Van der Meer: Ha valaki rosszkedvű, menjen haza, a futballt élvezni kell!

– Mindig ilyen vidám?
– Persze, mert boldog ember vagyok – vágta rá Erik van der Meer, a Ferencváros elleni rangadóra készülő Bp. Honvéd vezetőedzője, miután fülig érő szájjal teljesítette a fotós kolléga összes kérését, majd egy kávéval és a mobilkészülékével a kezében lehuppant a kispesti sajtóterem kanapéjára, hogy interjút adjon lapunknak. – Vallom, aki jól érzi magát a bőrében, többet ér el, mint aki folyton kesereg. Nem szeretek szomorú arcokat látni magam körül. Ha valaki rosszkedvű, menjen haza, a futballt élvezni kell!

– A játékosai élvezik?
– Erről inkább őket kellene megkérdezni, de ha már engem kérdezett: szerintem igen. Nyílt a viszonyom a csapattal. Fontosak számomra a visszajelzések, sokat beszélgetek a labdarúgókkal. Amit mondok, nem szentírás, ha valakinek nem tetszik, szívesen meghallgatom a véleményét, győzzön meg arról, hogy neki van igaza! Nem akarok úgy élni, hogy azt feltételezem, minden ajtó mögött ellenség lapul. Ha szemtől szemben megbeszéljük a dolgokat, rendben vagyunk.

– Akkor őszintén: mi volt az első gondolata, amikor először hallott a kispestiek érdeklődéséről?
– Egyfelől felettébb vonzott, hogy a magyar bajnok keresett, másfelől, mivel éppen Katarban dolgoztam, az is bevillant, hogy ha elfogadom az ajánlatot, közelebb lehetek Hollandiában élő családomhoz. Tudja, tíz éve vagyok távol az otthonomtól, és bár azzal foglalkozom, amit igazán szeretek, azért nem könnyű, amikor a gyermekeim születésnapján nem lehetek ott. Úgy szoktam mondani, ott vagyok mindenütt, miközben nem vagyok sehol. De valamit valamiért, ugyebár. Most is azért szorongatom a telefonomat, mert bármelyik pillanatban azzal hívhatnak, hogy nagyapa lettem…

– Ha addig világra jön az unokája, a Fradi elleni meccs után hazaugrik, hogy a kezébe vegye?
– Sajnos nincs erre idő. Jelenleg kizárólag a munkára fókuszálok. Az első körből még három meccsünk van hátra, a csapatnak ártanék azzal, ha csupán kilencven százalékban koncentrálnék a feladatomra. Vagy tisztességesen csinálok valamit, vagy sehogy.

– Azt kapta a Honvédtól, amit várt?
– Teljes mértékben. Tisztában voltam azzal, hová érkezem, milyen körülmények közé kerülök. Amit a tulajdonos ígért, maradéktalanul teljesítette. Ha két edzés van egy napon, a közös étkezés immár ugyanúgy garantálva van, mint a lehetőség a pihenésre. Remek játékosokkal, kiváló stábbal dolgozhatok, minden segítséget megkapok a munkámhoz. Neves klub edzője lehetek, úgy érzem, hamar a kispesti család tagjává váltam. Nincs miért aggódnom, elégedett vagyok.

– A keret erősségével is?
– Egy-egy védőt, illetve középpályást még keresünk.

– Határon innen vagy túl?
– Mindenhol.

