Báj, erő, gól – Deák Zsigmond publicisztikája

Száztíz éve, 1909 februárjában született Simon Böske, az első magyar szépségkirálynő, egyben az első Miss Európa, mindkét címét kilencven esztendeje, 1929-ben szerezte. Nézem a csinos pofiját, nyúlánk termetét a fennmaradt, megfakult fotokópiákon, őszintén és pestiesen szólva nem annyira az esetem, az akkori kontinentális mezőnyből a lengyel és a francia hölgy is jobban tetszik. Ám az én szerény véleményem, ízlésem egyáltalán nem kisebbíti a keszthelyi körorvos lányának érdemeit, a zsűri döntése alapján ő nyert, s tényleg szép, azért nálam is felfért volna a dobogóra.

A szépség megítélése mindig is a „szubjektum misztikumának” számított, a korszakonként változó ideáloktól sem lehet elvonatkoztatni, maradjunk abban, hogy a véleményezés során, saját ízlés ide vagy oda, mindenképpen alapvető objektív ismérvek mentén lehet és kell mozogni. S mi a helyzet a sport területén, ott mi a szép? Szoktak beszélni szép akciókról, amelyek persze leginkább akkor tetszetősek, ha egyben hatékonyak is, gól vagy pont lesz a végük sportágtól függően. Ebből a szempontból a gólszépségverseny igen érdekes műfaj, itt a záróakkord mindenképpen katartikus, kérdés, mennyire számít az odáig vezető út (lásd akció), a tét, az ellenfél minősége, a körülmények és még számos további tényező.

Mindez az M4 Sport – az Év Sportolója Gálán kihirdetett, 2018-ra vonatkozó Év gólja versengés kapcsán jutott az eszembe, mert egyes ismérvek kiemelésével más-más győztest lehetett volna hirdetni. Az akció szépsége alapján egyértelműen Sallai Roland a görögök elleni Nemzetek Ligája-találkozón lőtt találata a nyerő; ott lábról lábra, illetve fejről fejre szállt a labda hosszú másodpercekig, míg meg nem pihent a hellén hálóban. Az ellenfél minősége, továbbá a tét Loic Nego – illetve csütörtöki honosításával már Nego Loic – bombája mellett szól, hiszen egy nagynevű sztárgárdának, az angol Chelsea-nek lőtte, amivel sikerült kivívni a bravúros döntetlent (igaz, végül ez sem ért továbbjutást az Európa-liga egyenes kiesés szakaszába). Ha a méret a lényeg, nem vitás, Hegedűs János (Puskás Akadémia) hatvanméteres emelése a Ferencváros elleni NB I-es bajnokin az első, ha a csavarás technikája, akkor pedig a debreceni Bódi Ádám szögletből elért találata a Paks kárára. Az egyenjogúság jegyében az MTK-s amerikai hölgy, Kayla Capuzzo tekerésének is itt a helye, szintúgy a teremből a futsalos Dróth Zoltán bravúros „rabonázásának”.

Elárulom, jómagam utóbbira szavaztam, mert talán ennek a legnehezebb a technikai megvalósítása – a játékos a támaszkodó lába külső oldalán guruló, pattogó vagy álló labdát a másik lábával úgy rúgja el, hogy átnyúl a labdához közelebbi lába mögött. S itt nem öncélú bohóckodásról volt szó, hanem arról, hogy Dróth a bravúros átvétel után így bombázta a labdát hajszálpontosan a pipába. A véleményem azért kerülhetett be a sorba, mert ebben a kategóriában a többivel ellentétben közönségszavazás döntött, mégpedig – Sigér Dávid javára! S valóban, nagyszerű gól volt az is, amelyet a Ferencváros fiatal középpályása az MTK-nak vágott, még a díjátadó újpesti legenda, Fazekas László is megjegyezte az ősi rivális klub játékosának: „Ez tényleg szép gól volt!”

A lényeg viszont az, hogy az általam felsorolt tényezők egyike sem „nyert”, helyette a sok szép közül egyszerűen csak az lett a legszebb, amelyre a legtöbb voks érkezett, nagyrészt bizonyára csapatszimpátia alapján is. Méltatlannak mégsem nevezném a végeredményt, sőt. Érdekes egyébként e díj „törzsfejlődése” is. A FourFourTwo magazin magyar kiadása alapította 2011-ben, innentől 2015-ig egy tíztagú zsűri döntött, 2016-tól viszont az MLSZ szakmai bizottsága határozott meg egy tízes listát, s ennek a tagjaira lehetett szavazni bárkinek internetes úton; az év sportolója gálára már csak a legjobb hármat hívják meg. Mondani sem kell, hogy ez a módszer miért előnyös: a futballszövetség a maga ismérvei, késztetései, megfontolásai szerint állíthatja össze a választékot (nők, futsal, tét, ahogy említettem már), viszont a nyílt voksolás felfokozottabb érdeklődést generál, közzé és közössé teszi a döntést. A két legyet egy csapásra klasszikus esete.

