Rebrov olyan arcát mutatta meg, amelyet eddig nem ismerhettünk

Még ki sem szállt az autójából, máris ráköszöntek. Az egyik Duna-parti szálloda teraszára beszéltük meg a találkozót, s amint gépkocsijával befordult a főbejárat elé, a londiner rohant is elé. Szerhij Rebrov széles mosollyal fogadta a bajnoki címért járó gratulációt, az sem hozta zavarba, amikor a szállodai dolgozó feltűrve elegáns nadrágját, megmutatta a vádliján lévő zöld-fehér tetoválást.

„Ha a családommal a belvárosban sétálgatunk, általában ukrán turisták állítanak meg – mondta néhány perccel később zöld teáját kortyolgatva Szerhij Rebrov. – Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokan járnak Ukrajnából Budapestre. A belvárosban rengetegen megállítanak, érdekes, a többség azt hiszi, mi is csupán városnézésen vagyunk itt, kerekre nyílt szemmel néznek, amikor megtudják, itt dolgozom Magyarországon, a Ferencvárosnál.”

A magyar drukkerekkel a tekintetben más a helyzet, hogy ők napközben általában dolgoznak, ezért inkább az a jellemző, hogy a kávézóban a pincér, a boltban az eladó vagy ahogy láthattuk, a szállodánál a londiner állítja meg néhány szóra, közös fotóra, autogramra.

MÁR AZ ÁLTALÁNOS ISKOLÁBAN IS A SZÁMOK VOLTAK A KEDVENCEI

Szerhij Rebrov feleségével és két kisfiával – a három és fél esztendős Nikitával és az egyéves Alekszandrral – él Budapesten. A család kedveli a magyar fővárost, főleg azok után, hogy a családfő ezt megelőzően Szaúd-Arábiában dolgozott, ahol a kultúra és a hőség nemigen tetszett nekik.

„Nekem ott sem volt különösebb gondom, de a családom nem szerette. Kétségtelen, a gyerekeknek nem találtunk semmi értelmes elfoglaltságot, és a meleget is nehezen viseltük. Amikor kimentem az első edzésemre, még meg sem mozdultam, már szakadt rólam a víz. Kénytelen voltam mindig este nyolc óra után edzést vezényelni. Egyébként egyszerűen vagyok összerakva, akkor vagyok igazán boldog, ha a családom is az, és a munkámban is sikeres vagyok.”

A 44 esztendős tréner 2018 augusztusában érkezett a Ferencvároshoz, első idényében bajnoki címet szerzett a csapattal, szakértők szerint keze alatt sokat fejlődött az együttes, modern futballt igyekszik játszani. És amit az elmúlt hónapokban még megtudtunk Szerhij Rebrovról, hogy képes egész nap statisztikákat bújni.

„Iskoláskoromban is a matematika volt a kedvencem, a mai napig fejben számolok ki szinte mindent – mosolygott. – Nem mondhatnám, hogy én voltam a legjobb tanuló az osztályban, de édesanyám esténként mindent kikérdezett, nem hagyta, hogy bármit is félvállról vegyek. A matematikára sohasem kellett noszogatni, imádtam a számokat. Nem véletlenül mondogatom a játékosoknak az öltözőben, képezzék magukat, olvassanak, fejtsenek keresztrejtvényt, ne csak a televíziót vagy a telefonjukat bámulják. A labdarúgás leginkább fejben dől el, a pályán tizedmásodpercek alatt kell dönteni.”

A tréner a Donecktől nem messze lévő Horlivka (a szovjet érában Gorlovka) városában nőtt fel, szülei tánctanárként dolgoztak, így a kis Szerhij naponta több órát töltött a táncteremben. Miután Horlivka igazi iparváros, égig érő kéményekkel, számtalan gyáróriással, a gyerekek leginkább a sportban találták meg az örömüket. A labdarúgáson kívül próbálkozott kosárlabdával, röplabdával, atlétikával, és szülei hatására táncolni is elkezdett.

„Magától értetődő volt, hogy előbb-utóbb én is kipróbálom a táncot. Édesanyám és édesapám is klasszikus táncot oktatott, és noha a mai napig tudok néhány alaplépést, nem vagyok valami jó táncos. Az más kérdés, hogy remekül fejlesztette a ritmusérzékemet, s ez jól jött későbbi pályafutásom során, hogyan, melyik pillanatban kell felugrani, hogy én fejeljem el a labdát. Szülővárosomban akkoriban nem sok szórakozási lehetőségük volt a gyerekeknek, így reggeltől estig sportoltunk, engem például minden érdekelt, ami a labdával volt kapcsolatos. Futballozni a helyi csapatban kezdtem, majd a szüleim internátusba adtak, tizenöt évesen költöztem Doneckbe.”

