Nyíri Zoltán: Tízből öt magyar főtábla legyen a cél

– Korábbi operatív igazgatói, majd jelenlegi ügyvezető alelnöki tisztségében az FTC második számú vezetője, a médiában azonban, mintha nem lenne a „legjobb nyolc között” sem, alig van jelen. Miért?
– Így alakult ki a stábon belüli munkamegosztás. Nem most, hanem már akkor, amikor nyolc éve megkezdtük a közös munkát. Gábor (Kubatov Gábor elnök – a szerk.) a kormány, én vagyok a motor, Pali (Orosz Pál, a labdarúgó zrt. vezérigazgatója) a futballunk nemzetközi sportdiplomatája és a média felelőse.

– A klubon belül és a kulisszák mögött azonban nagyon is hangsúlyos a jelenléte, olyannyira, hogy egyes vélekedések szerint ön a Fradi „verőembere”. Aki személyesen, közelről ismeri, pontosan tudja, ez torz kép – de miért alakult ki? Ez a pozíciójából adódó kötelező magatartásforma?
– Verőember? Ez jó. Az tény, hogy a napi operatív munka, amelynek során tizenkilenc szakosztály ügyes-bajos dolgait kell kezelni, irányítani, konfliktusokkal jár. Azt nem lehet úgy végezni, hogy mindenkinek megígérsz mindent, és mindenki mindent meg is kap. Ezért én inkább meg sem ígérem azt, ami nem teljesíthető. Emellett ennek a „verőember” képnek kezdetben sokkal több alapja volt, mert meg kellett tisztítani a Ferencvárost olyan emberektől, helyzetektől, akik és amelyek nem voltak méltók a klubhoz. A döntéseket nem én hozom, nem is egy személyben Kubatov Gábor, mindent megbeszélünk, vitatkozunk is, ha kell, de a végrehajtó én vagyok. Természetes, hogy akiknek az érdekei sérülnek, azok a végrehajtót nem kedvelik, az ő rossz hírét keltik.

– Ma már nem, vagy kevésbé sérülnek érdekek?
– Egy korszak lezárult, ezért kevesebb érdek sérül, mert ma már olyan emberek dolgoznak a Ferencvárosnál, akik becsülettel, tudásuk legjavával szolgálják a klubot. Ettől persze még képtelenség egyszerre megfelelni mindenben háromezer sportolónak, körülbelül négyszáz edzőnek, tízezer szülőnek, hozzátartozónak. Ez egy kisebb város lakossága, és mindenki szája íze szerint nem főzhetünk. Ha egyesek úgy gondolják, ettől én már verőember vagyok, elviselem.

– E kisebb várost azonban a Ferencváros vezetősége tartja fent, sőt bővíti, mindenféle külső kényszer nélkül. Napjaink versenysportjában egy modern klubnak szüksége van egyáltalán tizenkilenc szakágra és azok minden nyűgjére?
– A kezdet kezdetén kimondtuk: vagy azonnal szüntetünk meg nyolc szakosztályt, vagy soha többet. Felvetődött az előbbi lehetőség is, fogalmazhatunk úgy, a szakosztályok számának racionalizálása, de a vezérkar úgy döntött, mindent megteszünk azért, hogy az összes sportág életben maradjon. Álszentség lenne azt állítani, hogy nincs prioritás, így nem tagadjuk, a Ferencvárosban a labdarúgás mindenekfelett áll. Méghozzá helyesen. De 2011-hez képest minden szakosztályunk, amely már akkor működött, és az újak is, ma jóval előrébb tartanak az országos szakmai rangsorban, mint nyolc éve. Félreértés ne essék, ez nem egy-két vezető érdeme. Ahhoz, hogy mi emelt fővel képviselhessük a Ferencvárost, elengedhetetlen az itt dolgozó kétszáz-kétszázötven ember munkája. Mi most azért beszélgethetünk itt, ebben a tiszta szobában, mert hétvégén, ma délelőtt is takarítottak. A serdülő pólósok mai meccsén már túl vagyunk, a kézilabdás lányok utánpótlás-mérkőzései most kezdődnek; mindegyiküket kiváló körülmények várják, olyanok, amilyenekről az elődeik nem is álmodhattak. Ez a Ferencváros „láthatatlan” dolgozóinak érdeme.

