A küzdés bajnoka állítja: ha nincs a Honvéd, Ivan Lovric sincs

– Ha Split, akkor Hajduk?     
– Valahogy így. A szülővárosomban jóformán csak a futball és azon belül a Hajduk létezik. Sőt nem csupán Splitben, hanem szinte egész Dalmáciában. Persze vannak más sportágak is, de az emberek kilencven százalékát nem érdekli más, kizárólag a foci. Splitben egyébként is apáról fiúra száll a labdarúgás és a Hajduk iránti rajongás. Aki járt már a környéken, tanúsíthatja, hogy a házak falai telis-tele vannak a csapattal kapcsolatos a legnagyobb szurkolói csoport, a Torcida keze nyomát viselő graffitikkel. Hol egy klubcímer látható, hol egy mottó, hol mindkettő... A lényeg, hogy a Hajduk szeretete a vérünkben van.

– Hát a Dinamo Zagrebé? 
– Igyekszem finoman fogalmazni: a Dinamo nem örvend nagy népszerűségnek mifelénk. Ahogyan az Újpestért sem bolondulnak a Fradinál – és fordítva. Nem szereti egymást a két klub. Nagyon nem. Ha meccs van, Splitbe nem szerencsés zágrábi rendszámú autóval jönni.

– No és nyáron?     
– Akkor kisebb a kockázat, de azért jobb nem játszani a tűzzel.

– A majd kétméteres magasságával sohasem próbálkozott a kosárlabdával?     
– Csak hobbi szinten. Meccsre nem is jártam. Holott járhattam volna, mert volt idő, amikor a Toni Kukoc, Dino Radja nevével fémjelzett Jugoplastika Split kenterben verte a világot. Félreértés ne essék, Splitben mindenki szerette és becsülte a kosarasokat, de a futballistákkal senki sem kelhetett versenyre.

– Gyerekkorában minden Hajduk-mérkőzésen ott volt?     
– Amikor tehettem. A kapu mögött, a Torcida törzshelyén álltam. De csak szurkoltam, sohasem bunyóztam.

– Volt esélye arra, hogy a Hajdukban futballozzon?     
– Kevés. Fiatalon megfordultam a klub utánpótlásában, de ennél tovább nem jutottam. Hozzáteszem, nálam jóval tehetségesebb fiúk sem. Sokan elvesztek közülük, mert a szüleiknek nem volt elég pénzük ahhoz, hogy befizessék őket a csapatba. Már ha érti, mire gondolok.

– Mintha hallottam volna már ilyet Magyarországon is… 
– Régebben is az volt a baj Horvátországban, ami most: a tehetség és az elszántság nem mindig elég. Előfordul, hogy ha egy tehetős apuka azt akarja, játsszon a fia, el tudja intézni. Ez van, sajnos.

– Valamelyest igen. Úgy vagyok vele azonban, hogy amit a sors innen elvett, onnan visszaadta: azzal, hogy a Honvéd futballistája lehetek, és azzal, amit Kispesten elértem, kvittek vagyunk. Nem állítom, hogy én voltam a legügyesebb gyerek, voltak nálam jobbak és rosszabbak egyaránt. Egyeseknek megadatott, hogy játsszanak az első csapatban, másoknak nem. Azért jó lett volna tapasztalni, milyen érzés az, amikor az ember a saját városában válik első osztályú futballistává. Ha van bennem hiányérzet, ez okozza. Amikor a Honvéddal a nemzetközi kupára készültünk, bíztam benne, hogy a Hajdukkal kerülünk össze. Ha a vendégcsapat játékosaként is, de legalább pályára léphettem volna a Poljud Stadionban… Eddig nem sikerült, ám a reményt nem adom fel. Már csak azért sem, mert a Magyar Kupa-győzelmünk után megint várhatjuk a sorsolást.