– Ha azt állítom, hogy nyolc forduló elteltével még mindig kétarcú a Honvéd, megcáfol?
– Egyet kell értenem. A csapatnak volt egy stílusa, de mivel van elképzelésem arra vonatkozóan, hogyan lehetnénk még erősebbek, szeretnék változtatni rajta. Ez nyilván nem megy egyik napról a másikra, ezért is fordulhat elő, hogy ha menet közben azt tapasztaljuk, nem működik megfelelően az új rendszer, visszaállunk a régire. Elindultunk egy úton, tudtuk, hogy lesznek buktatók, ugyanakkor afelől sincs kétségem, hogy ha el is esünk, gyorsan talpra állunk. A tabellán elfoglalt második helyünk arról tanúskodik, nagy baj nincs, sőt…

– Hogy nem küszködnek problémákkal, az mennyiben köszönhető az ön által bevezetett házirendnek?
– Felesleges ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. A szabályokat a játékosokkal közösen alkottuk meg, ez így normális. Nem hinném, hogy bármi különös lenne abban, hogy ha valaki késik, fizetnie kell. Még abban sincs, hogy ha valaki másodjára is elkésik, akkor a büntetési tétel a duplájára emelkedik. Ügyelünk az étkezésre, adunk a megjelenésre, igyekszünk úgy kinézni, mint egy futballcsapat. S tiszteletben tartjuk mások munkáját, az orvosi szobába például csak papucsban lépünk be. Hozzáteszem, a szabályok mindenkire vonatkoznak, a labdarúgókra éppúgy, mint a stábtagokra. Ha bajnokok vagyunk, úgy is kell viselkednünk.

– Szombaton címvédőként fogadják a Fradit. Hogyan készül az első derbijére a zöld-fehérek ellen?
– Úgy, mint a többi meccsre.

– Azért csak nagyobb izgalomban telnek ezek a napok, mint a Haladás vagy a Balmazújváros elleni találkozót megelőzően.
– Az én esetemben nem. A Ferencváros tekintélyes klub, jó játékosokat vonultat fel, ráadásul az átigazolási időszak hajrájában tovább erősítette a keretét, de a legyőzése ugyanúgy három pontot ér, mint a Haladás elleni siker. Azt persze érzékelem, hogy az öltözőben felfokozott a légkör, hajdanán, amikor még az Utrechtben szerepeltem, magam is másként vártam az Ajax elleni ütközetet, mint a többit, ezért megértem, hogy a futballisták jobban hegyezik magukat erre a kilencven percre. Azzal maximálisan tisztában vagyok már, Kispesten mit jelent ez a párharc, úgyhogy mindent elkövetek azért, hogy megnyerjük.

– Három hete tartózkodott Magyarországon, amikor lapunknak úgy nyilatkozott, még nem volt ideje megismerkedni Budapesttel. Azóta pótolta a mulasztást?
– Részben igen. Tekintve, hogy a pályaedzőm, Mark de Vries is egyedül érkezett ide, néhanapján bevetjük magunkat a belvárosba. Beülünk egy étterembe, vagy csak iszunk egy finom kávét, és közben gyönyörködünk a régi épületekben. Budapest elbűvölő, nem telt sok időbe, amíg rabul ejtett.

– A szurkolók felismerik az utcán?
– Szerencsére nem.

– Szerencsére?!
– Nem bánom, ha úgymond ismeretlenként járkálhatok. Szinte minden a futball körül forog nálam, de higgye el, van annak előnye is, ha időnként teljesen kikapcsol az ember. Más kérdés, hogy az életemben ritka az ilyen pillanat.

– Ezzel is magyarázható, hogy a múlt héten felbukkant a Paks–Videoton meccsen?
– Az jó túra volt! Egyrészt feltérképeztem a riválisokat, másrészt Markkal találtunk egy príma olasz éttermet a paksi buszpályaudvar közelében, harmadrészt a klub kifizette az útiköltséget… A viccet félretéve: amikor csak tehetem, kimegyek más csapatok mérkőzéseire. A Fradi–Vasast is láttam a hétvégén.

– Kiszúrta, hol sebezhető a Ferencváros?
– Kint lesz szombaton?

– Igen.
– Ez esetben, ha kérhetem, a lefújást követően tegye fel ismét ezt a kérdést.

– Vajon akkor is lesz oka mosolyogni?
– Ó, arra mindig van.