– Térjünk vissza mégis a sport látható részéhez, sőt az FTC-ben a közelmúlt leglátványosabb fejlődéséhez. A férfi vízilabdacsapat néhány éve még a kiesés ellen küzdött, végül egy infarktusos meccsen maradt bent, 2018-ban pedig mindent megnyert, amit csak lehetett, tizennyolc év után hódította vissza a bajnoki címet. Azért, mert ez a sportág az ön szívszerelme, vagy racionálisabb ok áll emögött: a legkisebb befektetés itt garantálhatja a legnagyobb sikert?

– Pontosan ez utóbbival érveltem. Mert ez az igazság. Kiszámoltuk, ahhoz, hogy női kézilabdában megelőzzük a Győrt, minimum milliárdos költségvetés kell. Férfi kézilabdában másfél-két milliárdos. A futballt hagyjuk is. Jégkorongban szinte nincs még elméleti esély sem a BL-szereplésre, az annyira szűk kör versenyformája, nem is tudtunk volna mit kitűzni célként. Ezért is adódott a vízilabda, de nagyon mélyről indultunk. És itt nem is arra gondolok, hogy valóban majdnem kiesett a csapat. Hanem arra, hogy az akkori szakosztályvezetőség téves kalkulációja miatt az ide érkezésünk utáni első idény rajtja előtt négy nappal azt kellett mondanom a játékosoknak: idén nincs fizetés. Lesz uszoda, lesz ebéd, ha néha sikerül, valami pénzt, prémiumot is osztunk, de fizetést nem. Az maradjon, aki hajlandó egy évet beletenni ingyen a vízilabdába, a Fradiba. Volt, aki vállalta, volt, aki nem, őket is tökéletesen megértettem, a sportolókkal tilos felelőtlenül játszadozni. Ezért csak annyit ígértem, de azt biztosra, hogy racionálisan elkezdünk építkezni. Az első év büdzséje tehát nulla forint volt, ez emelkedett idényenként 50, 75, 125 millió forintra. Hat és fél év alatt úgy értünk a csúcsra, hogy végig tervezetten lépdeltünk előre. Nincs mit mellébeszélni, a hosszú távú koncepció mellé nyilván pénz is kellett, de sohasem szórtuk, szigorú felügyelet mellett költöttünk el minden forintot.

– Ilyenkor nem szokták megmondani, mennyi az aktuális költségvetés. Szakítunk ezzel
a magyaros hagyománnyal?
– Én megmondom: nettó 400 millió forint. Nyolcéves koromtól vízilabdáztam, hazudnék, ha nem vallanám be, hogy a sportág mennyire kedves a szívemnek. De talán éppen ezért a pólóval vagyok a legszigorúbb, bármilyen kilengést észleltem, a legkeményebben léptem fel.

– Milyen gyakran volt erre szükség?
– Egyre ritkábban, mert normális gazdálkodást vezettünk be pénzügyi fegyelemmel, tervezett és ellenőrzött költségvetésekkel. Például rendeztük a tagdíjak helyzetét. Az ezekből származó bevételek hosszú ideig hiányoztak a kasszából, mert a tagdíjat az egyes szakosztályoknál sokáig beszedték, zsebre tették, hazavitték. Ha belegondolunk, hogy ezerhétszáz utánpótlás-sportolónk fizet átlagosan havi 10-12 ezer forint közötti összeget, könnyen kiszámolható, hogy csak ez mennyit jelent éves szinten. A szakmában is mindenütt előreléptünk. A már említett vízilabda mellett a női kézilabda 2015-ben hosszú évek után elvette a bajnoki címet a Győrtől, tíz év után a Magyar Kupát is megnyerte, ami az ETO keretét, költségvetését tekintve majdnem földöntúli teljesítmény. Azt se hallgassuk el, hogy ezekben a sportágakban mi adjuk a magyar válogatottba a legtöbb játékost. Futballban ugyanez a Magyarországon játszók között szintén igaz. Az országos szakmai rangsorban a sokáig szinte nem létező atlétika szakosztály a harmincadik helyről a hatodikra, az úszás a huszonnegyedikről szintén a hatodikra lépett előre, a férfi torna is újra talpra állt. Látva, milyen munka folyik, kiváló szakemberek jöttek hozzánk, akik pedig már itt voltak, megérezték, hogy érdemes dolgozni, és kiteljesedtek. Például a tavaly ötből öt trófeát megnyerő vízilabdacsapatunk vezetőedzője, Varga Zsolt, akit a Ratko Rudic, a világ legsikeresebb szövetségi kapitánya által vezetett szakmai testület 2018-ban a világ legjobb edzőjévé választott. Az év sportolója versenyben a maga kategóriájában még sincs ott a magyar sportújságírók tízes listáján sem, tehát esélye sincs arra, hogy egyáltalán szavazzanak rá.

