Nyilasi Tibor: Jövő héten bajnok lehet a Fradi

– Figyeltem a Soroksáron megrendezett Fradi-mez kiállításon, ahogy valóságos időutazáson vett részt, miközben elérzékenyülve nézegette a régi zöld-fehér trikókat.
– A mez a klub szimbóluma, sokkal több, mint egy ruhadarab. Gyerekkorom óta különös rajongással néztem mindig a Ferencváros játékosait és rajtuk azt a gyönyörű, hol fehér, hol zöld, hol pedig csíkos Fradi-szerelést. Az első élményem ezzel kapcsolatban érdekes módon még ellenfélként ért, amikor Mosonmagyaróváron, tizennégy évesen huszonöt kiválasztott budapesti fiatal között szerepelhettem egy országos rendezvényen. Akkor még az Úttörőstadion SC játékosa voltam, és csak néztem irigykedve a velem egykorú srácokat a Fradi, a Dózsa vagy a Honvéd dresszében. Akkor már óriási Ferencváros-szurkoló voltam, és az járt a fejemben, bár egyszer én is abban a legendás zöld-fehér trikóban futballozhatnék. Aztán szerencsére néhány év múlva ez megvalósult. Ezért is volt most nagy hatással rám ez a kiállítás, és jól mondja, valóban időutazás volt ez.

– Időutazás a szurkolók számára is, akik szép számmal jöttek el erre a kiállításra, és akik valósággal agyonszerették. Mindenki Nyilasi Tiborral akart fotózkodni, nem győzte aláírni a cetliket, a füzeteket, a trikókat. Olyan volt, mintha a múlt héten lőtt volna győztes gólt a Dózsa kapujába.
– Bárcsak ott tartanánk! Nem gondoltam volna, hogy ennyien eljönnek hétköznap délután Soroksárra, hogy Fradi-mezeket nézegessenek. Kalapot emelek a gyűjtemény tulajdonosa, Nagy Imre előtt, aki pénzt, energiát nem spórolva ilyen különleges tárlatot rendezett. Amikor meghívott, nem hittem volna, hogy ilyen élményben lesz részem. Jólesik és felkavar a szurkolók szeretete és az a tudat, hogy hatvanon túl sem felejtettek el. Az pedig külön büszkeséggel töltött el, hogy a Fradi-család megmutatta, mennyire összetartó. Itt volt Rákosi Gyula, Telek András, Wukovics László, Karába János. Álltak a tömegben, csendben meghúzódva, holott annak idején főszerepet játszottak a klub életében. Nem titok, én a Népstadion P-szektorában nőttem fel, a Fradi-táborban. A rangadókon kiabáltam, énekeltem, zászlót lengettem, és rendszeresen jártam vidékre a csapat után. Előfordult, hogy ötezren mentünk Egerbe, Tatabányára vagy Győrbe. Tele volt a vonat ferencvárosiakkal. A szerelvényeken ott voltak a kelenföldi, a budafoki, a kőbányai brigádok, sok kemény fiú, akik éltek-haltak a klubért, a csapatért, én pedig büszke voltam, hogy közéjük tartozom. Persze az is előfordult, hogy nem mindenhol fogadtak bennünket szeretettel, és akkor finoman fogalmaztam. Egyszer Tarjánba mentünk egy hétköznapi kupameccsre, nagyjából tizenöten szálltunk le a vonatról, és a helyi pályaudvaron olyan százötven helyi verőlegény várt ránk, s nekünk meg kellett védenünk magunkat, meg kellett védenünk a Fradi becsületét. De itt van előttem, ahogy például a Verseny utcában vonulunk végig, sok ezer fradista. Micsoda látvány volt és micsoda erő!

– A fradista érzés ma sem változott.
– Viszont megváltozott a világ körülöttünk, a fiatalok többsége sajnos nem jár meccsre, vagy ha ott van a lelátón, ránk, öregekre szinte már nem is emlékszik. Gyönyörű új stadionunk van, és a hangulatra, a csapatra sem lehet panasz, de sok minden más volt a mi időnkben. Ha már a mezekről beszélgetünk: Dalnoki Jenő – soha nem felejtem el – leüvöltötte a fejünket az öltözőben, mert amikor kijöttünk a zuhanyozóból, hogy ne a vizes, hideg kövön álljunk, a földre dobtuk a mezt, amelyben tréningeztünk; álltunk azon a trikón, amelyen ott volt a Fradi-címer. Jenő bácsi akkor emelt hangon elmagyarázta, hogy ezzel szinte megbecstelenítjük, meggyalázzuk a világ egyik legkülönlegesebb klubját.