– Szívesen, ám leszögezem, szenzációval nem szolgálhatok. Miután eldőlt, hogy nem a Hajdukban leszek élvonalbeli labdarúgó, még a harmadosztályban is megfordultam. Nem szégyelltem, sőt örültem, hogy egyáltalán futballozhatok. Igaz, fizetés nem járt érte. A helyzetem akkor kezdett jobbra fordulni, amikor a második ligás NK Uskok vezetőedzője, Franko Bogdan a csapatához csábított. Akkoriban az nem volt rossz bajnokság, a mezőny tagja volt például a Dinamo Zagreb II, így játszhattam Dejan Lovren és Eduardo da Silva ellen is. Húszéves lehettem, amikor gondoltam egyet, és megpróbálkoztam azzal, hogy külföldre igazolok, de akkor még nem sikerült. Visszatértem a harmadosztályba, az NK Gosk lett a következő klubom. Ma már nyilvánvaló, egyet hátra kellett lépnem, hogy aztán kettőt léphessek előre. Tudniillik egy nap szóltak, lenne egy magyarországi lehetőség, a Tomiszlav Szivics vezette NB II-es Kecskemét szerződtetne – ha megfelelek a próbajátékon. Annak, hogy megfeleltem, egyebek mellett azért is örültem, mert utóbb a Keleti csoportot jelentős előnnyel megnyerve vívtuk ki a feljutást. Az első NB I-es idényem sem indult rosszul, folyamatosan játszottam – egészen addig, amíg el nem tört a talpcsontom. Három hónap pihenő várt rám, ezzel el is ment az ősz. Mire felépültem, hoztak a helyemre valakit. Tomiszlav Szivics felvetette, hogy a több játéklehetőség reményében célszerű lenne elmennem kölcsönbe valahová. Így kerültem fél évre a másodosztályú Bajához. Nem szépítem, az volt pályafutásom legrosszabb periódusa. Nem éreztem jól magam, egyedül voltam, ráadásul akkor még a magyar nyelvvel is hadilábon álltam, aminek következtében a kommunikációval is akadt gondom. Csak ingáztam a lakásom és a pálya között, máshova nemigen mentem. Mindennek a tetejében még gyengén is teljesítettünk.

– Vigasznak megtette, hogy nyáron visszatérhetett Kecskemétre?     
– Nem, mert a vezetők hamar tudtomra adták, hogy nem kalkulálnak velem. Az ő döntésük volt, én elfogadtam. Aki focizik, annak vállalnia kell azt is, hogy nem mindig alakulnak úgy az események, ahogyan szeretné. Én sem arra számítottam, hogy két év után haza kell térnem, de akkor nem volt más választásom. Következett újabb fél év a horvát harmadosztályban – megint csak fizetés nélkül. Az idő tájt az is eszembe jutott, hogy ennek nem sok értelme van. Magam alatt voltam. Mígnem egy ismerősöm azzal hívott fel, érdekelne-e egy szingapúri lehetőség? Természetesen, vágtam rá, hiszen nincs csapatom, üres a zsebem. Így lettem az Armed Forces légiósa. Csavar ebben a történetben is van: mielőtt odaigazoltam, a csapat sorozatban négyszer végzett a bajnokság élén. A tulajdonos úgy vélte, az ötödik arany úgy is meglesz, ha alaposan megfiatalítja a keretet. Kár, hogy a számítása nem jött be – csupán negyedikek lettünk. Mindamellett az ázsiai Bajnokok Ligájában bejutottunk a csoportkörbe, ami nagy tettnek számított. A hatból öt csoportmeccsen játszottam, a hatodikat is csak eltiltás miatt kellett kihagynom. Azért a BL-szereplés nagy élmény volt! A Szingapúrban töltött év pedig maga volt a mese. Életemben nem jártam még jobb helyen! A bűnözés ismeretlen fogalom arrafelé, az utcák olyan tiszták, hogy a földről enni lehetne. Más világ. Amíg nem jutottam el oda, azt hittem, ilyen tényleg csak a mesében létezik.

– Az ön története hogyan folytatódik?     
– Úgy, hogy a tulaj nem kínált új szerződést. Hazatértem Splitbe, és csak vártam, vártam és vártam.

