Ikonikus magyar gólok: És jött Csuhás

A Videoton az UEFA-kupa 1984–1985-ös kiírásában a Manchester United kiverésével bekerült az elődöntőbe. A Vidi a döntőbe jutásért a bosnyák Zeljeznicar együttesét kapta, az első mérkőzést a Sóstói Stadionban rendezték, a fehérváriak 3–1-re nyerték meg. A találkozót követően az akkori Jugoszláviából érkező vendégek főleg Haris Skoro góljának köszönhetően optimistán várták a visszavágót.

Edzőjük, Ivica Osim ezt nem is tagadta az 1985. április 24-i szarajevói mérkőzés előtt: „Legalább két góllal nyerünk. Vasárnap a Crvena zvezda ellen 2–0-ra győztünk és sok helyzetünk kimaradt. Ha most ugyanez lesz az eredmény, akkor nemcsak behozzuk a hátrányunkat, hanem tovább is jutunk. Megígértem, hogy nem botlunk el a cél előtt. (...) Meglátják, két hét múlva nálunk játszik az Inter vagy a Real.”

A Grbavica Stadionban a Videoton Disztl P. – Borsányi, Disztl L., Csuhay, Horváth (Novath, 46.) – Burcsa, Végh, Wittmann, Vadász – Palkovics, Szabó összeállításban játszott, Ivica Osim pedig a Skrba – Berjan, Capljic, Sabanadzovic, Komsic – Skoro, Bazdarevic, Baljic – Bahtic, Curic (Cilic, 83.), Samardzija csapatot küldte pályára.

A meccs alakulása a bosnyák mestert igazolta: a „Zseljo” már az 5. percben vezetést szerzett Bahtic révén, igaz, a Vidi bírta a nyomást, ám a második félidőben egy óriási kapus-, majd egy játékvezetői hibát követően a hazai együttes növelte előnyét.

„A 73. percben Bahtic ívelt középre a jobb szélről, a lepattanó labdához Disztl P. ügyetlenül nyúlt, ráütötte Samardzijára. Onnan a lesen álló Curic elé került a labda, aki három méterről az üres kapuba helyezett.”

Ezzel 2–0 lett az állás. „Az én lelkemen szárad a gól, nincs mit szépíteni rajta” – ismerte el később a székesfehérvári kapus. Ekkor idegenben szerzett góljának köszönhetően továbbjutásra állt a Zeljeznicar.

De hogyan állt a magyar labdarúgás egésze 1985 tavaszán? Nem rosszul, de óriási bravúrnak számított, hogy egy nemzetközi kupában (BEK, KEK vagy UEFA-kupa) magyar klubcsapat a döntőbe jutás kapujában állt. Válogatottunk ott volt az 1982-es spanyolországi világbajnokságon, a Videoton–Zeljeznicar UEFA-kupa-elődöntő időpontjára már az is eldőlt, hogy nemzeti csapatunk az 1986-os mexikói vb-re is kijutott, s ez azt jelentette, hogy sorozatban harmadszor (1978, 1982, 1986) Magyarország részvételével rendeztek vb-t.

Détári Lajos és társai 1985. április 17-én Bécsben a Hanappi-stadionban az osztrákok 3–0-s legyőzésével biztosították a kijutást, az osztrák fővárosba átruccant több ezer szurkolónk „Mexikó! Mexikó!" csatakiáltással köszönte meg a remek győzelmet – akkor még nem gondoltuk, hogy a hollandok elleni 1–0-s vereség után a Népstadionban ugyanezeket a fiúkat éktelen füttyszó kíséri majd az öltözőbe...

Viszont azt se felejtsük el, hogy 1984-ben ifjúsági válogatottunk Bicskei Bertalan vezetésével megnyerte az Európa-bajnokságot. Mondhatni, jól álltunk az utánpótlás tekintetében is.

Ami klubcsapataink szereplését illeti, magyar együttes 10 évvel korábban, 1975-ben játszott kupadöntőt, a KEK-ben az FTC 3–0-s vereséget szenvedett a Dinamo Kijevtől. Ezt követően ki-kicsúszott egy-egy bravúros győzelem, de a Videoton menetelésére senki sem számított.

A székesfehérváriak az 1984-ben szerzett bajnoki bronzéremmel harcolták ki az indulás jogát az UEFA-kupában. A harmadik hely mellé Szabó József első Videoton-játékosként 19 góljával a gólkirályi címet is elnyerte (Esterházy Mártontól az utolsó fordulóban 6–6-os döntetlennel végződő, bundának minősített Volán–Bp. Honvéd találkozón szerzett 3 gólját elvették, így a kispesti csatár végül 17 gólos lett). A Dukla Praha, a PSG, a Partizan Beograd és a Manchester United kiverése után az elődöntőben a Zeljeznicar búcsúztatása nem tűnt megoldhatatlan feladatnak, legalábbis a visszavágó 73. percéig...

