Másfél éve agydaganattal műtötték – 19 évesen NB I-es futballista

ÚT AZ ELSŐ KERETIG; A „FIATALSZABÁLYRÓL”

– 2013-ban volt szerencsém elkísérni a Honvéd U15-ös csapatát Szlovéniába, a Nike Premier-kupa európai döntőjébe. Az akkori tizenhatos keretből mára ketten jutottak el az NB I-ig, ön és Tömösvári Bálint. Mi minden kell ahhoz, hogy valaki, végigjárva a ranglétrát az utánpótláscsapatokban, eljusson az első csapatig, az élvonalig?
– Sok szerencse és nagyon sok plusz munka, az edzéseken túl – válaszolta a Nemzeti Sport Online kérdésére az U-válogatott Herjeczki Kristóf, a Honvéd 19 éves támadó középpályása, aki az 1. fordulóban mutatkozott be az NB I-ben, majd a 2. körben is lehetőséget kapott. – A korábbi csapattársaim közül többen kölcsönbe kerültek, van, aki a tanulást részesítette előnyben és abbahagyta a futballt, mások bár odakerültek az első kerethez, de sérülés vagy egyéb okok miatt még nem szerepeltek az első csapatban. Fontos, hogy amikor lehetőséget kap az ember, legyen az akármilyen rövid idő, bizonyítani tudjon. Én a nyáron az egyik edzőmeccsen kaptam huszonöt percet az új, holland edzőnktől, Erik van der Meertől, és úgy érzem, tudtam élni a lehetőséggel, hiszen azóta mind a két bajnokin játszhattam. Hálás vagyok neki, és köszönettel tartozom az összes eddigi edzőmnek és a családomnak is, hogy támogattak, hogy idáig eljuthattam.

– Mennyiben köszönhető ez vajon a „fiatalszabálynak”, és nem tart-e attól, hogy ami most előny, az később hátrány lesz, mert a támogatott körből kinőve már sokkal nehezebb lesz csapatba kerülni?
– Nekünk, akik beleesünk a támogatott korosztályba, ez óriási esély, mert a szabálynak köszönhetően talán jobban be mernek minket rakni a csapatba az edzők, meg tudjuk mutatni magunkat. Onnantól már minden csak rajtunk múlik. Ahogy már mondtam is, ott és akkor kell jól játszani, amikor a pályára küldenek. Lehet, hogy később már nem kapok esélyt, ezért akkor kell a lehető legtöbbet nyújtani, amikor játszom. Ha sikerül bizonyítani, akkor meg lehet ragadni az NB I-ben, vagy akár idővel külföldre is el lehet jutni.

KÜZDELEM A TUMORRAL

– Önnek már idáig is különösen nehéz útja volt…
– Igen, másfél évvel ezelőtt volt egy műtétem.

– Ha jól tudom, agydaganattal operálták.
– Igen, azzal műtöttek. Volt néhány tünetem, gyakran elbambultam, egyszer félrebeszéltem, amivel nagyon megijesztettem a szüleimet. Ezek után a Honvéd orvosa, Szilas Ádám javaslatára elkezdődtek a vizsgálatok, először epilepsziára gyanakodtak, majd egy MR-vizsgálaton megállapították, hogy egy tumor okozza a tüneteket. Igazából minden nagyon gyorsan történt, szinte fel sem fogtam az egészet. Emlékszem, vasárnap még játszottam az NB III-as csapatban, majd a meccs után hívott apukám, hogy hétfőn be kell mennem az Amerikai úti klinikára. Ott műtött meg Nagy Gábor doktor úr, de köszönettel tartozom Rozsdi Beáta főorvos asszonynak is. Utólag elmondhatom, minden nagyon jól alakult. A műtét előtt eléggé megijesztettek minket, főleg édesanyámat a lehetséges következményekkel, de szerencsére jó indulatú daganat volt. Három héttel a műtét után már iskolába jártam, hat hét múlva elkezdtem kocogni, fél évvel később fejvédőben már futballoztam is. Azt nem lehet tudni, hogy a tumor mitől alakult ki, és mivel nagyon jól sikerült a műtét, kicsi az esélye, hogy kiújul, a doktor úr elmondta, nem is szabad erre gondolni, szóval nem fog kiújulni. Túl vagyok rajta! A családomat jobban megviselték a történtek, de rengeteget segített, hogy lélekben végig mellettem álltak, édesapám, édesanyám és a húgom, aki a legnagyobb szurkolóm. És persze a Honvéd is mindenben támogatott.