– Mire?     
– Azt nem mondhatom, hogy a Debrecen és a Honvéd korábbi kapusa, Sandro Tomic hívására, de amikor az egyik nap éppen a városban sétálgattam, és megcsörrent a telefonom, ő volt a vonal túlsó végén. Kérdezte, mi van velem. Mondtam, hogy semmi, egyedül edzek, se csapatom, se pénzem. Azzal búcsúzott, ha bármit tud, jelentkezik. Öt nap múlva hívott. Akkor már azt kérdezte, hogy egy első osztályú magyar klub érdekelne-e. Holnap ott vagyok! – feleltem. Az igazság az, bárhová elmentem volna, hogy futballozhassak. Végül csak Kispestig kellett mennem. Két hétig tartott a próbajáték, de a végén megfeleltem: két és fél évre kötelezhettem el magam.

– Először, ugyebár.     
– Először, igen. Azóta, hála az égnek, megtoldottuk már egyszer-kétszer. Ez a kilencedik évem a Honvédban, mérhetetlenül büszke vagyok rá! Rengeteget köszönhetek a klubnak, többek között a családomat is. A feleségemet, Georginát ugyanis Kemenes Szabolcsnak köszönhetően ismertem meg. Szabi volt az első, aki Kispesten odalépett hozzám azzal, hogy miben segíthet. Gyorsan egy hullámhosszra kerültünk, időnként eljártunk ide-oda. Az ő baráti társaságához tartozott Georgina is – a többi már történelem…

– Ha 2007-ben, amikor Kecskeméten kipakolt a bőröndjéből, valaki azzal áll ön elé, hogy 2020-ban is Magyarországon futballozik, kinevette volna?     
– Nem szokásom senkit kinevetni, de hogy hitetlenkedtem volna, az biztos. És tessék, mégis itt vagyok. Ma már talán több szál köt Magyarországhoz, mint Horvátországhoz. Itt találtam rá a páromra, itt születtek a gyermekeim, itt értem el felejthetetlen sikereket. A legjobb, ami történhetett velem, hogy tizenhárom éve idejöttem. Nem csoda, hogy Magyarországot már legalább annyira az otthonomnak tekintem, mint Horvátországot.

– Ezért is lett öt éve magyar állampolgár?     
– Igen. Megtiszteltetésnek vettem, hogy letehetem az állampolgársági esküt – örök harcostársam, Djordje Kamber oldalán.

– Az öltözőben ő a legjobb barát?     
– Az egyik legjobb. Tomás Tujvel a másik, vele már Kecskeméten is volt szerencsém együtt játszani, amikor a Honvéd kölcsönadott egy idényre. Rajtuk kívül Kemenes Szabira és Holender Filipre tekintek úgy, mint a családtagomra. Hidi Patrikkal és Nagy Gergővel az élen a többiekkel is remek a viszonyom, de ők négyen azok, akik olyanok nekem, mintha a testvéreim lennének.

– Tudja, mi az érdekes ebben?     
– Az, hogy Filip kivételével már mind jóval harminc fölött járunk? Lám, már nem fiatalos, hanem öreguras programokat szervezünk, kávézunk, sütizünk…

– Ez valóban különleges. A mi példánk is bizonyítja, nem az számít, ki hol jött világra, melyik ország szülötte. Köztünk sohasem volt gond, hogy egyikünk horvát, másikunk szerb, és így tovább. Én nem nézek mást soha, mint azt, hogy akit a barátomnak tartok, jó ember legyen. Márpedig nevezett urak egytől egyig jó emberek, éppúgy, mint oly sokan Kispesten. S nekem csak ez számít.

