Veletek – mindörökké! Emlékezés idősebb Dárdai Pálra

Az emlékezést írta: Pietsch Tibor

„Nem kell emlékeztetned, kisfiam, jól tudom, hogy sokszor beszéltem már nektek erről, de... Mindjárt itt a karácsony, és bár hosszú idő után most először nem leszünk együtt, nagyon szeretném, ha te, Móni, Palkó, Marci és Bence tudnátok, hogy minden pillanat, amit veletek tölthettem, csodálatos volt. Mindig is ti tartottátok bennem a lelket, amikor veletek voltam, minden bánatomat elfelejtettem. Tudtam, éreztem, hogy mennyire szerettek, a világ legboldogabb édesapja és nagyapja voltam mellettetek. Ha nem együtt voltunk Berlinben, Pécsen vagy a Balatonon, igyekeztem elfoglalni magam, fociztam, futottam, dolgoztam, csak hogy eltereljem a gondolataimat. Nem volt egyszerű, de ezt te is tudod, Palcsi…

Negyedikes voltál, amikor egy fogalmazásban azt írtad, én vagyok a példaképed, mert emberként és futballistaként is felnézel rám. Ha tudnád, milyen büszke voltam akkor! Nem magamra, hanem rád. Sokan azt hitték, erős vagyok. Hogy mindent kibírok. De Balázs és a Mama elvesztése után nem magamból merítettem erőt, hanem belőletek. Belőled, Móniból és a fiúkból. Régen még én féltettelek mindentől, az utóbbi időben már te aggódtál miattam. Hiába mondtam, hogy nem kell, törődj csak a családoddal és a Herthával, mindig mellettem voltál. Azért tudd, hogy ha mostantól odafentről is, de én mindig óvlak majd, mert hiába múltál már negyvenegy, és hiába vesz körül egy gyönyörű család, mégiscsak az én kisfiam vagy…

Egyvalamit azért kérnék tőled, Palcsi. Ámbár tudom, ezt kérnem sem kell. Egy labda legyen majd a fa alatt. Úgy értem, egy-egy labda mindhárom gyereknek. Neked és Balázsnak rengeteget meséltem a gyerekkoromról, Palkóéknak talán valamivel kevesebbet, ha gondolod, mesélj nekik helyettem is. Meséld el te is, milyen boldog volt a Papa, amikor még kicsi volt. Még a szőlőben is oly vidáman sarabolt, ahogy a megtört kukoricát hordta fel a padlásra, vagy ahogy a kapát húzta. De legfőképp azért volt boldog, mert mindig volt egy labdája. Ha az öregapja ment a vásárba, azzal engedte útjára: »Papa, legyen szíves, hozzon nekem egy labdát!« Úgy ám, én még magáztam az öregapámat. Persze azok az idők már elmúltak. Sok minden elmúlt. Viszont ti mindig itt voltatok nekem, hála az égnek... Nagyon vártam, hogy újra együtt legyünk. Vártam, hogy megint körülülhessük az asztalt, hogy veletek tölthessem a karácsonyt… Szóval, Palcsi, csupán azt kérem, hogy három labda legyen a fa alatt. Esetleg négy, ha te is szeretnél egyet…”

