Mocskos idők – Sinkovics Gábor publicisztikája

Chardonnay?

Csodálatos az illata, a zamata. Akkor ilyet kérek én is. Koccintsunk a szebb jövőre, vagy tudom is én mire. Jó ez a hely. Gyakran jársz ide? Nekem, sajnos nincs időm a belvárosban mászkálni, pedig ha az ember kilép ebből a borozóból vagy borbárból, rácsodálkozhat az impozáns, gyönyörűséges Bazilikára vagy egyszerűen csak belefeledkezhet az utcán hömpölygő tömeg látványába. Csodaszép lányokat láttam útközben, és ez a hely is tele van csinosabbnál csinosabb hölgyekkel, akik finom mozdulattal kortyolnak bele a borba, amatőr alkoholistaként. Biztos, hogy írni akarsz rólam? Szerinted érdekel még valakit a nyomorom, a nyomorunk, amibe azzal az átkozott, vagy inkább elátkozott fogadási csalással kerültünk? Nem sajnáltatom magam, nincs miért. Én kerestem a bajt, vagy inkább hagytam magam belesodorni a történetbe.

Pénz. Újra és újra a pénz.

Felment-e bárkit is a bűn alól, ha csak szeretne jól élni? S a jóléten most nem luxust, nem grafitszürke vagy a mostanában oly divatos fehér luxus terepjáróval furikázást értem. Még véletlenül sem. A jóléten én anyagi biztonságot értek, hogy mindent megadhassak a családomnak, hogy ne okozzon gondot a csekkek befizetése, netán egy-egy új cipő, egy pulóver a gyereknek vagy az asszonynak. Tényleg jó ez a Chardonnay. Igyunk még egy pohárral. Mesélek neked, hiszen végül is ezért találkoztunk, de a nevemet ne írd le. Higgyék azt, hogy fantom vagyok, és az egész csak kitaláció.

Ez a mocskos ügy.

Százezer forint miatt hurcoltak meg. Ennyit tettem zsebre, ennyivel károsítottam meg a társadalmat, a hazát, a magyar labdarúgás szent közegét. Sok pénz? Ha azt vesszük, hogy akkoriban hetvenötezer volt az alapfizetésem NB I-es futballistaként, akkor nem kevés. Egyébként tudod, melyik kifejezést utálták leginkább a klubtulajdonosok annak idején: a fizetésnapot. Hiszed-e, vagy sem, ez törlődött a fejükből, a gondolataikból. Nem kaptuk meg a jussunkat egyszer, kétszer, háromszor. S közben nyomtuk a melót, futottunk, tréningeztünk, meccset játszottunk, győzni akartunk. Mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. S amikor már kezdtünk besokallni, fellázadni, behívattak bennünket külön-külön, és azt mondták: három havi bérrel tartozunk, fogadd el a felét, és írd alá a papírt, hogy mindent megkaptál, hogy nincs több követelésed. S ez így ment hónapokon, éveken át, egy-két-három-négy-öt-hat s ki tudja hány klubnál az első és másodosztályban. Romokban volt a magyar futball, és nem csak az eredménytelensége, a háttere, a szervezetlensége és a csórósága miatt. Tudod, mit irigyelek leginkább a mostani profinak mondott magyar labdarúgóktól? A biztonságot. Hogy kizárólag csak a játékra kell koncentrálniuk, és nem azon kell töprengeniük, miből vesznek kaját a gyereknek, miből fizetik a lakás vagy a ház törlesztőrészletét. Ha azt mondom neked, hogy a pályafutásom során legalább két bajnoki címünk úszott el a pénztelenség miatt, akkor hidd el, hogy nem túlzok.
Szóval százezer forint.