– Helyben vagyunk. Volt egyszer egy kollégánk, aki megunta, hogy a neves fővárosi klub – nem a Ferencváros – tulajdonosa rendszeresen szerkeszteni akarja az újságot, ezért a hétvégi bajnoki forduló előtt elküldte neki mailben az általa helyesnek ítélt összeállítást és a követendő taktikát. A tulaj hüledezve hívta fel, hogy képzeli ezt, mire a kolléga azt felelte, csak úgy, ahogyan ő az újságszerkesztést. Több tanácsot, kérést nem kapott. Kérdezzek egyáltalán?
– Nem kell, jogos a megállapítás, a Ferencváros és a Nemzeti Sport viszonyában is volt kétszer mosolyszünet az elmúlt nyolc évben, de aztán ez a kapcsolat is az előnyére változott. Ha vannak is vitáink, megpróbáljuk nem érzelmi, hanem szakmai alapon folytatni őket. Ha valamelyik csapatunk rosszul játszik, sohasem kérjük, hogy azt írják, jó volt, csak azt, hogy minket is kérdezzenek meg saját magunkról.

– Csak éppen nem mindig válaszolnak...
– Folyamatban lévő ügyeket, terveket, szerződéseket valóban nem kommentálunk, ez alapelvünk. A tényekről viszont mindig beszámolunk, nyilatkozunk.

– Most mégis egy „folyamatban lévő ügyről” kérdezem: a Doll–Rebrov edzőcsere bevallottan a sikertelen nemzetközi kupaszereplés miatt volt, a német edző e téren semmiféle eredményt sem ért el. Ez az ő hibája? Nem túlzás elvárásként megfogalmazni, hogy a futballcsapatnak legalább az El-főtáblán a helye?
– Az utóbbi időben többször is kikezdték Kubatov Gábort és Orosz Palit, mert januárban rendre ezt jelölik meg célként, ami aztán nyáron nem teljesül. Eddig legalábbis nem teljesült. Mégis, mit mondjon a Ferencváros vezetője? Azt, hogy az első körben ki szeretnénk esni? Én ritkán beszélek futballról, de teljesen egyetértek azzal, hogy a főtábla a célunk. Ehhez meg is vannak a feltételeink. Más kérdés, hogy vízi- és kézilabdában annak is reális az esélye, hogy a magyar csapatok a nemzetközi kupák végjátékába jussanak. Női kézilabdában a Győr, vízilabdában a Szolnok Bajnokok Ligája-győzelme ezt fényesen bizonyította. Sok pénzt és munkát kellett áldozni ezekért a sikerekért, sehol sem adták őket ingyen, de ismétlem, megvolt, megvan rájuk az esély. Futballban viszont nem szabad hiú ábrándokat kergetni, hamis képet mutatni. A legjobb nyolcba, a legjobb négybe kerülést felejtsük el! Azt viszont igenis jelöljük meg feladatként, hogy a Bajnokok Ligája vagy az Európa-liga főtábláján tízéves átlagban ötször szerepeljen magyar csapat. Ez nem elérhetetlen, ezért érdemes dolgozni, ebbe érdemes pénzt, energiát fektetni. A Vidi az El-ben egy hajszálra volt attól, hogy a csoportjából továbblépjen. Minden elismerést megérdemel, ezért is lesz különösen nagy értéke a harmincadik bajnoki címünknek, amelyet tavasszal a Vidi előtt nyerünk meg.