Harakiri – Sinkovics Gábor publicisztikája

„Maradjunk?”

Endre kiabált felém, de az ötvenezres tömeg hangorkánja miatt nem értettem, mit beszél. Megvonta a vállát, aztán ha akkor már lett volna mobiltelefon, talán belemerül, lesi az üzeneteit, figyeli a híreket, belekezd valamilyen tankos játékba, vagy unalmában facebookozik. De akkor még nem is álmodhattunk az ördög kütyüjéről, amely aztán átvette az irányítást, a hatalmat az emberek fölött. A stadion majd' felrobbant, amikor megjelent a játékoskijáróban a Ferencváros és az Újpest. A Fradi tiszta fehérben, elegánsan, mintegy jelezve: mi különlegesek vagyunk, mi a Ferencváros vagyunk. Az Újpest lila, oldalán fehér csíkkal díszített mezben, fehér nadrágban és lila sportszárban pompázott, és csak jöttek, jöttek ki ezek a nagyszerű futballisták, egyik a másik után, és a szurkolók felállva tapsoltak, üvöltöttek, és úgy néztek Bálintra, Nyilasira, Ebedlire, Muchára, Szabó Ferire, Fazekasra, Törőcsikre, Feketére, mint az istenekre. Endre negyedszer is felém fordult, és azt kiabálta a fülembe: „Maradjunk?”, s láttam rajta, ha úgy döntök, hogy mára ennyi elég a futballból, indulunk haza vagy tudom is én, csavarogni a városba, a csajokat bámulni a Váci utcában, akkor otthagyjuk a derbit. Endre életének csak egy vékonyka szelete volt a futball, járt meccsre, szerette a Vasast, és ha a helyzet úgy hozta, teli torokból kiabálta: „Béla, Béla Béluska, úgy lő, mint a géppuska”. Az sem zökkentette ki azonban, ha a kedvencei kikaptak.

Nem volt élet-halál kérdés neki a futball.

Azon a szombaton, 1976. május 15-én elégedetten figyelte a Népstadion előmeccsét, amelyen a Vasas 3–0-ra megverte a Honvédot. Különösen Izsó Ignác játszott remekül, cseleivel, leheletfinom megmozdulásaival rendre becsapta a kispesti védőket, és tapsra ragadtatta a publikumot.

„Maradjunk?”

Már kezdődött a Fradi–Dózsa, s én azt mondtam Endrének, ha már itt vagyunk, ha már jegyet vettünk, maradjunk. S milyen jól tettük. Különleges élményről maradtunk volna le, futballtörténelmi pillanatokat hagytunk volna ki, mert az a meccs az örökkévalóságnak szólt, jóllehet, ezt ott és akkor, a középkezdés pillanatában senki sem sejthette. A bajnokság a hajrájához ért, a Videoton állt az első helyen, az FTC pedig üldözte a fehérváriakat, Balogh II Sándor, az Újpest egykori válogatott labdarúgója is ferencvárosi győzelmet tippelt, és a közvélemény is a zöld-fehérek sikerét várta. Akkoriban nem kellett érvelni a futball mellett.

A szurkolók megtöltötték a stadionokat, és idegenbe is elkísérték a kedvenceket. Pedig a hetvenes években már megannyi elemző írás jelent meg a magyar futball válságáról. Szakértők mondták a magukét, hangsúlyozva: a sportág fejlődik, egyre nagyobb, gyorsabb iramot diktál, s mi, magyarok lemaradunk ebben a versenyben. Még nagyon is friss volt az emlék, hogy a válogatott nem jutott ki az 1974-es, NSZK-ban rendezett világbajnokságra, még nagyon is ott élt az emberekben a svédek elleni sorsdöntő 3–3 emléke, Ralf Edström fejese, Bicskei Bertalan tétova mozdulata. De azon a szombaton mennydörgött a lelátó.

A hatalmas Fradi-tábor lenyűgöző látványt nyújtott, zöld-fehér zászlóerdő, akkor már rudak nélkül. A meccs tűzbe-lázba hozta a szurkolókat. Felváltva estek a gólok, és úgy tetszett, mintha egyik csapat sem védekezne, csak támadna, támadna és támadna.

Földöntúli pillanatok voltak azok.

Vajon lehet-e tudni előre, hogy felejthetetlen élményben lesz részünk? Gondolhatja bárki is előre, hogy egy Fradi–Dózsa rangadón olyan eredmény születik, amelyről az idők végezetéig beszélnek majd.

Csodálattal néztük Fazekas László játékát azon az estén.

