Akit a pszichológus sem vállalt – interjú Váczi Zoltánnal

– Mi ez a madárcsicsergés?
– Idehaza vagyok Pécelen. Kint ülök a teraszon. Csendes környék, családi ház kerttel, imádunk itt élni.

– Azt hittem, jobban szereti a nyüzsgést.
– Dehogy! Sosem szerettem a tömeget, ha az emberek egymás szájában élnek. Békéscsabán panelban laktam, majd kiköltöztem a Lencsési lakótelepre, ahol ugyancsak négyemeletes házban éltem. Pásztor Józsi három lépcsőházra lakott tőlem. Legutóbb, amikor ott voltam, gondolkodtam rajta, hogy keresek egy kis házat, ki is néztem egy kis farmot magamnak.

– Farmot?
– Igen. Imádtam volna. Az állatok sokkal kiszámíthatóbbak, mint az emberek. Mindig is a visszahúzódó életet szerettem, Pécelen ez megvan, csend és nyugalom honol mindenhol. A párommal és a nevelt fiammal élünk, na és van két kutyánk, két macskánk. A kutyák odakint, a cicák idebent laknak. Így alkotunk egy családot.

– Hogy bírják a koronavírus-járvány miatti bezártságot?
– Nehezen. De ez van, muszáj betartanunk a rendet. Több idő van most itthon üldögélni. Élelmet viszünk az idős szülőknek, bevásárolunk nekik, szóval, megpróbáljuk valamiképpen hasznossá tenni magunkat. Egyébként Maglódon vagyok a tizenkilenc évesek edzője, ami mellett a tizenhat esztendőseknek is tartok tréningeket, ám természetesen most egyelőre nincsenek gyakorlások. De a vállalkozás megy.

– Miben utazik?
– Építési vállalkozó vagyok, a munka nem állhat meg. De az idősekre nagyon vigyázni kell. Magamat nem féltem, pályafutásom alatt olyan kiképzést kaptam, hogy az én szervezetem biztosan leküzdené a betegséget. De a nyugdíjasokra nagyon figyeljünk oda. Ne feledjük, a mostani Magyarországot ők építették. Itt, Pécelen is sok idős él, látom, hogy odakint kapálgatnak a kapu előtt, nem bírják a tétlenséget. A munkához vannak szokva. Na, a mai fiatalokról ez már nem mondható el.

– Jól érzem, van mondanivalója erről?
– Ők már csak költekezni szeretnek. Más világban élnek, amolyan elvarázsolt bolygó az övék. Magam is tapasztalom, hiszen a nevelt fiam tizenhat éves. Legalább focizik! Maglódon játszik, miatta kerültem oda én is. Amikor megtudták, hogy az én fiam, megkérdezték, nem lenne-e kedvem az utánpótlásban dolgozni. Kicsit gondolkodtam, majd igent mondtam. Elfoglalt vagyok, de futball nélkül nem igazi az életem.

– Vasas-meccsen mikor járt legutóbb?
– Az idény első bajnokiján kint voltam, azóta nem. Nem tetszett, amit láttam, nem fedeztem fel elképzelést, és azt mondtam magamban, akkor inkább nem jövök. Bene Ferencnél változott a helyzet, televízióban megnézem a meccseiket, de ennyi. Sajnos a mostaniakat is a régi csapattársaimhoz mérem, és hát a maiak az akkori alapemberek tudásának negyedére sem képesek. A Vasasnál most zajlik éppen a szavazás, hogy megválasszák minden idők három legjobb játékosát, hihetetlen jó érzés, hogy egyelőre ott vagyok a dobogón.

– Dohányzik még?
– Sajnos. Ötéves voltam, amikor először beleslukkoltam egy cigarettába. Édesapám adta a kezembe, gondolta, beleszívok, és nyomban eldobom, megfulladok majd a füsttől. Hát nem lett igaza. Bejött a cigi, azóta is szívom. Tudom, nem a legjobb szokás, de ez van. Nem tagadom, annak idején sokszor a kispadon is rágyújtottam. A Vasasnál például rendszerint úgy álltam be a második félidőre, hogy a szünetben hoztak nekem egy cigarettát a játékoskijáróhoz, elszívtam, majd beszaladtam a pályára. Mondhatni, én így készítettem fel a tüdőmet a nagyobb igénybevételre. Szerintem nem az a fontos, hogy az ember mit csinál a pályán kívül, hanem hogy a zöld gyepen hogyan teljesít. Hát én így, füstösen is lefutottam mindenkit.

– Edzői nem igen bírtak önnel, mondván, igazi vadló, akit képtelenség betörni.
– Na igen, engem nem tudtak megfogni az edzők. Talán ha keményebben kezelnek. Bár akkor sem… Egyedül Illovszky Rudi bácsi tudott hatni rám, ő a fiának tekintett, a lelkemre hatott. Békéscsabán Pásztor Józsi még pszichológus professzort is hozatott az öltözőbe, ám a doki végül nem vállalt, azt mondta, ő is jár ki a meccsekre, reménytelen vagyok. Egyik edzőm azt mondta, annyiszor ezer forintot kell fizessek, ahány cigit elszívok a stadion területén belül. Azt feleltem, tőlem aztán húzogathatja a strigulákat, engem nem érdekel.

– Mi a helyzet a horgászattal?
– Manapság sajnos már keveset járok. De a botok megvannak még, az egyik barátom nemrégen hívott, menjünk ki a tópartra. Annak idején a csütörtök nálam horgásznap volt, sokszor nem mentem edzésre aznap, inkább kiültem a partra. Hiába tiltottak el a horgászbotomtól, nem tudtak rávenni, hogy inkább tréningezzek. Előfordult olyan is, hogy egy hétre tűntem el. Fogtam egy sátrat, és kivonultam a természetbe. Ilyen vagyok, így kell elfogadni.