Ez okozta a vesztem, s gyakorlatilag ennyi pénztől ment tönkre az életem. Beismertem, elismertem. Azt mondták nekünk akkor, hogy fiúk, jön ez a Ligakupa-meccs, aztán alakuljanak úgy a dolgok, ahogy szeretnénk, és ti jól jártok, a befolyt összegből végre fizetést kaptok. Hülyék lettünk volna nem elfogadni. Valamennyien benne voltunk, a teljes keret. Később volt, aki tagadta, én inkább elismertem, hogy tudtam az egészről. S talán ez volt a legjobb megoldás. Akadt olyan játékos, aki tíz napot töltött a rács mögött, köztörvényes bűnözők mellett, akik ellopták mindenét, a melegítőjét, az edzőcipőjét, és beleröhögtek a pofájába, hogy szaros százezer forint miatt itt rohad a sitten. ,,Tesó, miért nem sétálsz ki a kis pitiánerségeddel?” – mondták neki.

Igyunk még egy pohárral?

Az előbb nem Aczél Zoliról beszéltem, mielőtt még félreértenél. Őt hurcolták meg a legdurvábban, mint egy véres rongyot, úgy mutogatták a televízióban, mint aki baseballütővel tarkón vágta a nagynénjét, vagy forró vízben fürdette a mosómedvéjét. De nincs kedvem viccelődni, sokkal inkább sírhatnékom van mindattól, amit átéltem. Elvettek hat évet az életemből, és mostanában kezdem újra embernek érezni magam. Hülyén hangzik, igaz? Volt időszak, amikor építkezésen dolgoztam, segédmunkásként. Toltam a talicskát, kevertem a maltert, és az járt a fejemben, íme, itt van a bűn és a bűnhődés. Csak aztán amikor azt olvastam, hogy egy mai „sztárcsatár”, aki megannyi klubban megfordult már, nem érzi jól magát havi ötmilliós fizetéssel, rosszkedvű, nem találja a helyét, és nincs rendben a lelke, akkor döbbentem rá, hogy az átlagdrukker miért gyűlöli a mostani túlfizetett magyar focisták többségét. A talicskát beborítottam az árokba, és üvöltöttem, káromkodtam, hogy ez így nincs rendben. Miért sajnáltatja magát ez az elkényeztetett, küzdeni képtelen „gólvágó”, amikor neki van a legjobb dolga a világon. Neki és a kortársainak. Mi a túlélésért játszottunk, szó szerint és átvitt értelemben is, belőlünk kényszervállalkozót faragott a rendszer, kamu számlák után futkostunk, könyvelőkkel egyezkedtünk, az adóhivataltól rettegtünk, ahelyett, hogy a játékra, a minél jobb teljesítményre koncentráltunk volna. Ha azt mondom neked, hogy volt olyan nap, amikor az adóhivatal öt embere mászkált a házamban, keresett, kutakodott, számon kért folyamatosan, akkor azt gondolod, hogy túlzok. Csoda-e, ha ebben a zűrzavarban elcsábultunk? Hagytuk magunkat néhány tíz- vagy jobb esetben százezer forinttal megvenni? Írd le, vállalom: akkor tízből kilenc futballista belement a piszkos alkuba. Mesélhetnék neked arról a negyvenoldalas anyagról, amelyet a saját szememmel láttam. A kollégád, aki próbált információkhoz jutni, valahonnan a Vajdaságból jutott hozzá egy nyolcvan nevet tartalmazó kockás füzethez. Ha engem kérdez, én háromszázzal szolgálhattam volna neki. Abban a negyvenoldalas anyagban megdöbbentő dolgokat láttam. Vagy ott vannak azok a „szakértők”, akik nyomták a sódert, véleményt formáltak, igazságot osztottak, szakmaiskodtak, miközben főszereplői voltak ennek a ronda ügynek. De érdekes sztorikat mesélhetnék a feltörekvő edzőgeneráció tagjairól is, az egyikük már csomagolt, amikor megjelentek a nyomozók, elköszönt a játékosaitól, pedig nem is érte jöttek. Egy másik, a támadófutball elkötelezett híve, akit tanúként idéztek be, és láttam a bírónő arcán, hogy pontosan tudja, ez a fickó nem tanú, hanem főszervező. Vagy a nagy sztár, aki gyakorlatilag főszerepet játszott abban, hogy a fogadási csalás ilyen szervezett formájával Magyarország besározta a sportágat. Még azt is tudom, hogy Vietnamból importáltuk ezt a mocskot. És persze ott van a magyarul már egész jól beszélő sikeres tréner, az igazságosztó, a mindenkivel harcot vívó, aki jelentős beosztást, rangot szerzett a futballmaffia hálózatában.

