Csatár az erkélyen – Sinkovics Gábor publicisztikája

Jaj, de nehéz ez, Kese! Úgy toporgok itt a kelkáposzta-főzelék illatú folyosón, mint a gittegylet tagjai az előszobában, amikor bocsánatot akartak kérni a már nagybeteg Nemecsek Ernőtől. Csendes a kórház, túlságosan is csendes, és ezt nehéz megszokni veled kapcsolatban. Ezt az átkozott, nyomasztó csendet. Mert én láttalak megszámlálhatatlan alkalommal óriási hangzavarban futballozni, cselezni, táncolni, és tudom, hogy élvezted a hangrobbanást, a lelátóról feléd áradó rajongást. Rég volt, Kese, de nekem, nekünk Törőcsik András maradsz, az Újpest kilencese, a magyar futballtörténelem egyik legjobb középcsatára. Össze kell szednem magam, mielőtt a szobába lépek, és azzal erősítem a lelkem, amit Rainer Werner Fassbinder írt egyszer: „Ha valamin nem tudsz változtatni, kötelességed, hogy legalább megpróbáld leírni…” Így van ez, Kese. Az embert hajtja a kíváncsiság, a múlt szeretete és az irántad érzett tisztelet. Hajtja újra és újra Budakeszire, a rehabilitációs intézetbe, hogy láthasson téged ágyban, párnák közt, falfehér arccal, egykedvűen feküdni – mintha elvarázsoltak volna.

A szoba ugyanolyan nyomasztó, mint négy hónapja, mint három éve.

Sajátos élettér ez „átszálló vendégekkel”, az elmúlás szagával. Mit keresel itt, Kese? Ez jár a fejemben, ahányszor csak látlak, és soha nem érkezik válasz.

Az élet, a te többször is kisiklott életed sodort ide.

Azt mondja a testvéred, Éva, hogy lelki békét, nyugalmat találtál itt. S hogy nem vágysz vissza a nyüzsgő, érzelmekkel teli, keserédes valóságba. Pedig Kese, én legszívesebben úgy beszélnék veled, mint férfi a férfival, nőkről, borról, sörről, zenéről, az Eszeveszett mesék című filmről, Emily Ratajkowski legújabb fürdőruhájáról, Moby New York-i koncertjéről, vagy egyszerűen csak arról, hogy a szitakötő lett az év rovara, további sportsikereket neki. De az Újpestről is, hiszen egykori csapatod múlt csütörtökön Sevillában lépett pályára, Spanyolországban, ahol te is játszottál felejthetetlen meccseket lila-fehér dresszben.

A Bilbaónak lőtted életed egyik legnagyobb gólját.

Látom magam előtt a jelenetet, ahogy a Megyeri úti stadionban nagyjából tizenötezer ember ugrik fel mámorosan, miután te a jobbösszekötő helyéről, lágyan, puhán alálöbbölsz a labdának, az meg csak hullik, hullik és Iribar hiába kapaszkodik, vetődik, nem tudja megakadályozni a gólt. A Bilbao jutott tovább, a pesti kétgólos Dózsa-győzelem után, hosszabbítást követően 3–0-ra nyertek a baszkok, néhány évvel később pedig a Real Sociedad is jobbnak bizonyult az Újpestnél.

Emlékszel ezekre a meccsekre, Kese?

És az a furcsa, hogy valóban emlékszel. Az agyad rögzített számtalan mérkőzést, játékost és gólt. S azt mondja a Pista, hogy keresztrejtvényfejtésben is verhetetlen vagy. Örültem, hogy üres az ágyad Kese. A két idős, szemmel láthatóan halálra készülő szobatársad fejbiccentéssel jelezte, hogy kint vagy megint az erkélyen, a hosszú-hosszú nyitott folyosón, és passzolgatsz Pistával. De jó, hogy labdával látlak! Egy kifakult lila dressz van rajtad (naná!), és jobb belsővel pontosan küldöd vissza a labdát újra meg újra. A máskor kifejezéstelen arcod szemmel láthatóan megváltozik, mintha elkapna, visszarepítene az időben a játékszenvedély.

Pista csodát tett veled.

Három éve jár be hozzád heti rendszerességgel, némi tiszteletdíjért. És neki sikerült, ami eddig igazából senkinek: ha percekre, ha órákra is, de visszarángatott az életbe. Pintér István masszőr immár Törőcsik András legfőbb támasza, személyi edzője. S a közös programok száma egyre csak bővül és bővül. Az erkélyfoci után megyünk tornatermi edzésre is. Az egészségügyi létesítmény ilyennel is büszkélkedhet, és Pista mintha egy Fradi elleni rangadóra készítené fel Kesét, úgy futtatja, gimnasztikáztatja, mozgatja és biztatja: „Ez az! Gyerünk, csináld!”