A második hazai gólt követően a Videoton csapatkapitánya, a sérült Csongrádi Ferenc távollétében a tisztséget betöltő Végh Tibor rászólt a középhátvéd Disztl Lászlóra és a beállós Csuhay Józsefre, hogy menjenek fel támadni. S mit ad Isten, Csuhay éppen Disztl labdájából szerzett gólt.

A 88. percben „Disztl L. a hazai kaputól 20 méterre a balösszekötő helyéről a felfutó Csuhay elé játszott, s a védő 8 méterről, a jobbösszekötő posztjáról úgy lőtt a hálóba, hogy a labda Skrba kezéről vágódott a kapufa tövénél a bal sarokba.”

A Népsport értékelése elsősorban a Videoton küzdeni tudását dicsérte. „Nem is lehet szakmailag megmagyarázni, honnan vették a hitet és az erőt ahhoz, hogy rohamot roham után vezessenek. Tény azonban, hogy átmenet nélkül magukhoz ragadták a kezdeményezést, a játék irányítását és a végén – jellemzőként arra, hogy mindenki a kapu bevételével volt elfoglalva – a beállós Csuhay rúgta a döntőbe jutást jelentő csodálatos gólt! (...) Rájuk aztán igazán elmondható, hogy most is, ezen a mérkőzésen is a semmiből, teljesen vertnek látszó helyzetből tudtak önmaguk fölé nőni, s győzelmükkel olyan sikert értek el, amely – épp úgy, mint a válogatott pontveszteség nélküli továbbjutása – az egész világot bejárja, s felhívja a figyelmet a magyar futballra!”

Csuhay József gólja, 4:20-tól látható

A találkozó másnapján a „lassan oldódó ember" hírében álló Csuhay József ezt nyilatkozta a Népsportnak: „Ilyen katlanban játszani egy feltüzelt csapat ellen hihetetlenül nehéz. Mint a vércsék, úgy csaptak le ránk minden pillanatban. Gyorsan előnyt szereztek, s űzték-hajtották a labdát, hogy behozzák a hátrányt. Nehéz volt hátul. Főleg a második gól körülményei keserítettek el valamennyiünket. Néhány percig szinte padlón voltunk, aztán elkezdtünk futballozni, úgy, ahogyan kellett volna az elején. A gólom? Kijátszottuk a védőket, s amikor visszakerült hozzám a labda, felnéztem, s elrúgtam a bal sarokra. Minden dühöm, reményem benne volt a lövésben. Aztán már csak arra emlékeztem, rajtam csüng mindenki. A tanulság? Soha nem szabad feladni! Amíg nem szól a meccset lezáró síp, mindig van esély és remény. Akkor, kettő-null után azt éreztem, leszakadt az égbolt. S aztán eszembe jutottak nagy pillanatok a közelmúltból. Két héttel korábban például Disztl Laci gólja sorsdöntő volt. Ő is hátvéd...”

A Népsport újságírója, Varga Béla Vidi Sztori címmel könyvet írt a székesfehérvári együttes nagy meneteléséről, abban is így szerepel a gól leírása, ám a Posch Ede, Sipos József szerzőpáros által jegyzett A Videoton nagy napjai címmel megjelenő könyvben Csuhay így elevenítette fel gólját: „Nem sokat gondolkodtam, rászúrtam, bement. Edzésen is szoktuk ezt gyakorolni, azt mondhatnám, tudatos támadás volt. Pedig csak mázli, hihetetlen mázli.”

Ugyanebben a kiadványban Disztl Péter mondta: „Én még életemben nem mentem oda góllövőhöz, csak inteni szoktam; szép volt öreg! Akkor azonban végigrohantam a pályán, hogy megköszönjem Csuhásnak. Ámbár ez csapatjáték. Ha a hátvédek hibáznak, nekem kell elvinnem a balhét. Egyszer én is megérdemlem, hogy ők segítsenek ki a bajból.”

Mi, szurkolók pedig a történteket több mint három évtizeddel később visszaidézve is azt érezzük, amit Kovács Ferenc, a csapat edzője a meccset követően: „Csuhay gólja a pokolból a mennyekbe emelt.”

(A következő részben: Káprázatos Döme)