Ők mind, mind, mind megúszták.

Kutasi Robi pedig leugrott a toronyházból. Nagyjából öt nappal az öngyilkossága előtt találkoztam vele az egyik plázában. Megdöbbentően lefogyott, és zaklatott idegállapotban volt. Ültünk a kávézóban, suttogva beszélt, és jelezte, hogy a szomszéd asztalnál két nyomozó figyeli, és már megsúgták neki, hogy hamarosan lekapcsolják, beviszik. Ő vitte el a balhét, jóllehet a játékosok mellett klubtulajdonosok, menedzserek, edzők is benne voltak a pöcegödörben. Azért vállaltam, hogy mindezt elmondom, mert üzenni szeretnék a jelenkor magyar futballistáinak: becsüljék meg, hogy új stadionokban, milliós fizetésekkel adhatják elő a gyakran semmit. Nem szeretném sajnáltatni magam, de csak a kishalakat horgászták ki, a nagyokat hagyták tovább úszni. Mutattál egy dalt idejövet, hadd hallgassam meg újra: „Mocskos idők, szeretned kéne, a jövő itt van, sose lesz vége, mocskos idők, a sarokba bújva, bárhogy is volt, kezdjük újra…” Hát én nem bújok többé a sarokba. Elég volt! Inkább igyunk még egy pohár bort.

S bárcsak az alkohol beszélt volna belőlem.

Csodálatos az illata, a zamata. Akkor ilyet kérek én is. Koccintsunk a szebb jövőre, vagy tudom is én mire. Jó ez a hely. Gyakran jársz ide? Nekem, sajnos nincs időm a belvárosban mászkálni, pedig ha az ember kilép ebből a borozóból vagy borbárból, rácsodálkozhat az impozáns, gyönyörűséges Bazilikára vagy egyszerűen csak belefeledkezhet az utcán hömpölygő tömeg látványába. Csodaszép lányokat láttam útközben, és ez a hely is tele van csinosabbnál csinosabb hölgyekkel, akik finom mozdulattal kortyolnak bele a borba, amatőr alkoholistaként. Biztos, hogy írni akarsz rólam? Szerinted érdekel még valakit a nyomorom, a nyomorunk, amibe azzal az átkozott, vagy inkább elátkozott fogadási csalással kerültünk? Nem sajnáltatom magam, nincs miért. Én kerestem a bajt, vagy inkább hagytam magam belesodorni a történetbe.

Pénz. Újra és újra a pénz.

Felment-e bárkit is a bűn alól, ha csak szeretne jól élni? S a jóléten most nem luxust, nem grafitszürke vagy a mostanában oly divatos fehér luxus terepjáróval furikázást értem. Még véletlenül sem. A jóléten én anyagi biztonságot értek, hogy mindent megadhassak a családomnak, hogy ne okozzon gondot a csekkek befizetése, netán egy-egy új cipő, egy pulóver a gyereknek vagy az asszonynak. Tényleg jó ez a Chardonnay. Igyunk még egy pohárral. Mesélek neked, hiszen végül is ezért találkoztunk, de a nevemet ne írd le. Higgyék azt, hogy fantom vagyok, és az egész csak kitaláció.

Ez a mocskos ügy.