Olykor figyeltem Endrét, nézte a meccset, látta a gólparádét, érzékelte, hogy különleges élmény részese, mégis mintha elkalandozott volna a tekintete, mintha máshol jártak volna a gondolatai. Az apja a hetvenes évek közepén már maszek tv-szerelőként dolgozott, és sokat keresett. A lerobbant, pisszegő, búgó, fekete ugráló pontokat sugárzó Kékes, Orion márkájú készülékek sok-sok munkát adtak neki, és ő ment, ment szorgalmasan, s egyre gazdagabb lett. A Magyar Televízió, amelynek műsora szinte az egyetlen szórakozás volt, fokozta a tempót, a hetvenes évek elején megkezdte az adást a második csatornán is (milyen nagy szám, micsoda luxus volt az…), s emlékszem, már az első időkben a Harakiri című japán filmmel szórakoztatták a nézőket. S a realista szovjet mozikhoz szokott közönség azt láthatta, hogy több szamuráj kivégzi magát, lassan, precíz mozdulatokkal, hörgések közepette. Ma már nem tűnne sokkolónak, de akkor az volt.

A félidőben 4–3-ra vezetett az Újpest. A közönség megpihent, visszaült és erőt gyűjtött. Senki sem tudta, mi lesz ennek az estének a vége. Én sem tudhattam, mi történik velem, velünk, Endrével az elkövetkező években. Jóval kevesebbet találkoztunk, már nem járt meccsre, és amikor néhány évvel később az egyik egyetemi klubban mámorosan azt énekeltem: „Gyönyörű autók, gyönyörű nők, éjszakai dühöngők, egy halvány, utolsó emlék, megfogtam egy pincérnő mellét...”, akkor ő Visegrádról Szentendre felé autózva, Leányfalu belterületén nekicsapódott egy vasoszlopnak. Azt mondják, elaludt.

S másnap reggel a mámorból kijózanodva, immár otthon megszólalt a csengő, s egy közös barátunk állt az ajtóban, és azt kérdezte: „Akarod látni utoljára Endrét? Itt van lent a halottaskocsiban, én vezetem, idehoztam, idejöttem, hogy elbúcsúzz tőle…” A döbbenettől megszólalni sem tudtam, és nem volt erőm kimenni az utcára.

Ám ott, a Népstadionban, amikor az Újpest újabb és újabb gólt szerzett a Fradi ellen, az este az életről mesélt. A derbi a Dózsa 8–3-as győzelmét hozta. Tudni lehetett, erről a kilencven percről az idők végezetéig beszélnek majd. Aki akkor ott volt a Népstadion lelátóján, különleges hangulatban indult haza, s ez a vesztes fradistákra is vonatkozott, senki sem fütyült közülük, senki sem szentségelt, és senki sem kiabálta: „Dolgozzatok, dolgozzatok!” Az a tizenegy gól, a megannyi klasszismegoldás csordultig töltötte az emberek lelkét, még a vesztesekét is. Fazekas öt gólt szerzett, a Népsporttól tízes osztályzatot kapott, de Törőcsik és Fekete is feltartóztathatatlanul futballozott, mi több, Szabó Feri, a FTC centere is bekerült a forduló válogatottjába.

Az élet szép.

Ezt gondolták akkor az Újpest szurkolói. Pedig néhány héttel később a vesztes Ferencváros nyerte meg a bajnokságot.

Azon a szombat estén senki sem hitte volna el, hogy egyszer majd öt-hatezren ülnek a két csapat rangadóján, hogy nem lesz Népstadion, s hogy a Trabant 2017-re „jópofa” autóvá válik, hogy menő, trendi lesz vele furikázni. Azon az 1976-os májusi szombaton elképzelhetetlennek tetszett, hogy a magyar futballbajnokság meccseit majdan csak néhány ezren nézzék, hogy a derbi elveszítse a varázsát, hogy a válogatott Andorrától is vereséget szenvedjen, s hogy a sportág már csak a legfanatikusabbakat, a legkitartóbbakat érdekelje.

„Ugye jó, hogy maradtunk, jó, hogy végignéztük?” – kérdeztem azon az estén Endrétől, és ő bólogatott. Akkor még nem tudtuk, mára kiderült: a magyar futballtörténelem részeseivé váltunk. Vajon gondolhatnak erre azok, akik ott voltak a legutóbbi Újpest–Fradin?

Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, most azonnal felhívnám Endrét, és azt mondanám neki, te láttad, te átélted a megismételhetetlen csodát!

Egyre kevesebben lesznek, akik értik, miről beszélek.