„Védett és szórakoztatott” – Mackógabi, a magyar El Loco

Harmath Ákos: Középsuliba jártam, s a négy év során rendíthetetlenül lelkes tagja voltam az iskolai kispályás csapatnak, bár szerepem jobbára arra korlátozódott, hogy a kispadot koptassam. Nem is feltétlenül a pályán elért egyéni sikerek miatt, sokkal inkább a társaság végett mentem a csapattal minden vasárnap a Népliget szomszédságában lévő Siketek-csarnokba, ahol kispályás bajnokikat játszottunk – hogy milyen bajnokság keretein belül, azt már huszonpárév távlatából nem tudnám felidézni, de nem is tartozik szorosan a tárgyhoz.

A mérkőzések előtt egy-másfél órával rendre a közeli metróállomásnál találkoztunk a srácokkal, ahol az elsődleges témát mindig a német bajnokság előző napi eseményeinek kitárgyalása jelentette. Bő 20 éve, 1997-ben még messze nem voltak olyan szerteágazó tájékozódási lehetőségek, mint ma – magyarán nem tudtuk élőben nézni a német bajnokikat otthon, mert a kábelszolgáltatónk kínálatában nem volt olyan csatorna, amely ezeket adta volna.

Ezért azt, hogy mit játszottak és főleg hogy miként teljesítettek a németországi magyarok – Király mellett Lisztes, vagy Dárdai –, csak azoktól a szerencsésektől tudtuk meg, akiknek volt lehetőségük élőben nézni a Bundesliga szombati meccseit, s ezeket aztán vasárnap meg is osztották velünk.

Miután Királyt a Haladásban Németországba igazolása előtt nem láttam védeni, én tulajdonképpen a népligeti aluljáróban ismertem meg őt, a középsulis csapatunk szerencsés helyzetben lévő kapitányának beszámolóiból.

Hetente hallgattuk a csapatkapitányunktól, hogy Király milyen jól védett, s bő fél év múlva a válogatottban már magam is láthattam, hogy tényleg jó kapus: gyakorlatilag az első labdaérintésével kivédte Toni Polster büntetőjét, s a meccs után elcsukló hangon nyilatkozott.

Ha jól emlékszem, ekkor láttam őt először védeni, úgy, hogy akkor már meg is jegyeztem, ő az a Király, akiről a társunk beszélt. Csapatkapitányunk legközelebb aztán akkor jutott eszembe, amikor a máltai rémálom után három évvel az akkor 33 esztendős Király újra pályára lépett a nemzeti együttesben.

Azt nem gondoltam volna, hogy akiről 12 évvel korábban hallottam először, 2009-ben a válogatott nagy visszatérője lesz, ahogy arra sem, hogy újabb 10 év telik majd el, mire végleg szögre akasztja a legendássá vált mackóalsót, s közben az Eb-k történetének legidősebb játékosa lesz, akinek védéseire, egy-egy váratlan megmozdulására az egész tornán felkapják a fejüket a nézők.

Nem kérdés, hogy Királyról számtalan emlék jut az ember eszébe, mindenkinek más, nekem például a népligeti aluljáró, ahol „megismerkedtem” a magyar válogatottsági csúcstartóval.

Marosi Gergely: Borzasztóan igazságtalan, de Király Gáborral kapcsolatban az első élményem, hogy Egressy Gábor nullszögből gólt lő a kapujába egy BVSC–Haladás kupaelődöntőn (3–0), ám mentségemre szóljon, hogy Szombathely messze, a Szőnyi út viszont nagyon is közel volt. A Nemzeti Sport címlapján ott áll, fiatalon, jellegzetesen berogyasztott lábakkal, bő, szürke, sárfoltos mackóalsóban, hárításra készen. Akkor kezdett légióskodni, amikor még a Sat1 összefoglalóit kellett „vadászni” ahhoz, hogy a szurkoló magyar Bundesliga-játékosokat lásson. S akkor vonult vissza, amikor sosem látott mennyiségben ömlik ránk a futball, így a „láttad?” kérdés szinte értelmét veszti, mert már mindenki lát mindent.