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA Puskás-díjánál hasonló a korábban többször változó metódus. Egy neves csatárokból álló bizottság állítja össze a tízes listát, amelyre a szurkolók szavazhatnak a FIFA hivatalos honlapján. A gálán a legjobb háromból csak a győztest hirdetik ki, a sorrendet nem. Nemcsak a gól szépsége fontos, hanem a jelentősége is, ezért a minimumkövetelmény, hogy legalább élvonalbeli bajnoki mérkőzésen kell esnie. Ezek után érdekes megnézni a 2009-es indulás óta a nyerteseket s a gólok paramétereit: Cristiano Ronaldo (még manchesteriként a Porto elleni BL-meccsen), Hamit Altintop (a török–kazah Eb-selejtezőn), Neymar (a Santos–Flamengo brazil bajnokin), a szlovák Miroslav Stoch (a Fenerbahce–Genclerbirligi török bajnokin), Zlatan Ibrahimovic (a svéd–angol felkészülési találkozón), James Rodríguez (a Kolumbia–Uruguay vb-derbin), a brazil Wendell Lira (Goia tartomány pontvadászatában), a malajziai Mohd Faiz Subri (maláj bajnokin), Olivier Giroud (az Arsenal–Crystal Palace Premier League-összecsapáson), Mohamed Szalah (a Liverpool–Everton derbin). A tíz győztesből hét klasszis, de legalábbis neves játékos, mondhatjuk, az ismertség, a személyes szimpátia (is) elvihette feléjük a szurkolók voksait. A legfontosabb viszont nekünk, magyaroknak mindenképpen az, hogy leghíresebb labdarúgónk, Puskás Ferenc nevét a nemzetközi szövetség e méltán népszerű díja tovább öregbíti. Persze az sem lenne utolsó, ha végre egy honfitársunk góljára is voksolhatnánk Öcsi bácsi neve alatt.

Az év sportolója választáson nyilván nem az a lényeg, hogy valaki „szépen” nyerjen, s itt nem szurkolói, hanem az 1958-as premier óta szakmai(nak szánt) a szavazás, legutóbb a Magyar Sportújságírók Szövetsége 439 tagja tette meg a tétjeit. Vita mindig van, először arról, hogy az MSÚSZ elnöksége kiket vesz fel a kategóriák tízes listájára (csak néhány éve ez a rendszer, korábban bárkire lehetett szavazni), majd a legjobb három ismeretében a végeredményről. A 2018-as győztesekről nem ezeken a hasábokon értekezünk, ám annyi mindenképpen megjegyzendő – még ha időnként valaki másképp is érzi –, hogy nincsenek vesztesek. A szépség persze ezúttal is megjelenik, legfőképp a Nemzeti Színház-beli nagyszabású gálán részt vevő csinos hölgyek toalettjében.

S ha már sport és szépség, nem hagyhatjuk ki a modern kori olimpizmus atyja, a francia Pierre de Coubertin ide vágó versszakát az Óda a sporthoz című költeményéből: „A szépség vagy te, Sport! / a testeket te formálod nemessé, / elűzöl romboló vad szenvedélyeket, / acéllá edzel lankadatlanul. / Lábak, karok, törzsek összhangja és / tetszetős ütem tőled való. / Bájt és erőt te fűzöl együvé, / szilárddá és rugalmassá te téssz.” Aki nem vak, annak a mondanivaló viszonylag nyilvánvaló, az izmos, harmonikus test látványa nemtől függetlenül valamivel igézőbb, mint a hájas lottyadté, itt nem lehet vita. Coubertin viszont vitt egy kis „huncutságot” a történetbe azzal, hogy Georges Hohrod és Martin Eschbach álnéven adta be a művét az 1912-es stockholmi olimpia szellemi versengésére, amelyen a rossz nyelvek szerint magát zsűrizte egy szerény aranyéremmel.

Azt hiszem, nincs az az „igazságtalan” gólszépségverseny vagy év sportolója szavazás, amelynek a győzelme ne lenne megérdemeltebb ennél. Nem beszélve Simon Böske 1929-es sikereiről.