– Melyik szó jut először eszébe, ha azt hallja, 2017. május huszonhetedike?     
– Csoda! A Honvéd huszonnégy esztendő elteltével lett újra bajnok! Mindenki a Vidit és a Fradit tartotta favoritnak, mégis miénk lett az arany. S tudja, hol dőlt el? A fejünkben és a szívünkben. Egy fantasztikus közösség fantasztikus idénye volt. Mindenki mindent beleadott, hogy a végén mi ünnepelhessünk. A bajnokság hajrájában már tisztában voltunk vele: ha most nem nyerünk, akkor soha! Az égvilágon minden klappolt. A csapatunk amennyire erős, annyira elszánt volt, a Marco Rossi vezette szakmai stáb hatalmas pluszt adott nekünk, ahogyan a klub összes munkatársa és az elképesztő támogatást jelentő szurkolótáborunk is hozzátette a magáét. S persze elkélt némi szerencse is. Az utolsó hat-hét meccs előtt már éreztem, hogy mi leszünk a bajnokok. Hétről hétre úgy mentünk pályára, hogy tudtuk, miénk lesz a három pont. Ez nem nagyképűség volt, a ránk jellemző hozzáállás, a mindenáron való győzni akarás hozta ki belőlünk.

– Hogyan emlékszik a fehérváriak elleni sorsdöntő csatára?     
– Úgy, hogy a családomnak mondtam a meccs reggelén, ma bárki jöhet velünk szemben, megverjük! Egy másodpercig sem féltem attól, hogy vereséget szenvedünk, és csak az ezüst lesz a miénk. A Vidi remek csapat volt akkor is, de aznap egyszerűen nem veszíthettünk. Főként azok után, hogy az öltözőben levetítették nekünk azt a motivációs filmet, amelyben a szeretteink, a Honvédnál dolgozók és a drukkerek üzentek nekünk.

– Később felkerült a klub honlapjára az az alkotás, amely azt mutatta meg, önök hogyan nézik a szóban forgó filmet. Jól láttam, hogy amikor a kislánya üzent önnek, megkönnyezte?     
– Most is kevésen múlik, hogy ne sírjam el magam... A filmet nézve nemcsak én hatódtam meg, hanem még jó néhányan, kiváltképp azok, akikhez a gyerekeik szóltak. S ahogy letöröltük a könnycseppeket, az volt bennünk: menjünk már ki a pályára, és csináljuk meg!

– Eddigi pályafutásában az volt a legszebb nap?     
– Ehhez kétség sem férhet! De ott van a nyomában 2020. június harmadika – a nap, amikor megnyertük a Magyar Kupát. Nagy vágyam volt, hogy a kupagyőztest megillető serleget is a magasba emelhessem, pláne a tavaly elveszített döntő után. Azzal, hogy ez az álmom is valóra vált, elmondhatom, hogy Kispesten mindent megnyertem, amit lehetett.

– Így van. Idővel célommá vált, hogy én legyek az első légiósa a Honvédnak, aki először lép pályára kétszáz NB I-es mérkőzésen. Ehhez nagyon közel állok, hiszen a Ferencváros ellen játszottam a százkilencvenkilencedik kispesti bajnokimat. Tudomásom szerint eddig huszonhat Honvéd-játékos lépte át a kétszázas határt, de külföldi nincs köztük. Óriási büszkeség, hogy én lehetek az első.

– Mondják, a mentalitására is büszke lehet.     
– Köszönöm azoknak, akik ezt mondják. Sokan kérdezik tőlem, miért van az, hogy a délszláv játékosok többségének a hozzáállása különbözik másokétól. Nos, én csak a saját nevemben beszélhetek: amikor nem volt pénzem, akkor is az hajtott, hogy futballista legyek. Rossz pályákon fociztam? Igen! Volt, hogy már-már reménytelennek tűnt a helyzetem? Igen! Feladtam bármikor is? Nem! Amikor Kecskemétre igazoltam, százötvenezer forint volt a fizetésem. Ha egy mai fiatal meghallaná ezt az összeget, alighanem azt mondaná a vele szemben ülőnek, na, menj a francba! Én úgy voltam vele, bármilyen lehetőség adódik, meg kell ragadnom, mert ha egyet előrelépek, idővel még egyet előreléphetek. A délszláv háború megtanított arra, hogy mindent meg kell becsülni, mindenért meg kell harcolni. Azóta ennek szellemében élek. Örülök, hogy nem megy el az áram napokra, örülök, hogy mindig kerül meleg étel az asztalra, örülök, hogy nem kell bezárkóznom a családommal. Szüntelenül harcolok a szeretteimért, a kapott gól nélkül lehozott meccsekért, a győzelemért, a társaimért, a csapatomért, a szurkolókért – mindenért, ami fontos nekem. Nem vitás, a mentalitásomnak is köszönhető, hogy bár a karrierem során nemegyszer kerültem padlóra, mindig volt erőm felállni.