Jaj, de nehéz ez, Kese! Így látni téged. A saját világodban, elvonulva, elzárkózva szinte mindentől és mindenkitől. Néha azt gondolom, talán jobb neked, hogy nem bosszankodsz a hétköznapok lélekromboló, agymosó hírein, a kiszámíthatatlan, viharos, égzengős időjáráson. Nem megy föl a vérnyomásod, ha egy válogatott vízilabdázó az olaszoktól elszenvedett arcpirító vereség után felháborodva kéri ki magának a riporter kérdését, mintegy megcsúfolva mindazt, amit korábban Szívós István, Faragó Tonó, Csapó Dudi, Kemény Dénes, Kiss Gergő, Benedek Tibi és a többiek elértek ebben a sportágban. Vagy miként élnéd meg a mostani NB I-es bajnoki meccseket? De ezek téged látszólag már nem érdekelnek.

Nem nézel tévét, a világbajnokság sem érdekelt. Frédéric Beigbeder, a zseniális francia írta egyszer: „Csak az unalom teheti lehetővé, hogy élvezzük a jelent. De mindenki az ellenkezőjére törekszik, a nyugati ember a tévéhez, a moziba, az internetre, a telefonba, a videojátékokba, a képes újságokba menekül. Sosem abban vannak jelen, amit éppen csinálnak, csak áttételesen élnek, mintha szégyellni kellene, hogy beérik azzal, hogy itt és most lélegzünk. Aki a tévé vagy egy interaktív honlap előtt ül, aki mobilon telefonál, aki játszik a PlayStationön, az nem él. Máshol jár, mint ahol éppen van. Lehet, hogy nem halott, de nem is igazán élő ember…”

Pista erős ember, és hihetetlen türelemmel foglalkozik Törőcsik Andrással. A foglalkozások immár rendszeresek, amikor ott jártam, akkor is izzasztotta, mozgatta, noszogatta a korábbi futballzsenit. A tréning helyszíne ezúttal is a tornaterem, de olykor a kert füves részén, lent a parkban is hangoznak el vezényszavak: „Kocogás, erősebben, lassabban, gimnasztika, nyújtsál, Kese, mozgasd meg a sok fekvéstől elgémberedett tagjaidat. Gyerünk, csináld, csináld! Aztán jön a labda…”

A válogatott csatár mindent megcsinál. Megdöbbentő látni, ahogy engedelmeskedik, ahogy aláveti magát Pista akaratának. S ha a masszőr úgy akarja, még sakkban is legyőzi. Merthogy „Fischer–Szpasszkijt” játszanak, bemennek a csendes olvasóterembe, előveszik a réges-régi, erősen kopott asztalt, a viharvert bábukat és kezdődhet a játék. Törőcsik – akit Izsó Ignác, a Vasas volt klasszisa, a korábbi nagy rivális látogat legtöbbször – akkor él újra, ha ott van vele Pista. A rendszeres foglalkozásoknak köszönhetően pedig többször is kivitték már őt az intézetből, ült a lelátón Újpest-meccsen a Szusza Ferenc Stadionban, ahol még sört is hoztak neki (mondta a mellette ülő Vébernek: „Gyuri, szaladj, hozz egy sört”, és ő ment és szerzett valahol egy üveg alkoholmentest…) Aztán az is előfordult, hogy egy falunapra hívták meg az újpesti öregfiúkat, és ők vitték magukkal Törőcsiket is, mint valami díszvendéget, úgy fogadták, olyan szeretettel, olyan rajongással, mindenki vele akart fotózkodni. De minden egyes kirándulás végén Budakeszire vitték vissza.

Az ő otthonába, az ő sajátos világába.

Van olyan barátja, aki nem képes bemenni hozzá, nem akarja így látni. Nem szeretne „ezzel” a Törőcsik Andrással találkozni, amikor ott van benne kitörölhetetlenül a régi, az igazi, a cselművész, a látszólag bohém, ám nagyon is zárkózott, szerény labdazsonglőr.

Jaj, de nehéz ez, Kese!

Nézni, ahogy az erkélyen passzolsz, ahogy csendben az ágyban főzeléket kanalazol, ahogy azt mondod Pistának: „Ez sakk, ugye, Pista? Ez sakk, ugye…?” Hatvanhárom esztendősen lehetnél máshol. Lehetnél bárhol. Élhetnél világfiként, jómódú üzletemberként, megbecsült futballvezetőként, elismert szakértőként. Lehetnél az, mint Franz Beckenbauer Németországnak, Gary Lineker Angliának – legenda, akit megbecsülnek, s aki megbecsülte mindazt, amit kapott, keresett. De te itt vagy egy kórház erkélyén és laposan passzolsz, miközben odakint beesteledik.

Játék az örökkévalóságnak.