Ha itthon lesztek, feltétlenül menjetek ki Véméndre, nézzetek körül, hogy odahaza minden rendben van-e. Ha találtok két-két karót vagy két-két téglát, még focizhattok is egyet. Úgy, mint Lajos meg én. Egészen addig, amíg az egyik téglával célba nem vettem a bátyámat... Csak mert valamin összevitatkoztunk. Mint veled, amikor a balatoni üdülőben lábteniszeztünk. Atyaég, milyen pálya volt! Az egyik fele homokos volt, a másik füves – vagy inkább gazos… –, a pálya sarkába belógó tölgyfáról már nem is beszélek. Máig előttem van, hogy a döntő poénnál úgy rúgtad meg a labdát, hogy ha hajszállal is, de a vonalon túl ért földet. Én nyertem, csakhogy ezt nem voltál hajlandó tudomásul venni, azt szajkóztad, hogy a labda érintette a vonalat, ezért te győztél. Azt is mondtad, hogy gond van a látásommal, menjek el a szemészetre. Nem győztem mosolyogni magamban: végérvényesen rádöbbentem, hogy pontosan olyan vagy, amilyen én. Ugyanolyan konok. Már akkor sem engedtél, amikor ötéves voltál. Rá sem hederítettél, hogy a Fradit az én gólommal vertük meg egy nullára, és kimerülten értem haza, addig nem hagytál nyugton, amíg le nem mentem veled focizni. Futballról lévén szó nem mondtam, nem mondhattam neked nemet, de ma már bevallhatom, szándékosan pontatlanul passzoltam, hogy az egyik sarokból a másikba rohangálva mihamarabb elfáradjál... Mi tagadás, jó ideig bírtad. Nem akartad feladni. Nem akartál veszíteni. Akkor sem tudtál veszíteni, és ma sem tudsz. Én sem akartam soha veszíteni, kisfiam…

Tudod, ugye, azt is, hogy sosem voltam képes haragudni rátok. Nem voltam mérges akkor sem, amikor a telken kirúgtátok a paradicsompalántát. Való igaz, úgy tettem, mintha dühös lennék rátok, és megindultam felétek, de hagytam, hogy eliszkoljatok... Noha azt hihettétek, hogy bosszús vagyok, amikor a berlini kertben letört ágakat találtam, egyáltalán nem voltam az. Jó, jó, morogtam amiatt, hogy a gyerekek nem tudnak laposan lőni, de közben örült a lelkem, mert tudtam, amikor a tévét nézhetnék vagy a számítógépet nyomkodhatnák, akkor is inkább fociznak. Palcsi, azért vigyázz a kertre, rendben? S ha már olyan jó edző vagy, azért mutasd meg a fiúknak, hogyan kell laposan rúgni…

Közben mesélhetsz nekik arról is, hogy eligazolhattam volna Pécsről. Hívtak Pestre, jó csapatokban jó pénzért játszhattam volna, a válogatottba is könnyebben bekerülhettem volna, de minden Baranyához kötött. És soha, egyetlen másodpercre nem bántam meg, hogy maradtam. Az utóbbi időben egyre többször próbáltál rávenni, hogy költözzek hozzátok Berlinbe, ott az én kis szobám, még a magyar tévécsatornákat is bevezetteted a kedvemért. Egy-egy álmatlanul töltött éjszakán még el is játszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha... De képtelen voltam rászánni magam, ez az igazság. Amikor csak tehettem, mentem hozzátok, de örökre nem tudtam volna mindent és mindenkit itt hagyni…

Rengeteget beszélgettünk, mindennap hívtuk egymást, mégis úgy érzem, nem maradt időm arra, hogy mindent elmondjak neked. Hogy mit éreztem például akkor, amikor a válogatott meccseken húszezren éltették a kisfiamat, vagy akkor, amikor az Olimpiai Stadionban felállva tapsolnak téged, a klub ikonját, vagy csak akkor, amikor azt láttam, hogy ugyanarra neveled Marciékat, amire Édesanyád és én neveltünk téged és Balázst: emberségre, egyenességre, odaadásra. Melletted voltam, amíg felnőttél, te mellettem voltál mindmáig…

Karácsonykor kicsit több dolga lesz Móninak, hiszen a menü nagyját eddig én készíttettem el, ám nem féltem, mint mindent, ezt is megoldja. Egyetek most is halászlevet, harcsapörköltet, töltött káposztát és bejglit, ilyenkor lehet. Te is tudod, én is tudom, hogy mint minden ünnep az elmúlt években, ez is sírással indul majd, de utána örüljetek, hogy együtt vagytok.

S ha meglátod a labdákat a fa alatt, tudhatod, hogy veletek vagyok én is. És leszek is – mindörökké…”