A futballvilág nagyon is megváltozott, Király Gábor és mackóalsója maradt. A skót Travis együttesnek van egy Slide Show (Diavetítés) című dala, ami arról szól, hogy emlékeink diavetítésként elevenednek meg bennünk. Lássuk, milyen diák villannak meg Király Gáborról.

Az említett gól a Szőnyi úton. Kivédett tizenegyes Bécsben, egy olyan meccsen, ami a jugók elleni 1–12 totális sötétsége után az első fénysugarat jelentette. Gólt szerez a Herthában egy nyári találkozón. Kivédi a Milan szemét. Irdatlan méretű gólt kap Paul Scholestól az Aston Villa kapusaként. Elfelejtik a máltai zakó után. Visszahívják. Hihetetlen bravúrral kikapja valahogy Per Skjelbred lövését Oslóban, és a magyar válogatott jut ki az Eb-re, hiába az „álomsorsolás”. Veteránként átélheti élete első nagy válogatott tornáját. Toulouse-ban a kapu mögött állunk, és a búcsút jelentő 0–4 után is többször visszatapsoljuk a csapatot, s vele Királyt. A Haladás a szakadék szélén áll, és már a szurkolók is időnként ellene fordulnak. S most a bejelentés.

Dél-Amerikában alighanem elnevezték volna „El Locónak” és rajongtak volna érte. Védett és szórakoztatott, jelenség volt káprázatos bravúrjaival, kockázatvállalásával és hibáival. Kertész és válogatottsági rekorder, vérprofi bohóc a kapuban, klub- és márkaépítő „civilként”, aki mindig hangoztatta a megfigyelés és tanulás fontosságát. Ez tette azzá, aki. „Királygabivá”.

Kocsmár-Tóth István: A Vélodrome lenyűgözött.

Gyerekkorom óta el akartam jutni ide, igaz, akkor még a hullámforma lelátókat nem fedte tető. Cserébe nem egy Marseille-meccs, hanem a magyar válogatott Eb-csoportmérkőzése várt odabenn. Négy nappal jártunk az osztrákok kettő nullás kiütése után, és még mindig olyan hihetetlen volt az egész.

Benn trükköznünk kellett, az útitársak által szerzett jegyek a stadion legkülönfélébb pontjaira szóltak. Emiatt a mérkőzés első húsz percéből nem sokat láttam. Kerestük egymást, no meg a rést a pajzson, melyik biztonsági mellett, miként lehetne eljutni, hogy végül mind egy szektorban kössünk ki...

Még most is emlékszem, éppen csak felértem a harmadik karéj legtetejére, hogy ott aztán madártávlatból, szememet dörzsölve próbáljam felfogni, mit is művelt épp a magyar egyes.

Nem egy emberfeletti bravúr volt. S hála az égnek, nem is egy embertelen potya. Az Európa-bajnokságok új korrekordere, a válogatott veteránja talán a leggyermekibb húzást mutatta be az egész tornán – a videomegosztókra kívánkozott. Én pedig a szemem sarkából pont elcsíptem.

„Ezt a fickót! Mackógabi, te!”

Hirtelen az sem zavart, hogy a többieket még mindig nem látom. Idővel meglettek. Mint ahogyan a szinte biztos továbbjutást jelentő egy pont is Izland ellen. Még ha a kelleténél drámaibb végjátékban is – ezúton is köszönet érte, Szegej Karaszjov „úr”!

Miközben egymás nyakába csimpaszkodva énekeltük a Himnuszt, csak egyvalamire tudtam gondolni: „én már a 28. percben tudtam, a 28. percben tudtam, hogy nem kaphatunk ki!” Ehhez pedig semmi más nem kellett, mint egy szemtelenül őszinte, játékos mozdulat. Egy a kapus által, a mezőnynek háttal, a lábai között kiadott labda. Az Eb-n, amire egy emberöltőt vártunk...

Király Gábor lenyűgözött.