ELSŐ ANGLIAI INTERJÚJA UTÁN A CSAPATTÁRSAI KINEVETTÉK

A család nehéz döntést hozott, ám tudta, ha Szerhij bármit is el akar érni a labdarúgásban, költöznie kell. Tinédzserként, szinte még gyerekfejjel repült ki a családi fészekből, hogy aztán évekkel később a Sahtar Doneck együttesében mutatkozzon be az ukrán élvonalban. Később a Dinamo Kijev és az ukrán válogatott ünnepelt sztárja volt, a világ Andrij Sevcsenko csatártársaként ismerte meg. Futballozott az angol Tottenham Hotspur és a West Ham United, a török Fenerbahce és az orosz Rubin Kazany együttesében is.

„Elégedett vagyok a pályafutásommal. Mindig is maximalista voltam, mindenhol a legjobbat próbáltam kihozni magamból. Sok helyen megfordultam pályám során, mindenhol hamar elfogadtak, és a mai napig sok barátom van korábbi klubjaimnál.”

Amikor 2000-ben a londoni Tottenhamhez igazolt, alig néhány szót beszélt angolul – erről is van egy sztorija.

„A mai napig emlékszem az első interjúmra. A televízió még aznap leadta. Másnap az összes csapattársam ezen nevetgélt az öltözőben. Akkor elhatároztam, amilyen gyorsan csak lehet, megtanulom a nyelvet. Fél évvel később már remekül beszéltem angolul.”

Első felesége a mai napig Londonban él fiukkal, a 19 esztendős Dmitrijjel. A legnagyobb fiú – édesapjához hasonlóan – imádja a számokat és a labdarúgást, az angol fővárosban egy nemrégiben indult, modern iskolába jár, ahol a különböző sportágakkal kapcsolatos elemzéseket tanulják. Rebrov szerint szép jövő állhat Dmitrij előtt, hiszen remekül vág az esze. Ki tudja, egyszer még az is lehet, hogy édesapja csapatának dolgozik elemzőként.

„Mindkét feleségemet odahaza, Kijevben ismertem meg. A gyerekekkel, Nikitával és Alekszandrral nem könnyű, sokat dolgozom, de azért velük is próbálok minél több időt tölteni. A budai oldalon lakunk, miután a srácok még kicsik, a párommal mindenképpen zöldövezetbe szerettünk volna költözni. A játszótér néhány perc gyalog, nemzetközi óvodát is találtunk Nikitának. Lehet, a játékosok jobban kedvelik a nyüzsgést, a belvárost, mi a nyugalmat szeretjük. A Népligetbe is odaérek húsz-huszonöt perc alatt. Mostanra megismertem a kis utcákat, tudom, hogy a reggeli forgalomban merre érdemes kerülni.”

A HÉTKÖZNAPOKBAN SZERET VICCELŐDNI, DE A MUNKÁBAN KOMOLY

A szigorú edzőről az az előítélet él, hogy sosem mosolyog, nem ismeri a viccet, és képtelen elengedni magát.

„Jó vicc! Igenis szeretem a humort. Az edzéseken is próbálok jó hangulatot teremteni, ám a mérkőzés más, ott eredmény kell, a felelősség az enyém. A kamerák és a mikrofonok elé rendszerint stresszhelyzetben kerülök, de a hétköznapokon az edzéseken vagy a családommal egészen más vagyok.”

Ezt meg tudjuk erősíteni, Szerhij Rebrov laza stílusban beszélgetett, nyoma sem volt rajta feszültségnek. A Duna-korzón elsétáló újabb ukrán turistahadnak is mosolyogva intett oda, és különös hobbijáról, a rádióamatőrködésről is örömmel mesélt. Olyan régi típusú készülékeket szerelget, amelyeket annak idején még édesapja kezében látott.

„Édesapámtól örököltem a rádiózás szeretetét. Gyerekként egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan fordulhat elő, hogy amikor én elmegyek aludni, ő egy különleges masinával a világ különböző pontjain élő emberekkel beszélget. Hogyan?! Nem értettem. Amerikaiakkal, ausztrálokkal, ki tudja, kikkel beszélgetett a rádión keresztül. Óriási antennát tett a tetőre, gyakran felmászott, ide-oda forgatta, mindig abba az irányba kellett, amelyik kontinensen élő emberekkel szeretett volna kapcsolatba lépni. Ma már ebben is sokat fejlődött a technológia, jelentős versenyeket rendeznek, világbajnokság is van.”

Még mielőtt bárki is óriási antennákat kezdene keresni a budai zöldövezetben lévő házak tetején, eláruljuk, Szerhij Rebrov különleges masinája odahaza van, Kijevben. Ahogy mondta, Budapesten a munkájára és családja boldogságára összpontosít.