Százezer forint miatt hurcoltak meg. Ennyit tettem zsebre, ennyivel károsítottam meg a társadalmat, a hazát, a magyar labdarúgás szent közegét. Sok pénz? Ha azt vesszük, hogy akkoriban hetvenötezer volt az alapfizetésem NB I-es futballistaként, akkor nem kevés. Egyébként tudod, melyik kifejezést utálták leginkább a klubtulajdonosok annak idején: a fizetésnapot. Hiszed-e, vagy sem, ez törlődött a fejükből, a gondolataikból. Nem kaptuk meg a jussunkat egyszer, kétszer, háromszor. S közben nyomtuk a melót, futottunk, tréningeztünk, meccset játszottunk, győzni akartunk. Mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. S amikor már kezdtünk besokallni, fellázadni, behívattak bennünket külön-külön, és azt mondták: három havi bérrel tartozunk, fogadd el a felét, és írd alá a papírt, hogy mindent megkaptál, hogy nincs több követelésed. S ez így ment hónapokon, éveken át, egy-két-három-négy-öt-hat s ki tudja hány klubnál az első és másodosztályban. Romokban volt a magyar futball, és nem csak az eredménytelensége, a háttere, a szervezetlensége és a csórósága miatt. Tudod, mit irigyelek leginkább a mostani profinak mondott magyar labdarúgóktól? A biztonságot. Hogy kizárólag csak a játékra kell koncentrálniuk, és nem azon kell töprengeniük, miből vesznek kaját a gyereknek, miből fizetik a lakás vagy a ház törlesztőrészletét. Ha azt mondom neked, hogy a pályafutásom során legalább két bajnoki címünk úszott el a pénztelenség miatt, akkor hidd el, hogy nem túlzok.
Szóval százezer forint.

Ez okozta a vesztem, s gyakorlatilag ennyi pénztől ment tönkre az életem. Beismertem, elismertem. Azt mondták nekünk akkor, hogy fiúk, jön ez a Ligakupa-meccs, aztán alakuljanak úgy a dolgok, ahogy szeretnénk, és ti jól jártok, a befolyt összegből végre fizetést kaptok. Hülyék lettünk volna nem elfogadni. Valamennyien benne voltunk, a teljes keret. Később volt, aki tagadta, én inkább elismertem, hogy tudtam az egészről. S talán ez volt a legjobb megoldás. Akadt olyan játékos, aki tíz napot töltött a rács mögött, köztörvényes bűnözők mellett, akik ellopták mindenét, a melegítőjét, az edzőcipőjét, és beleröhögtek a pofájába, hogy szaros százezer forint miatt itt rohad a sitten. ,,Tesó, miért nem sétálsz ki a kis pitiánerségeddel?” – mondták neki.

Igyunk még egy pohárral?