– Ott van rendszeresen a lelátón, látszik, nem tud elszakadni a futballtól.
– Az életem ez a játék, és ez már így is marad a sírig. Megyek a Groupama Arénába, a Pancho Arénába, ott leszek az új stadionokban is. Az MLSZ-ben van asztalom, székem, rendszeresen ott vagyok, megbeszélünk mindent Dunai Antallal, a nagy öreg, a betegeskedő Mészöly Kálmán helye egyelőre üres, de reméljük, minél hamarabb felépül. S azt el sem tudja képzelni, hány meghívásnak kell eleget tennem. Leggyakrabban az MLSZ-t képviselem különböző rendezvényeken vagy épp közönségtalálkozóra, élménybeszámolóra hívnak. Sokat vagyok gyerekek között, fiatalon tartanak, rengeteg erőt, energiát kapok tőlük. A mezkiállítás délelőttjén is a Bozsik-program döntőjén voltam Telkiben. Mindig figyelem, látok-e a pályán különleges megoldást, utánozhatatlan cselt, olyan mozzanatot, amely arra utal, ebből a fiúból egyszer Fradi-játékos lehet.

– Emlékszik arra a pillanatra, amikor először lépett be a Ferencváros felnőttcsapatának öltözőjébe?
– Nem lehet elfelejteni. Mentem körbe, mindenki előtt megálltam, és bemutatkoztam: tiszteletem, Nyilasi Tibor vagyok. Albert Flórián volt az első, aki azt mondta, tegezzél, kicsi, hiszen mostantól közénk tartozol. És én csak nyeltem nagyokat, hogy a legnagyobb kedvencem, gyerekkori bálványom, a Császár ilyen közvetlen velem. Novák Dezső és Rákosi Gyula például jó napot kívánokkal válaszolt, őket csak sokára, nagyon-nagyon sokára mertem tegezni. Ez így is volt és van rendjén, az ember adja meg a tiszteletet azoknak, akiket gyerekkorában bálványnak tartott, akiktől rengeteget tanult.

– Van otthon régi Fradi-meze, tárgyi emléke a múltból?
– Ne vicceljen! Minden szerelést úgy óvtak, mintha valami különleges űrruha lett volna. Arról szó sem lehetett, hogy eltékozoljunk egyet is, leltári darab volt mind. Sohasem felejtem el, a Vasassal játszottunk rangadót a Népstadionban, az angyalföldiek már két góllal vezettek, amikor Várady Béla kihagyott egy tizenegyest. Ez felrázott bennünket, csak mentünk-mentünk előre, előbb egyenlítettünk, majd az utolsó pillanatban egy hosszú vágta végén én szereztem a győztes gólunkat. Négy-háromra nyertünk. Itt van előttem, ahogy Szokolai László a mindent eldöntő találat után nem hozzám rohan, hanem Kakas Lászlóhoz, a Vasas kapusához, aki korábban zrikált, heccelt minket. Mindezt csak azért mesélem el, mert úgy emlékszem, egy magazin címlapján éppen a gólmámorunk pillanata látszik, ahogy nagy gúlában egymás hegyén-hátán fekszünk. És mit látok a fotó közepén? Cserejátékosunkat, Staller Jánost, a hátán olyan huszonnyolcas számmal, amelyből a nyolcast a szerelésekért felelős Dóra János, a mai napig népszerű Cream zsírkrétával rajzolta fel.

– Bajnok lesz a Fradi?
– A Videoton elleni rangadón eldől. A Ferencvárost tüzesebb, egységesebb csapatnak érzem a fehérvárinál, azaz ha sikerül nyerni Felcsúton, akkor igen, a jövő héten bajnok lehet a Fradi.

– És milyen érzésekkel várja a válogatott következő két meccsét?
– A csapategységben bízhatunk, ez segíthet nekünk a jelenlegi helyzetben. Ugyanazt kell csinálni, amit Dárdai Pál a nemzeti csapattal, amikor magam is ott lehettem vele segítőként: hangulatot teremteni, egységet kovácsolni. Aki pedig nem vállalja, hogy néha a kispadra üljön, az ne is jöjjön. Az igazi futballista tud és akar is versenyezni. Látja, én is megyek kocogni. A Normafánál mindennap lenyomok öt, hat, hét kilométert. Megpróbálok versenyt futni a múló idővel.