AZ NB I-ES BEMUTATKOZÁS

– Hogyan értékeli az első két NB I-es meccsét? Mik a fő különbségek a korosztályos bajnokikhoz, vagy az NB III-hoz képest? Miben kell a legtöbbet fejlődnie?
– A Haladás ellen még engem is meglepett, hogy a kezdőcsapatba kerültem. Eredetileg szélső vagyok, de a csatár mögött játszottam. Elsőre furcsa volt, meg kellett szoknom a mozgásokat, de aztán egyre inkább belejöttem. A második meccsen egy sorral hátrébb, Djordje Kamber mellé álltam be, több védekező feladattal. Mindegy, hol kapok szerepet, csak játsszak. A meccsek gyorsabb gondolkodást igényelnek, egy-két érintőben folyik a játék. Mindenben fejlődnöm kell, a legtöbbet talán a fejjátékomban, illetve fizikailag.

– Említette az imént Kambert, és ott van elöl Davide Lanzafame. Ők, illetve a rutinosabb játékosok mennyire segítik a fiatalok beilleszkedését?
– Lanzafame az első meccs előtt külön odajött hozzám és elmondta, mire figyeljek, hogyan osszuk meg a feladatokat, és az idősebbek meccs közben is irányítanak, segítenek. Azt is elmondják, ha valamit rosszul csinálok, de nem bántóan, hanem normálisan, támogató szándékkal. A lényeg az, hogy minél jobban játsszak, lőjem a gólokat, és akkor gyorsan be tudok épülni a csapatba.

A HONVÉD TITKA, ROSSI, VAN DER MEER ÉS A CÉLOK

– Nem volt önben félsz, amikor nyáron csatlakozott az első kerethez, hiszen mégiscsak bajnokcsapatnak lett a tagja zöldfülűként?
– Az elején gondolkodtam rajta, hogyan fogad a csapat, mit szólnak a szurkolók, de ahogy bekerültem az első csapat közegébe, rögtön megértettem, miért lett bajnok ez a társaság. Olyan összetartó, egymást mindenben segítő, támogató közösségről van szó, amely bármire képes lehet. Látszott legutóbb a Diósgyőr ellen is, mekkora tartás van a csapatban. Tíz emberrel meg tudtuk fordítani a mérkőzést és a kilencvenhatodik percben kapott góllal lett kettő-kettő.

– Bár Marco Rossinál az NB I-ben még nem szerepelt, csak edzéseken vett részt, mennyiben volt ő másabb, mint az új, holland edző, miben tér el a két szakember munkája?
– Most talán még több támadásra, labdabirtoklásra törekszünk. Rossi szigorúbb volt a taktikát, a szerepeket illetően. Persze egymás tisztelete és a kellő fegyelem Van der Meernél is megvan, de ő a futball játékosabb oldalára helyezi a hangsúlyt.

– Nagyjából ez az olasz és a holland stílus különbsége. De lesz-e különbség az eredményességben?
– Ma már mindenki a bajnoki címben gondolkodik, remélem, ismét közel leszünk hozzá. Az előző szezon elején még senki sem gondolta volna, hogy harcban lehet a Honvéd az aranyéremért, de aztán a klubon belül mindenki egyre jobban elhitte, a csapat elkezdett küzdeni érte és meglett az eredménye.

– Igen, a Honvéd nagy küzdő! Ezért is jól illeszkedhet a csapatba az ön személyisége. Mit gondol, a története, az, ahogy szembenézett a nehézségekkel és leküzdte őket, szolgálhat példaként más, ugyancsak az NB I-be vágyó fiatalok számára?
– Remélem, hogy igen. Bízom benne, hogy táplálkozni tudnak a történetemből. Nem volt egyszerű időszak az életemben, amikor közölték, hogy mi a bajom, de végig hittem benne, hogy legyőzöm a nehézségeket. Ahogy az elején is említettem, szerencse és sok munka. A szerencse megvolt, mert nem győzöm hangsúlyozni, milyen sokat számít a szerető, támogató család. Innen már csak felfelé vezethet az út. Rajtam múlik, ezért fogok dolgozni.