– Akkor is, amikor a tartalékcsapathoz irányították?     
– Nagyon nehéz időszak volt, mégsem törtem meg. Sőt erősebben tértem vissza, mint valaha! Supka Attila úgy gondolta, nincs helyem az első csapat keretében, talán az sem lett volna ellenére, ha szerződést bontanak velem, de az akkori tulajdonos, George F. Hemingway kijelentette, Ivan, maga marad! Tiszteltem őt az egyenességéért, mert amit mondott, úgy is volt. Amikor az NB III-as gárdával edzettem, akkor is tudtam, mire vagyok képes. Ott is meg akartam mutatni, hogy én vagyok a legjobb! S nincs ez másként ma sem. Júliusban betöltöm a harmincötöt, de naponta bizonyítani akarom, hogy még mindig megállom a helyem az élvonalban, még nem vagyok „kuka”. Egy-két évet még szeretnék játszani.

– Hálás lennék a sorsnak, ha Kispesten fejezhetném be a pályafutásomat.

– Boldogan segíteném bármiben, amiben csak tudom, akár utánpótlásedzőként, játékosmegfigyelőként. Aztán persze lehet, hogy a sors más utat szán nekem.

– Ha edzőnek állna, könnyen szót értene a játékosaival: szépen beszéli a nyelvünket.     
– Van még min csiszolni. Hogy mást ne mondjak, a nyelvtannal alaposan meggyűlik a bajom. Egyszer már nekiveselkedtem a tanulásnak, s újabban megint tervbe vettem – főleg, hogy Magyarországon szeretnék maradni. Ha esetleg úgy alakul, hogy átadhatom a tapasztalataimat a fiataloknak, szükségem lesz rá, hogy még jobban beszéljek magyarul.

– Azt már tudjuk, milyen Ivan Lovric a pályán. Milyen a pályán kívül?     
– Olyan, mint egy hétköznapi férj és apuka. Szeret játszani a nyolcéves kislányával, Lanával és a kétéves kisfiával, Lukával, és szeret sétálni, biciklizni, kávézni. Régebben még „leugrott” egy-két buliba, de már a nyugalmat részesíti előnyben. Bárhová boldogan elmegy a családjával, a hét éve az otthonát jelentő Dunaharaszti házához közeli Duna-parton éppúgy vidáman bandukol, mint a Bazilika környékén. Nem is vágyik többre annál, amiben most része van.

– Egy kis étteremre sem?     
– Na jó, arra még vágyom! Gyerekkoromban a futball mindennél előbbre való volt, de mivel édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy legyen végzettségem, kijártam a szakácsiskolát. A mai napig hasznát veszem, imádok főzni – ráadásul a gyerekek is kedvelik.

– Bármit elkészítek, de ha össze kellene állítanom egy menüsort, elsősorban a mediterrán és a mexikói konyha finomságai szerepelnének rajta. Első helyen vélhetően Lana kedvence, a burrito állna.

– S ha valaki velős pusztapörköltet rendelne, bajban lenne?     
– Valószínűleg megoldanám, ám ha választani lehet, inkább túrógombócot készítenék. Nemrég csináltam, Lana azt mondta, nagyon finom volt.

– Ha egyszer éttermet nyit, mi lesz a neve?     
– Látja, ezen még nem gondolkodtam. Minden bizonnyal Splithez vagy a családomhoz kapcsolódna. Vagy Kispesthez. Mert ha nincs a Honvéd, Ivan Lovric sincs.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. június 20-i lapszámában jelent meg.)