jövök, ilyen vagyok. Szívből futballozom, az érzelmek fontos szerepet játszanak a pályán, azok irányítanak, nem is lenne jó a futball nélkülük. Ez visz előre, mindent megteszek a klubomért, mindegy, hogy felkészülési vagy tétmérkőzést játszunk, mindig a maximumot akarom nyújtani, nyerni akarok. Lehet, hogy néhány szituációban gyorsan felhúzom magam, de csak azért, mert a csapatomért harcolok, az az első, más nem érdekel a pályán, ám ha nem ilyen lennék, nem tudnék jól futballozni, mert ez hozzátartozik a személyiségemhez. Ez persze nem azt jelenti, hogy átlépném a határokat, pályafutásom során csupán egyszer állítottak ki, de akkor sem szándékosan szabálytalankodtam.

– Mit tudott a Videotonról, mielőtt a nyáron aláírt a klubhoz?
– Tisztában voltam vele, hogy remek csapat, nagy klub, amelynek múltja is van. Bosznia-Hercegovinában nagyon jól ismerik a Vidit, mindenki emlékszik rá, hogy az UEFA-kupában a nagy menetelése során kiejtette a Zeljeznicart. Ausztriában nőttem fel, ott is futballoztam, így sokat hallottam Magyarországról, a szomszédról.

– Milyen a Videoton belülről?
– A legjobb klub, amelyben valaha játszottam. Profi k a körülmények, megvannak a rövid és hosszú távú tervek, a célunk, hogy erős csapat épüljön, amelynél a következő lépcsőfok az Európa-liga-csoportkörös szereplés. Bajnokok akarunk lenni, ehhez össze kell tartanunk, meg kell küzdenünk az aranyéremért.

– Az osztrák utánpótlás-válogatottban szerepelt, de a felnőtteknél a bosnyákot választotta. Miért?
– Mert amikor hívtak a válogatotthoz, ez volt az egyetlen választás. Bosnyák vagyok, ott születtem, és szeretnék valamit visszaadni a hazámnak. Ausztria is az otthonom, sokat köszönhetek neki, de Bosznia-Hercegovina az első a szívemben, bosnyák a vérem. Nehéz leírni, milyen érzés a válogatottban szerepelni, mert ez jelenti nekem a világot. Az országban a futball, a sport működik igazán, ez hozza össze az embereket azok után, ami ott történt, úgyhogy óriási megtiszteltetés nekem, ha a hazámat képviselhetem. Nincs az a pénz, hogy erről lemondjak.

– Két és fél éve a világbajnokságon is szerepelhetett.
– Azt még nehezebb elmondani, hogy ezzel kapcsolatban mit érzek. Az első nagy versenyére jutott ki a válogatott, ráadásul a világbajnokságra, Brazíliába, ahová a futball „hazatért". Nagyszerű, felemelő volt, még most is hihetetlen számomra az egész, nagy büszkeséggel tölt el.

– Csalódottak voltak, miután a csoportkörben kiestek?
– Természetesen, mivel nagyot akartunk alkotni, de nem volt még elég tapasztalatunk, a tudás, a képességek ugyanis mellettünk szóltak. Nem sokkal korábban, márciusban mutatkoztam be a válogatottban, aztán máris ott találtam magam a vébén, ráadásul a harmadik mérkőzésen, Irán ellen játszottam, és három egyre nyertünk. Sajnálom, hogy az volt az egyetlen győzelmünk. Nagyon jó csapatunk volt, de Nigéria ellen hiába lőttünk három kapufát, nem tudtunk pontot szerezni, ellenfelünk szerzett egy szabálytalan gólt, Edin Dzekóét pedig nem adták meg. Azzal az egy ponttal továbbmentünk volna.

– Ki volt a legjobb abban a csapatban?
– Zvjezdan Misimovic, Miralem Pjanic és Edin Dzeko. Misimovic kivételes klasszis, mindent átlát egy pillanat alatt, tudja, mit kell csinálni, hova kell passzolni. Pjanicon minden héten látszik, milyen zseniális, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Juventusban játszik. Dzeko pedig nagyon jó csatár, de mindenekelőtt fantasztikus srác, az egyik legjobb barátom. Rengeteget segített, amikor a válogatotthoz kerültem, az első perctől kezdve támogatott, a szárnyai alá vett, onnantól kezdve pedig mindent együtt csináltunk, amikor a csapattal voltunk. Rendkívül hálás vagyok neki azért, amit értem tett, megtanultam tőle, hogy mindig legyek önmagam, lehet bármennyi pénzem, ne változzak meg.

– Boldog ember?
– A legfontosabb, hogy egészséges vagyok, ráadásul azzal foglalkozom, amit szeretek. Imádok futballozni, de ha bármi probléma van, akkor is megpróbálok mosolyogni. Most szerencsére nincs semmi gond. Béke van.