Az előbb nem Aczél Zoliról beszéltem, mielőtt még félreértenél. Őt hurcolták meg a legdurvábban, mint egy véres rongyot, úgy mutogatták a televízióban, mint aki baseballütővel tarkón vágta a nagynénjét, vagy forró vízben fürdette a mosómedvéjét. De nincs kedvem viccelődni, sokkal inkább sírhatnékom van mindattól, amit átéltem. Elvettek hat évet az életemből, és mostanában kezdem újra embernek érezni magam. Hülyén hangzik, igaz? Volt időszak, amikor építkezésen dolgoztam, segédmunkásként. Toltam a talicskát, kevertem a maltert, és az járt a fejemben, íme, itt van a bűn és a bűnhődés. Csak aztán amikor azt olvastam, hogy egy mai „sztárcsatár”, aki megannyi klubban megfordult már, nem érzi jól magát havi ötmilliós fizetéssel, rosszkedvű, nem találja a helyét, és nincs rendben a lelke, akkor döbbentem rá, hogy az átlagdrukker miért gyűlöli a mostani túlfizetett magyar focisták többségét. A talicskát beborítottam az árokba, és üvöltöttem, káromkodtam, hogy ez így nincs rendben. Miért sajnáltatja magát ez az elkényeztetett, küzdeni képtelen „gólvágó”, amikor neki van a legjobb dolga a világon. Neki és a kortársainak. Mi a túlélésért játszottunk, szó szerint és átvitt értelemben is, belőlünk kényszervállalkozót faragott a rendszer, kamu számlák után futkostunk, könyvelőkkel egyezkedtünk, az adóhivataltól rettegtünk, ahelyett, hogy a játékra, a minél jobb teljesítményre koncentráltunk volna. Ha azt mondom neked, hogy volt olyan nap, amikor az adóhivatal öt embere mászkált a házamban, keresett, kutakodott, számon kért folyamatosan, akkor azt gondolod, hogy túlzok. Csoda-e, ha ebben a zűrzavarban elcsábultunk? Hagytuk magunkat néhány tíz- vagy jobb esetben százezer forinttal megvenni? Írd le, vállalom: akkor tízből kilenc futballista belement a piszkos alkuba. Mesélhetnék neked arról a negyvenoldalas anyagról, amelyet a saját szememmel láttam. A kollégád, aki próbált információkhoz jutni, valahonnan a Vajdaságból jutott hozzá egy nyolcvan nevet tartalmazó kockás füzethez. Ha engem kérdez, én háromszázzal szolgálhattam volna neki. Abban a negyvenoldalas anyagban megdöbbentő dolgokat láttam. Vagy ott vannak azok a „szakértők”, akik nyomták a sódert, véleményt formáltak, igazságot osztottak, szakmaiskodtak, miközben főszereplői voltak ennek a ronda ügynek. De érdekes sztorikat mesélhetnék a feltörekvő edzőgeneráció tagjairól is, az egyikük már csomagolt, amikor megjelentek a nyomozók, elköszönt a játékosaitól, pedig nem is érte jöttek. Egy másik, a támadófutball elkötelezett híve, akit tanúként idéztek be, és láttam a bírónő arcán, hogy pontosan tudja, ez a fickó nem tanú, hanem főszervező. Vagy a nagy sztár, aki gyakorlatilag főszerepet játszott abban, hogy a fogadási csalás ilyen szervezett formájával Magyarország besározta a sportágat. Még azt is tudom, hogy Vietnamból importáltuk ezt a mocskot. És persze ott van a magyarul már egész jól beszélő sikeres tréner, az igazságosztó, a mindenkivel harcot vívó, aki jelentős beosztást, rangot szerzett a futballmaffia hálózatában.

Ők mind, mind, mind megúszták.

Kutasi Robi pedig leugrott a toronyházból. Nagyjából öt nappal az öngyilkossága előtt találkoztam vele az egyik plázában. Megdöbbentően lefogyott, és zaklatott idegállapotban volt. Ültünk a kávézóban, suttogva beszélt, és jelezte, hogy a szomszéd asztalnál két nyomozó figyeli, és már megsúgták neki, hogy hamarosan lekapcsolják, beviszik. Ő vitte el a balhét, jóllehet a játékosok mellett klubtulajdonosok, menedzserek, edzők is benne voltak a pöcegödörben. Azért vállaltam, hogy mindezt elmondom, mert üzenni szeretnék a jelenkor magyar futballistáinak: becsüljék meg, hogy új stadionokban, milliós fizetésekkel adhatják elő a gyakran semmit. Nem szeretném sajnáltatni magam, de csak a kishalakat horgászták ki, a nagyokat hagyták tovább úszni. Mutattál egy dalt idejövet, hadd hallgassam meg újra: „Mocskos idők, szeretned kéne, a jövő itt van, sose lesz vége, mocskos idők, a sarokba bújva, bárhogy is volt, kezdjük újra…” Hát én nem bújok többé a sarokba. Elég volt! Inkább igyunk még egy pohár bort.

S bárcsak az alkohol beszélt volna belőlem.